Azt kérdezi a Facebook

minden egyes alkalommal, amikor belépek, hogy "mi jár a fejedben...". Mindig nagy késztetést érzek, hogy rögtön meg is válaszoljam, hiszen alapvetően udvarias és fegyelmezett tipus vagyok, ha kérdeznek, mindig válaszolok, mondanivalóm általában lenne is.

Már kezdenék is gépelni, de azonnal meg is gondolom magam: ha leírom mindazt, amit tényleg gondolok, azzal kiteregetem a személyiségemet, igazi gondolataimat, ellenségeket vagy éppen barátokat szerzek vele, jó- és rosszindulatú bejegyzéseket kapok és - megmondom őszintén -  a negatív beszólásokat elég nehezen viselem. Nem a jogos érveket vagy kritikát, hanem a leegyszerűsített  minősítéseket, aminek köze sincs a tárgyhoz, viszont legalább gonoszak. Nagyon trükkös és veszélyes dolog ez az egész közösségi hálózat. Tulajdonképpen azt hitetsz el a világgal magadról, a nézeteidről, amit akarsz, függetlenül attól, hogy hazudsz vagy igazat mondasz, manipulálni akarsz vagy csak pusztán naiv vagy. Mindig lesznek követőid vagy utálóid. A legnagyobb hülyeséget is lájkolják, szivecskézik. Ugyanúgy az okos és fontos információkat, hiteles véleményeket. Ki dönti el, melyik az igaz? Az előbbi azért nagyobbat megy, általában. Eleinte lelkesek voltunk, amikor elterjedt az internet a világban, hogy na végre, most aztán az igazság pillanatok alatt bejárja a Földet, nem lehet sumákolni a hírekkel. Aztán  tessék,  ennek pont az ellenkezője lett. Túl sok a hír és az emberek döntő többsége nem is sejti, hogy álhíreket olvas és a hazugság beépül az emberek gondolkodásmódjába. 

Beszélhetünk a helyesírás végnapjairól is. Természetes, hogy lazultak a szabályok, hiszen mindenki gyorsan, hevenyészve tesz bejegyzéseket, nem is beszélve a telefonon nyomkodás következményeiről.  Ebbe nem is kötnék bele, de azért durva hibát így sem illik véteni. Hosszú órákat töltünk a semmi nézegetésével a neten, de arra már nincs idő, hogy figyeljünk az írásunk minőségére. Írunk, ahogy jön...Lezserek vagyunk és ez nem is baj. Az viszont baj, hogy ezáltal lezserek lettünk a gondolkodásban is. Vagy inkább igénytelenek. El sem olvasunk egy gonddal megírt cikket, de ostobán kommenteljük. Biztos jó érzés. Csakhogy ezáltal ez történik: csökken a szókincsünk, mert nem olvasunk. Ráadául vannak az emojik, így minek gondolkodni egy odaillő kifejezésen! Rábökünk egy szivecskére vagy egy mosolygó arcra és már eleget is tettünk az írásbeliségnek. Az az érzésem, hogy a csökkenő szókincs mutatja legjobban, hogy vészesen sivár világ felé haladunk. Csökken a leírt és kimondott szó ereje, a szavakat lejáratásra és manipulálásra használjuk. Márpedig az emberiség fejlődésének, az emberré válásnak alapja a beszéd, majd az írásbeliség  volt - remélem lesz is. Ne hagyjuk már ennyire elcsökevényesedni!

Akikért ma különösen fáj a szívem, az  írók, írástudók. Ma erre alig van kereslet. Legalább is, az igényesebb irodalmi művekre. Nincs idő (vagy inkább igény) olvasni a szépen megfogalmazott, tökéletesen megírt leírásokat, élvezni a tartalom kibontakozását, nagyszerűségét, amin az ember utána is sokáig el tud gondolkodni, észrevétlenül építve személyiségét, gyarapítva tudását. Vajon mi lenne ma a világgal, ha hiányoztak volna az életünkből a meghatározó irodalmi művek, amelyek megalapozták a mai éltünket, műveltségünket, fejlődésünket,  a világról, társadalomról alkotott képünket? Mi lett volna Shakespeare nélkül? Vagy Thomas Mann nélkül? Karinthy Frigyes nélkül? A maiak is csodálatosak, de ki ismeri őket? Tudom, az sem várható el ma már egy fiataltól, hogy olvassa el végig a Karenina Annát, legfeljebb lebutított változatát képes befogadni, vagy a filmesített változatot. Megértem, mert nehezen is azonosulhat a régmúlt korok végtelenül lassított fordulataihoz, nekik ez unalmas. Nem is biztos, hogy ezt egy műveltségi szint alatt erőltetni kellene. Ma minden meg van mutatva, szájba van rágva, nem kell elemezni, gondolkodni.  Kár érte.

Tudom, hogy a világ változik és törvényszerű, hogy ez történik, haladunk, bármerre is visz ez az út, én elfogadom, még ha nem is tetszik igazán. Azért szomorú is vagyok, mert az eddigi, ismert történelmünkben valahogy volt egy lineáris fejlődés, úgy hittük, hogy egyre jobb és jobb lesz minden, egyre összetettebb és jobb művek születnek, egyre okosabbak és műveltebbek leszünk...Aztán jött a digitális forradalom, amely ezt úgy fordította visszájára, hogy miközben tényleg okosabbak lettünk, egyidejűleg butábbak is. Paradoxon. Hiszen "mindent" tudhatunk. Mindent láthatunk. Semmi sem okoz már meglepetést. Semmire sem kell várni, minden csak karnyújtásnyira van. De vajon tényleg ezt akarjuk? Hová vezet vajon ez?  Mi lesz a fiatalokkal, akiknek már semmit sem jelent, nem ismerik a régmúlt idők kultúráját? Jó-e, hogy ők leginkább csak a billentyűk lenyomásával okosak? De mi van azokkal, akik ehhez sem jutnak hozzá? Nekik tényleg semmilyük sincs. Mi lesz velük, belőlük? 

Most ezek a kérdések jártak a fejemben, kedves Facebook!