biroani

2024.már.31.
Írta: biroaniko komment

Ma ezek jutottak az eszembe és még mindig csak kora délután van...

Hogy fordulhatott ekkorát a világ? Hogy lett az értéktelen, üres celebekből követendő példa? Ők azok, akik soha semmilyen értéket nem teremtettek, nincs egy önálló gondoltuk, amihez kapcsolódni lehetne. Ellenben sokat tudnak beszélni a semmiről, vagyis önmagukról, az "énidőről" a "minőségi időről", a fogyásukról, testképről, a szépészeti beavatkozásikról, az elmebeteg diétáikról és életmódtanácsokat osztogatnak, amiről szerencsétlen követőik elhiszik, hogy segít rajtuk.  A Google-ből összeollózott okosságokat puffogtatják és szinte minden nagyobb médium átveszi ezeket , mert nem maradhat le a "népszerű" celebről, az hozza a kattintásokat,  Ez egy öngerjesztő folyamat.  Életbe lép a rajongó státusz, rengetegen követik az irigyelt  "sztárt" , mert hozzá akarnak hasonlítani, vagy legalább közelebb kerülni hozzá, ha megveszik az általa promózott terméket. Elhiszik, hogy ő is azt használja.  Vagy , ha követik a tanácsait, akkor az megoldja életük válságait, közelebb kerülnek vele ők is a fényhez.   Van olyan celeb, aki hirtelen, egy-két év alatt  táplálkozási szakemberré vált a semmiből, olyan diétás csoda-termékeiket forgalmaz méregdrágán, amelyeknél egyébként sokkal jobbat lehet kapni fillérekért ,például a Rossmann-ban. Mégis megveszik áldozatok árán is, mert  elhiszik neki, hogy azt kell megvenni,. Elég, ha a felkapott celeb neve szerepel a címkéjén vagy bemutatja a csatornáján. Nem is ezzel van a gondom, mert mindenki higgyen, amit akar, használjon, amit akar, hiszen a placebonak is vannak pozitív hatásai. Azt viszont kimondottan károsnak tartom, amikor az ilyen "véleményformálók" minden képzettség és szakmai tudás nélkül olyan témákban nyilvánulnak meg "szakértőként" amihez nem értenek. Ezzel akár veszélybe sodorják a követőiket, akik minden szavukat elhiszik. 

Másik téma:

Most olvastam egy fiatal szerző új könyvét. Nem mondok nevet. Nagyon tehetséges, az rögtön látszik. Tud írni. Virtuózan használja a szavakat, mindent, de tényleg mindent leír, ami abban a pillanatban eszébe jut. Nincs gátlás, ami akár hasznos is lehet, szabadon csapong. Hosszú és gondolkodtató körmondatokat használ, zsonglőrködik a szavakkal. Ez tetszik,  de szerintem szándékosan  ezzel operál,  így terelve el a figyelmet az ürességről.  Tulajdonképpen az írás nem szól semmiről csak lidérces, gyerekkori  visszaemlékezéseinek morzsáiról. Kitartó vagyok,  nagy nehezen a végére érek és azt gondolom, hogy így festhet egy ülés a pszichiáternél, amikor alfában a díványon fekve a gyerekkori traumáidról kell mesélni. Lehet, az írónő a könyvével ezt a kezelést spórolta meg, mi meg értetlenül kapkodjuk a fejünket, nem tudjuk, eldönteni, hogy akkor most egy írásbeli abúzus áldozatai vagyunk-e vagy ez szépirodalom?  De lehet, hogy ez az igazi magas irodalom, csak én finnyáskodom.

 

Ha tudtam volna...

 

Ha tudtam volna, hogy ennyi csak az Élet,

Hogy szitakötő szárnyán észrevétlen surran,

Hogy átlátszó, mint a vízcsepp az út porán, mely

Kiszárad nemsoká...

Nem tudtam. Tudhattam volna!

 

Ha hallgattam volna a Bölcseket, 

Kik ezredévek óta verselik,

Mutatják, tanítják, mennyit érsz, 

Mi végre élsz és mennyit élsz. Ha tudtam volna!

 

Ha tudtam volna, hogy figyelnem kell, hogy

Nem jön vissza, mit unottan egykor félredobtam, 

Mert időm az végtelen.

Ha tudtam volna, hogy az lesz az utolsó fénysugár szememben,

Ha tudtam volna, hogy az a hang végül halkul el:

Nem tudtam! Tudhattam volna!

 

 

 

 

 

 

Emberek vagyunk, de milyenek?

Tulajdonképpen szeretem az embereket, amin néha magam is elcsodálkozom, tekintve, hogy  annyi csalódás ért főként az utóbbi pár évben, hogy akár utálhatnám is úgy en bloc az emberiséget. De nem, nem adom fel, nem akarom, hinnem kell, hogy egyszer vége lesz az önző, egoista, agresszív, eldurvult  viselkedésnek, megvilágosulnak az emberek szerte a világban, rájönnek, hogy mennyivel jobban éreznék magukat egy békés és egymással barátságos  társadalomban. Megtapasztalnák, hogy kedvességért kedvességet lehetne kapni. Jó, ez nyilván sosem lesz így, ez falanszter, de lehetnek mikroközösségek, ahol ez megvalósulhat. Léteznek is ilyenek, néha meglepő helyeken és szituációkban tapasztalhatja meg az ember a jószándékot vagy barátságosságot.  Ilyenkor átsuhan rajtam egy jóleső boldogság hullám, a szám mosolyra húzódik és már jobban is érzem magam a bőrömben.  Rengeteg jóság van ugyanis az egyes emberekben, de valahogy most mégis a sötét oldalunk dominál. Ezt hozzák ki belőlünk, hergelnek, megosztanak, frusztrálnak, mi meg hagyjuk ezt, nem vesszük észre, hogy manipulálva vagyunk. Mindnyájan. Lássuk be, mi mind birka módra viselkedünk, kényük-kedvük szerint rángatnak bennünket, mi pedig csak fásultan, bénultan bámulunk bele a világba. A változáshoz  nem elég pár fekete bárány. Azokat hamar kiveszik és levágják.

Akiket szeretek, azokat mind nagyszerű embereknek látom. Sokat hibáznak ők is, mint én is, nem vagyunk tökéletesek. Nem is az a cél, hogy, tökéletesek legyünk. Rájöttem, hogy nem is szeretem annyira a tökéletesnek látszó embereket, mert általában érzem, hogy ott valami nem oké. Gyakran bejátszik egy kis frusztráció, a mindenáron való megfelelés, a tökéletesnek látszódás kényszere és ez előbb utóbb súlyosan visszaüt. Kérdés az is, ki is számít tökéletesnek? Aki megfelel valamiféle sztenderdnek? Társadalmi elvárásnak? A környezet nyomásának? Saját magáról  kitalált imidzsének?  Én azt javaslom, hogy ne féljünk önmagunk lenni. Nem kell folyton bizonygatni a tökéletességünket, merjünk tökéletlenek lenni. Lehet, hogy amit mi tökéletlennek gondolunk magunkról, az nem is az, másoknak tetszik, mert egyedi,  mert valódi. Nem könnyű elengedni a kényszert, tudom, tapasztaltam. Tanulni kell, de az adja meg az egyéni szabadságot. 

Aztán ott van még a nemek harca is. Mostanában néha egy picit sajnálom a férfiakat, annyira kiestek a szerepükből és érezhetően nem találják a helyüket az új szituációban. Szegényekre hirtelen annyira rájuk támadtunk! Nem ok nélkül persze, mert rendesen elszállt velük a ló, elfelejtették, hogy a világ halad, változik és már nem lehet többé tárgyként kezelni a nőket, nem lehet velük büntetlenül erőszakoskodni, fölényeskedni. A nők egyszer és mindenkorra megelégelték a megaláztatásokat, nem tűrik tovább a tárgyiasításukat. Ezt a kort én a nők második öntudatra ébredésének nevezném a múltszázad eleji nőmozgalmak sikere után, mert nem volt elég választójogot szerezni, az egyenlőtlenség mostanáig fennmaradt és sok helyen tovább élnek még a hamis sztereotípiák. A változás azonban visszavonhatatlanul beindult a Meetoo mozgalommal. Ez sokaknak új, nem ehhez szoktak és meglepődnek, hogy az évszázados viselkedési beidegződések most hirtelen bűnnek számítanak. Ami eddig bocsánatos  viselkedés volt, ma már börtön is  járhat érte. Vége a dicső macsó korszaknak. A férfiak még keresik a helyüket ebben az új világban, néha még botladoznak, nekik is újra definiálniuk kell  önmagukat. 

Jó, tudom, itt nálunk, a mi kis hazánkban jelenleg ennek épp az ellenkezője a hivatalos törekvés, hiszen a vármegyéinkben megállt az idő, jobban mondva visszafordulva halad úgy jó kétszáz évvel, ki tudja hol áll meg, de ez akkor is csak átmeneti. Az idő malomkerekét ugyanis nem lehet megállítani, még ha a küllő közé botot tesznek akkor sem, mert az idő és a vele haladó változás örök és megállíthatatlan folyamat. Aki nem tudja követni,  azt egy idő után kiköpi a történelem. 

 

 

Nincs bocsánat a gyerekkor elrablóinak

Kiborult a bili, a köztársasági elnökasszonynak távoznia kellett a posztjáról, ahogyan a kegyelmi kérvényt benyújtó volt igazságügyi miniszterasszonynak is, minden megbízatásából. Most ők vitték el a balhét, ők a feláldozhatóak. Nem vagyunk naivak, nyilván nem az ő ötletük volt kiengedni egy pedofiliát támogató bűnözőt. Valaki fontos személy szólhatott nekik, hogy ki kéne engedni ezt a rendes, jó magyar erdélyi embert a börtönből, aki  nem is igazán pedofil, csak megzsarolta a  gyerekeket és falazott a pedofil  gyermekotthon igazgatónak. Ő "csak" segített eltussolni, hogy  a szörny éveken át háborítatlanul visszaélhessen a kiszolgáltatott, hányatott sorsú gyerekekkel. Mikor mégis bíróság elé került az ügy a múlt évben, a bíróság szerencsére nem így látta, méltó büntetését töltötte ez a gazember is, mígnem valaki fontos személy közbenjárt érte. A két hölgy, mindkettő édesanya, akiknek teljes politikai karrierje  hangzatosan a  gyermekvédelemre épült, előterjesztette és engedélyezte a pedofilmosdató szabadon engedését.  Nem mertek vagy nem is akartak ellentmondani. Mindkettő szégyellheti magát és el kell takarodniuk a közéletből, az egyértelmű. De a többi döntéshozót, akik mindezt tudták, de főleg a valódi  megbízót homály fedi. Egyelőre. Mert előbb utóbb minden hazugságra fény derül, ez törvényszerű.

Nekem az fáj  leginkább, hogy nem tudni, vajon mi lehet a traumát szenvedett gyerekekkel, róluk kevés szó esik, ők elsikkadnak a hangzavarban. Egy életen át hordozni fogják a történtek súlyát. Jó lenne tudni, hogy  vajon kellő módon  segítenek- e nekik megfelelő, hozzáértő szakemberek a traumáik feldolgozásban? Hogyan élnek most, figyel-e rájuk valaki, biztosítva van-e számukra a biztonságos  környezet? Mert most azt látom, hogy a politikusok azzal vannak elfoglalva, hogy vadul mentsék  a bőrüket, vagy kihasználják a botrányt a saját céljaikra.  Sőt még "morális felsőbbrendűségről" is beszélnek, hogy lám, a két politikus nő felelősséget vállalt  és le is mondott (mi mást tehettek volna, ha egyszer megkérték őket erre). Még a végén hőst kreálnak belőlük!

Talán értékelhető  is lenne mindez, ha az eset nem még tavaly nyáron történt volna.  Csak most, hónapokkal később robbantotta ki valaki. Mindegy, mi volt a mozgató rugója, nem számít.  Az eset hatalmas botrányt kavart, felelőst követelt a nép.  Valakinek fel kellett vállalni, hogy a magát mélyen családbarátként definiáló  kormány mentse a menthetőt és fedezze a valódi bűnösöket. Így hát az elnökasszonyt katari kiruccanását megszakítva azonnal hazarepítették. Az események gyorsan történtek, a hölgy máris bejelentette lemondását. Érzelmes hangon elismerte, hogy nagyot hibázott és közölte a lemondását. Majd nemsokkal utána a volt miniszterasszony is bejelentést tett.   Már- már majdnem meghatódtam, csakhogy  az a baj, emlékeztettem magam, hogy az eset tavaly nyáron történt és most derült fény rá.  Tehát eddig minden rendben volt, holott mindenki tudott róla. Akkor a hiba ezek szerint inkább az, hogy napvilágra került. Hiszen a kegyelmi határozat óta is zavartalanul, széles mosollyal  tetszelgett mindkét nő a hős családanya szerepében, akiknek legfőbb erkölcsi és politikai kötelezettsége a gyermekek védelme, jóléte. Amíg ki nem derül, hogy ezek csak üres és hangzatos szavak. 

Rég nem írok politikai jellegű posztokat, mert - bár határozott vélményem van - jelenleg nem látom értelmét, hogy én is hozzátegyem a magamét a hangzavarhoz. Azonban a gyermekek védelmében nem lehet hallgatni. Ezt a saját családi drámánkon keresztül sajnos átéltem, átéltük. Édesanyám is így nőtt fel, árvaházról árvaházra szállították, nevelőszülők dobálták, használták ki a gyönyörű, kedves, védtelen kislányt. Egyszer megtaláltam a jegyzeteit, amiben leírta, hol és kiknél volt hosszabb-rövidebb ideig, legalább tízenöt nevet, pontos címet jegyzett fel. Húszévesen szerencséjére találkozott egy jóképű, rendes, megbízható fiatalemberrel, az apukámmal, akivel szép családot alapítottak. Sosem értettem gyerekként, hogy miért nem mesél semmit a gyerekkoráról, mindig csak egy válasza volt, ha kérdeztük, hogy "nem emlékszem". Azért élete végéig minden egyes nap elmondta, hogy milyen jó nekem, hogy van édesanyám, mert neki senkije sem volt az égadta világon, senki sem szerette. Minden nap eszében volt a vesztesége, de soha nem részletezte. Nagy homály fedte a gyerekkorát. Nem értettem akkor, hogy miért foglalkozik még évtizedek után is ezzel, miért bántja ennyire, hiszen van már saját családja, gyerekei, férje, akik szeretik, háza, szép ruhái... Most már persze értem és megértem a furcsa, sokszor őrült  viselkedését, megmagyarázhatatlan rohamait. Haláláig nem lelt nyugalomra, hiába volt meg mindene. Az elrabolt gyerekkort semmi nem pótolhatja, egész életre tesz tönkre. Ezért különösen gyűlöletes számomra mindenki, aki bármilyen módon visszaél a rábízott, kiszolgáltatott, szomorú sorsú gyerekekkel.  Nincs bocsánat!!

Biztos, hogy a saját életünket éljük?

Örök kérdés: Vajon a saját életünket éljük,  vagy másoknak a vélt vagy valós elvárását követjük? Nem is nagyon elmélkedünk ezen, hiszen hajt a kötelességtudat, a felelősség, ami alól nem tudunk és nem is akarunk kibújni. Néha talán  eljátszunk a gondolattal, hogy valami olyanba kezdjünk, amiről talán csak álmainkban mertünk gondolkodni. Amikor úgy érezzük, hogy már elegünk van a napok egyforma rutinjából, a folyamatos stresszből, nem okoz örömöt egy új nap indulása, mert tudjuk előre, mi fog történni és biztos, hogy utálni fogjuk. Várunk valamire, valamilyen csodára, ami majd megvált bennünket,  eljön egyszer a mi időnk, de a csoda csak úgy, magától nagyon ritkán jön el. (Vagy csak nem vesszük észre. Vagy nem merjük elfogadni, mert félünk a változástól és hogy mit szólnak majd mások.)  Ettől elégedetlenek, stresszesek leszünk, depressziós tüneteket produkálunk, míg  végül tényleg azzá is válunk. Talán ezért látni annyi megkeseredett embert  manapság. A kínzó érzést valamivel csillapítani kell, valamilyen szerrel vagy  gyakori dühkitörésekkel, frusztrációval, így viszont  még jobban elszigeteljük magunkat mindentől és mindenkitől, ami és aki fontos lehetne a saját boldogságunkhoz. Reménytelenül érezzük, hogy  csapdába kerültünk, ahonnan nincs kiút és a kilátástalanság elkeserítő. Egyik nap követi a másikat, telik az idő észrevétlenül, mígnem elérkezünk ahhoz a fordulóponthoz, amikor már jóformán csak visszafelé lehet tekinteni. Csalódottan vesszük tudomásul, hogy mekkora hülyék  is voltunk, mert ekkor látjuk csak át, hogy mennyi kínálkozó lehetőségünk adódott volna az életben, amik mellett akkor és ott simán elsétáltunk,  fel sem merült bennünk, hogy akár választhatnánk is. Bezártuk önmagunkat a saját csapdánkba, amiből nem vettük észre a kiutat. Csakhogy, amikor már  tisztán látunk, talán már késő. Elvesztegettük az időnket, kihagytuk a lehetőségeinket. Elfutott mellettünk az élet. 

Vagy mégis igaz lehet a mondás, hogy bármikor van lehetőség újra kezdeni? Tanuljunk a hibáinkból! Merjünk más, új  nézőpontot választani! Mindig van ugyanis választási lehetőség, még akkor is, amikor biztosak vagyunk benne, hogy számunkra nincs más út, csak a megszokott, a bejáratott, mert az a biztos.  Nagy bátorság kell a változtatáshoz, de megéri. Ne hagyjuk sokáig, hogy mások irányítsák  a mi életünket legalább is törekedjünk arra, hogy  ne veszítsük el a kontrollt a saját döntéseink felett. 

 

Nyelvünk is változik

 

Szép nyelv a magyar, egyedi, ősi. Ahogy minden más nyelv is szép és ősi, hiszen általa az emberek megértik egymást sokezer éve. A nyelvek az idővel,  korokkal együtt lassan, vagy újabban már nagyon is gyorsan változnak, új szavak, kifejezések keletkeznek, idegen kifejezések illeszkednek a szókincsükbe és  így van ez rendjén. Ma már nem tudnánk kifejezni magunkat őseink szóhasználataival, de nincs is fogalmunk az akkor használt szavak jelentésével, hiszem teljesen más világban élünk. A helyesírás szabályai is folyamatosan változnak, bár szeretjük azt hinni, hogy azok kőbe vannak vésve ősidők óta.  A modern nyelvészet pontosan tudja, hogy ostobaság erőltetni az elavault szabályokat, időnként figyelembe kell venni a köznyelv változásait és alkalmazni, de azért tiszteletben tartva elődeink törvényeit..  A nagy nyelvújítónk, Kazinczy időben rájött erre,  jól érezte, hogy a nyelvünk reformra, megújulásra  szorul. Nagyon találékonyan és kreatívan kezelte a problémát, rengeteg, ma használatos  szavunkat is ő kreálta.  Sok ment a kukába is, nem minden vált be, lett közkinccsé, de azért sok szavunkat, kifejezésünket neki köszönhetünk. Nélküle szegényesebb lenne a mai szókincsünk is. Szerintem nagy koponyára vall, hogy felismerte nyelvünk avultságát és ki is merte mondani azt, sőt rögtön a megoldáson is dolgozott. Nyilván sokan szentségtörésnek tartották a "szent " anyanyelv "megerőszakolását", de az idő őt igazolta. A nyelv olyan, mint egy élő organizmus, fejlődik, néha elhalnak elemei, szép lassan elfelejtődnek szavak, amelyeket nem használunk és újak jönnek helyébe. Ma pedig már fénysebességgel változik. Sokat hozzátesz ehhez az elkerülhetetlen globalizáció, a  számítógépes és szociálmédia nyelvezet, a  csetekben használatos rövidítések,  emojik , ezek már a fiatalok szóhasználatai. Ez ellen nem lehet és nem is érdemes hadakozni, el kell fogadni és megtanulni. 

Sorozat ajánló! Netflix: Grace and Frankie

Nem véletlenül sikerült fergetegesre ez a sitkom: ugyanaz a Martha Kaufman jegyzi, mint aki a  Jóbarátokat. Matthew Perry tragikus halála kapcsán milliók döbbentek rá, mennyire fontos sorozat volt a Jóbarátok, mennyit adott szinte mindenkinek a nagyszerű színészekkel, akiket a szívünkbe zártunk, akár bevallotta, akár nem. Hiába a fanyalgók, az Idő, mint a legjobb kritikus dönti el, mi az, ami értékes az embereknek. A Jóbarátok pedig klasszikussá vált. Eltelt húsz év, az akkori fiatalok öregszenek, ahogy Martha Kaufman is nyilván,  ráérzett, hogy szükség van egy idősödő  "Jóbarátokra". A Grace and Frankie teljesen más, de azért kicsit emlékeztet az elődjére, egy-egy poén vissza is köszön. Be kell látnunk, hogy ahogy idősödünk, már nem csak a fiatalok sztorijaira van csak szükségünk, most már a saját, idősebb verziónknak is szüksége van feldolgozásra és az időskor perspektíváinak felfedezésre. Mert ugye, aki megéri, az egyszer csak ott találja magát a senior korcsoportban és nem érti, hogy került oda. 

Tudni akarjuk, mi várhat még ránk, erőt kell merítenünk, hogy feldolgozhassuk az öregedés rémálmát. Nem tudjuk, van-e perspektívája az időskornak, vagy csak  belenyugvóan várni kell a befejezést? Van-e joga még újba kezdeni az idősebb embereknek? Igaz-e, hogy sosem késő megvalósítani az álmainkat, új életet, akár új vállalkozást kezdeni? Lássuk be, azért mindenképp jobb fiatalnak lenni, amikor még nem férkőzik be a gondolataink közé a reménytelenség érzése. Fiatalon  fel sem merül, hogy mindez véges, mert végtelennek tűnik az idő, ami előttünk áll.   Kit érdekel a távoli, homályos  jövő? Minden erőnkkel herdáljuk az órákat,  napokat, éveket. Mikor rájövünk, hogy mi sem sem vagyunk kivételek, az óra nekünk is ketyeg, már hiába csinálnánk vissza az elpocsékolt fiatalságot, lehetőségeket, nem lehet újrázni.

 Ezért nagyszerű sorozat a Grace and Frankie. Nem olyan tipikusan  "öreges"  sztori, ami  vagy szomorú vagy éppen meghatóan könnyes, ahogy ezt a témát általában kényesen kezelik.  Itt ilyesmi nincs. Semmi ál- tisztelet, szépítés, kivéve, hogy csodálatos a helyszín, (Kalifornia, tengerparti La Jolla városka) és középosztálybeliek a hősök. Ők is ugyanazokkal a lelki, egészségi és társadalmi problémákkal küzdenek, mint a világon bárki. A két idős, baráti  pár és közel  középkorú gyerekeik vicces sztorijai harminc perces (pont nézhető, nem túlnyújtott) részekből áll.   Kíméletlenül , de ugyanakkor  szeretnivalóan kifigurázza az időskori (és fiatalkori) esendőségeket.  Csaknem minden  divatos tabu téma szóba kerül és mi jól szórakozunk. Pedig nem mentes ez sem a kötelező polkorrekt elemektől, de legalább nem csinál úgy, mintha túl komolyan venné magát. Szerencsére néha beugrik a Félig üres Larry David humor feelingje és a Jóbarátok egy-egy poénja. 

Egytől-egyik csodásak a színészek, látszik, hogy évtizedes kapcsolatuk van egymással, valószínűleg a privát életben is barátok. Boldogan komédiáznak, hogy végre lehetőséget kaptak egy jó kis utójátékra. Jane Fonda, Lili Tomlin, Martin Sheen és Sam Waterston mellett a fiatalok is szuperek, főleg June Diana Raphael tetszett, van egy sajátos humora, már láttam máshol is. (Ja,igen,  pont egy Larry David szitcomban) . A tartalmat nem írom le, ajánlom megnézni bármely korosztálynak. Nem sablonos, az biztos.

Mattyew, Ég veled!

Ma reggel az első hír, amit olvastam, Matthew Perry tragikus halála. Nem olvastam még semmilyen más visszaemlékezést, sajnálkozást, sajtóhírt, csak a puszta tényt, hogy elhunyt. Ledöbbentem. Meglepetésemre hirtelen elkezdtek ömleni a könnyeim, mint a záporeső és perceken át sírtam. Közben nem értettem magamat mi az oka, hogy ennyire megérint a halála, mert igazából nem is állt közel hozzám a színész, a Jóbarátokat annó teljesen kihagytam a  nevetséges sznobságom miatt. Mostanában kezdtem el csak nézni , mert kíváncsi voltam, miért imádta egy egész vagy több nemzedék és - hihetetlen, de váratlanul megértettem és megszerettem. Éppen most nagyjából a közepén tartok, mert másodszor kezdtem bele a sorozatba, erre itt a hír. Chandler az enyém volt, enyém is lett, a kedvenc, aranyos, gyarló fiú a sorozatból. Szerintem sokmillióan zárták a szívükbe és érezték a saját hősüknek, ezért a személyes gyász. Sokaknak jelentett örömöt az alakítása, mert valahogy érezni lehetett, átütött az őszintesége a játékában is. 

 Sok nagyszerű művész vagy hozzám közelebb álló ember halála nem indította el bennem a könnyek áradatát, nem sírok könnyen, pedig őket is nagyon fájdalmas volt elveszíteni.  Nem értem, mi lehet ez a szabályozhatatlan, ösztönös  érzés, fájdalom, tudat alatt ennyire belém ivódott volna egy húszéves , könnyed kis sorzat,  próbálok rájönni, mi történik velem. Persze, emberként, Matthew-ként is sajnálom őt, mert  tudtam a problémáiról, drukkoltam én is, mint mindenki más, hogy rendbe tudjon jönni, de ez tudjuk, nem ilyen egyszerű. Sajnos onnan, ahol ő volt, már szinte lehetetlen visszafordulni. Ég veled, drága Matthew! Köszönjük Chandler Bing, hogy segítettél, mikor mélyponton voltunk és pont erre a sorozatra volt szükségünk, hogy újra kicsit vidámabbak legyünk, szebbnek lássuk a világot. 

Most elolvastam néhány kommentet a haláláról. A legtöbben döbbentek és szívből jövő fájdalommal búcsúznak, valahogy úgy éreznek, mint én. Ennyire megfogott minket Chandler. Aki Matthew volt valójában és szenvedett, miközben mi élveztük a játékot. Volt azonban olyan hang is, hogy "szabad választása volt, ö tehet róla, a szenvedélybetegségéről, úgy kell neki." Aki ilyet ír az semmit sem tud és semmit sem érez. 

 

A függőség betegség, ami az egyik legszörnyűbb, ami egy emberrel és a környezetével történhet. Pedig igencsak könnyű belecsúszni. Néha észre sem veszi az ember és függővé válik.  Egyszer velem is megtörtént,  nem sok kellett hozzá, pedig soha életemben nem drogoztam, soha nem alkoholizáltam és nem szedtem gyógyszereket. Akkor mégis hogyan történt? Elmesélem, hátha segít valakinek az esetem.

Jó pár éve történt, hogy egyszerre  csak, minden átmenet nélkül elkezdtem valahogy rosszul érezni magam. Nem tudtam meghatározni, mi a bajom valójában, mert nem fájt semmim, mégis egyre rosszabb állapotba kerültem. Egy idő után nem tudtam felkelni az ágyból még annyira sem, hogy lemenjek a nappaliba ebédelni. Felkeltem és visszahanyatlottam az ágyra. Ilyen még soha nem történt velem. Úgy tűnt, mintha lusta lettem volna, vagy hisztinek látszott, nem tudom, de a családom sem értette, miért nem vagyok képes uralkodni magamon, ha egyszer nincs semmi bajom. Egy vasárnap reggel aztán, miután hiába próbálkoztam újra és újra, nem tudtam felállni, azt mondtam a páromnak, hogy elég volt, most rögtön vigyen be a kórházba. Az orvos megnézett, elvégezte a rutint, majd megkérdezte, hogy sok stressz ért-e mostanában, mert szerinte az lehet a probléma. Persze, hogy igen, dehát kit nem? Ez olyan megúszós kérdésnek tűnt, nem nagyon hittem el, mert látszólag jól voltam, nem éreztem idegesnek magam. A doktor úr azt javasolta, "kivonna a forgalomból" úgy egy hétre, közben kivizsgálnak. Így történt, alaposan kivizsgálták minden porcikámat, testileg sőt lelkileg is és minden rendben volt velem. Olyan hét nap után már nagyon jól voltam, haza is engedtek. Azzal, hogy a gyógyszereket szedjem az előírt módon. Fogalmam sem volt, mi a gyógyszer, kiváltottam a receptet aztán úgy döntöttem, nem szedem, mert már jól vagyok, visszaállt az életem, semmi bajom, minek szedném? Végre hódolhattam kedvenc hobbimnak, a shoppingolásnak, ami már nagyon hiányzott. Ancsival az egyik bevásárlóközpontban nézelődtünk, amikor hirtelen zavarni kezdtek a neon fények, majd szikrázva összefolyt minden a szemem előtt. Rosszul lettem. Nem tudom, hogy kerültem haza, akkor úgy döntöttem, beveszek a gyógyszerből, hátha jobban leszek. Így lett. Nekem fogalmam sem volt még arról sem, milyen gyógyszert szedtem a kórházban, mit okoz. Sajnos, nem mondták el, hogy nem lehet csak úgy abbahagyni. Tíz nap alatt függővé váltam és nem is tudtam róla. Ekkor felfogtam, hogy bajban vagyok. Nem akartam senkit beavatni, megijeszteni, én akartam megoldani. Azt gondoltam, ha fokozatosan csökkentem a mennyiséget, el tudom hagyni a gyógyszert. Az előírt napi hármat rögtön kettőre csökkentettem, majd hetenként fokozatosan egy, majd fél, majd kétnaponta fél és végül sikerült. 

Belegondoltam, hogy mennyire könnyű lett volna a függőség hálójába gabalyodni, ha nem kapok észbe időben. Mert csak be kellett kapni egy tablettát és elmúlt a rosszullét. Az orvos írta fel, nem árthat. Nem mindenki veszi észre a csapdát, nekem sikerült. Lehet, hogy még annyira rövid idő alatt nem vált végzetessé a függőség, viszonylag egyszerű volt a magam erejéből úgy egy hónap alatt kikeveredni belőle. De vajon mindenkinek sikerül? Mindenki rájön, hogy csapdába esett, akaratán kívül? Van-e időben segítség? Mert sokan innen indulnak  el a végzetes úton. Egyre több kell a  hatáshoz, ami lenyugtat, működőképessé tesz. Bár mindenki felismerné! Talán Matthew is hasonló gondokkal küzdött és lehet, hogy így volt képes működni, talán tudtak is róla, de a shownak mennie kellett. Ha így, hát így. Nem tudom, nem is szeretném tudni, csak egyszerűen nagyon sajnálom őt.

 

 

 

 

 

Bréking! Vannak még úriemberek!

Mindenki idegben van. Már ahogy kilép az ember a lakása ajtaján felkészülhet rá, hogy valahol valamilyen atrocitás éri, ezért alapból felveszi a támadóállást. Én meg naivan mindig azt hiszem, ha kedves vagyok, mosolygok, néha kicsit még vicceskedek is ott, ahol éppen dolgom van, veszik az emberek a lapot, de  persze nem ez történik. Néznek rám értetlenül, üveges szemmel, faarccal, mi a franc bajom van nekem...

Azt hiszem, kiment a divatból az együttérzés, az empátia és a kedvesség.  Mindenki élethalál harc közepén érzi magát, ahol a lét a tét. Azt sulykolják belénk, hogy folyamatos harcban állunk megállás nélkül mindenért, és mindenkivel.  Még a legjelentéktelenebb dolgokért is igencsak résen kell lennünk, nehogy már elmulasszunk valamit!  Csak az "én" számít és a "most". Eszünk ágában sincs lemondani a legkisebb előnyről sem,  mert  ugye, ami jár az jár vagy ha nem jár nekünk, de akkor is,  mindegy. Legkönnyebben demonstrálható ez a viselkedési forma  a közlekedésben.   Ha egyszer elsőbbségünk van, nehogy már valakit beengedjünk magunk elé! Valamikor létezett olyan fogalom, hogy "udvariasság", "figyelem a másik felé" , aztán ezek az ódivatú viselkedési formák mára szépen értelmét vesztették. Mert  ugyan mi értelme lenne?  Na ugye.  Itt egy másik metafora:  Ahogy csökken a vadászmező és a levadászható vadak száma,  fokozódik a helyzet a vadászok között.  Sok lesz a vadász és kevés a vad. Így hát  a vadászok előbb-utóbb egymást ritkítják. 

És akkor itt egy csavar, mert csodák csodája, néha mégis éri az embert  kellemes meglepetés a legváratlanabb pillanatokban is. Olyan helyről érkezhet segítség, ahonnan az ember álmában sem várta volna. llyenkor kissé elbizonytalanodom: Most akkor mégsem kell utálni mindenkit? Mert már éppen levontam az erre vonatkozó következtetésemet, hogy elegem van a reménytelen, pusztulásra ítéltetett emberiségből úgy, en bloc,  erre tessék, most meg mi történik? Haladok a zsúfolt Váci úton csúcsidőben, hamarosan balra szeretnék kanyarodni, de természetesen senki sem enged be a belső sávba. Inkább rálépnek a gázra, (néha úgy tűnik,  sokan nem is tudják, hogy van fék is az autójukon, vagy mi a túró  az a fölösleges pedál ott középen) pedig tényleg nem versenyezni akarok, csak valahogy  szeretnék balra bekanyarodni a következő lehetőségnél. Na nem baj, majd a következő lejáratnál  talán sikerül, gondolom megbékélten a sorssal. Mit számít  pár fölösleges kilométer, de nem akarok balesetet, nem kockáztatok az önjelölt autóversenyzők egója miatt. Erre hihetetlen dolog történik az utolsó pillanatban!   Lelassít a belső sávban egy igazi vadorzó külsejű, talpig  (kerékig/felniig) menő BMW-s úriember, udvariasan int, hogy menjek csak elé bátran, fogja ő a helyemet,  hogy békével be tudjak sorolni a a balra kanyarodó sávba. Sőt,  még kedvesen rám is mosolyog közben, én pedig totál kész vagyok.  Hálásan intek neki, és meg  is van a mai napi jó érzésem. Itt az élő  bizonyíték, hogy nem reménytelen a helyzet! Vannak még, léteznek úriemberek, nem vesztek ki végleg! És még mindig csak reggel kilenc óra van! 

 

Adjunk értéket az életünknek, ha eddig nem tettük volna

 

Objektív önértékelésre van szükség

Nincs mese, előbb-utóbb mindnyájunknak szembe kell nézni az idő múlásával és ilyenkor érdemes számvetést készíteni arról is, hogy  megfelelően haladunk -e az életünk ránk kiszabott út- és idővonalán.  Nem akarok senkit stresszelni, de napról-napra fogy az időnk, úgyhogy nem árt igyekezni, hiszen amíg még élünk, addig bármikor javíthatunk, változtathatunk. Utána sajnos már nincs reklamáció...  Legyünk bár  akármilyen életkorunkban, semmiképpen ne blicceljük el ezt a kínos szembenézést önmagunkkal, mert csak akkor tudunk rálelni a helyes útra, ha elfogadjuk a tévedéseinket is és képesek vagyunk levonni belőle a megfelelő következtetést.  Minél előbb, annál jobb, hogy ne legyen késő a bánat. Nem kell hosszasan azon rágódni, hogy mit rontottunk el eddig, ostorozni magunkat, az csak időpocséklás. A múlton nem változtathatunk, de a jövő még üres lap. Nem kell mindenbe beletörődni és siránkozni, hogy velünk mostoha a sors. Mindig van kiút és megoldás. Sokszor elmegyünk a kínálkozó lehetőségek mellett, észre sem vesszük, mert nem is tételezzük fel, elképzelni sem merjük, hogy letérhetünk arról a  sémáról, rutinról, amiről azt hisszük, az az egyedüli, ránk kiszabott élet. Pedig lehet és sokszor muszáj is a változtatás, bármilyen óriásinak is tűnik.  Nem kell sem félni, sem kétségbeesni a kényszerű változásoktól sem.  Mindig lehet új életet kezdeni, sokszor meglepően jól sikerül reménytelennek látszó helyzetből is. Tulajdonképpen a változás visz bennünket előre az életben. Sokféle képesség és rejtett tehetség lakozik mindannyiunkban, ami csak arra vár, hogy kibontakoztassuk, felfedezzük. Ha végül sikerül, az szárnyakat ad és alig akarjuk elhinni, hogy azok is mi vagyunk. Ne csak az utolsó szívdobbanásunknál döbbenjünk rá, hogy elkéstünk, elherdáltuk az életünket.  Talán könnyebb lesz az utolsó lélegzetvételünk is, ha elégedett sóhajjal hunyjuk le a szemünket, amikor majd kopogtatunk az Örökkévalóság kapuján: - Ezt jól csináltam, szép élet volt! 

 

Szeretet

 Azt tanítja minden vallás és arra épül minden kultúra, hogy a legfontosabb emberi tulajdonság a szeretet. Az mozgat mindent. Haláluk pillantában állítólag mindenki a szeretteire gondol és rettenetesen megbánja, hogy elkésett kellően kimutatni a szeretetét és rádöbben, hogy nem töltött elég időt azokkal, akikkel kellett volna.  Méltatlan emberekre és dolgokra  pazarolta rövidre szabott idejét.  Pillanatra megállva és visszanézve elcsodálkozik az ember, hogy az egykor borzasztóan fontosnak hitt, halaszthatatlan dolgok mennyire hiábavalók voltak, nyom nélkül tűntek el az életünk fordulatai közöt.   Mi meg a legdrágábbat vesztegettük rájuk: a szeretteinkre szánt időnket, ami visszafordíthatatlan.   Ezért érdemes fontossági sorrendet, értékrendet  készíteni. Ha kell, mondjunk nemet arra, ami érdektelen vagy értéktelen számunkra. Persze az udvariassági szabályokról azért ne feledkezzünk meg, mert megbántani nyilván nem akarhatunk senkit. 

  

Boldogság = pénz?

A pénz utáni hajsza hevében elfelejtünk emberek maradni. A pénz bűvöletében élünk, szinte az egyetlen értékmérővé vált. "Annyit érsz, amennyid van" -  mondta ezt az elhíresült és szégyenletes  mondatot egy végelenül cinikus és ostoba politikusunk. Sajnos, igaza is van, ez a gondolkodásmód egyre jobban uralja itt és most  az életünket.   Mindenáron meg kell szerezni az anyagiakat, hogy valakikké váljunk. Akkor leszünk csak boldogok, akkor tisztelnek majd, lesz számtalan barátunk és irigyünk. Mindenki csodálni fog, mi pedig sütkérezünk a dicsőségben és élvezzük a luxust.  Már senkit sem érdekel, milyen emberek vagyunk valójában, ostoba, öntelt  tahók-e vagy  okosak, tehetségesek, milyen nagyszerű képességeink vannak, tettünk-e valamit  hozzá a közös értékeinkhez, kultúránkhoz. Ha az utóbbbiak a jellemzőek ránk, akkor sürgősen szorítsuk háttérbe, ha érvényesülni szeretnénk, erre ma nincs kereslet, sőt hátrányt jelent. Kukába hát a valódi művészettel, a szellemi értékekkel, a tudással!  Az számít, mit birtokolsz, milyen márkákat viselsz, milyen autóval vagy helikopterrel, magángéppel ugrasz el egy üzletinek számlázott ebédre vagy focimeccsre. Lenézően alázzák ma az alkotó művészeket, az olyan művészetet,  amely elgondolkodtat, fejlődésre, tanulásra inspirál, széles látókörűvé tesz. Nincs erre ma szükség,  mert nem hoz pillanatnyi  hasznot.  Mégis, szerencsénkre vannak elhivatott, valódi művészemberek, akik az ellenszélben is őrzik még a lángot. Köszönet jár nekik érte. 

 

 A jövő ítélkezni fog

Hogy ezzel a gyerekeink jövőjét tesszük tönkre? Ugyan, kit érdekel? Majd megoldják az utódaink valahogy!  Ha még itt lesznek egyáltalán...  Már, ha egyáltalán lehetséges lesz valaha is helyrehozni a hatalmas, testekben, lelkekben keletkezett  kárt. Csak a jelen számít, mert önzőek és kapzsik lettünk. Minden eddigi társadalom az emberiség  gazdag történelme során óriási hangsúlyt helyezett a jövő nemzedékek  jobbá tételére, felelősséget érzett a közeli és távoli  utódaiért. Megőrizte és továbbadta a tudást, a művészetet. Fáradságot nem kímélve kőbe vésték, vagy  épületeket, szobrokat, időtálló festményeket, zenét, irodalmi műveket hagytak hátra, hogy azok tovább éljenek évezredeken át. Ma is ezeket a műveket csodáljuk és épültek rá  kultúrák. a világ minden táján.  Minden kor tett maradandót a jövőért, pedig építhetett volna olcsó légvárat is, ahogy azt manapság látjuk. Vajon mi marad ezekből akár évtizedek múlva?   A többezer év óta felhalmozott értékek  viszont a mai napig fennmaradtak mindannyiunk számára közös kincsként, amit még mindig elbűvölten csodálunk annak ellenére is, hogy sok ezekből elpusztult háborúk, temészeti csapások, emberi butaság  következtében.  

És mit hagyunk mi, magyarok a saját utódainkra? Tiszta levegőt, egészséges környezetet? Azt ugyan már biztosan nem! Tudást? Igényes művészetet?  Azt sem, vagy csak keveseknek.  Annál inkább mérgezett környezetet, lebutított tömegeket, lepusztult vidéket, növekvő nyomort. Kiváltságosnak kikiáltott semmirekelők uralmát. A valamikor híres oktatásunk lezüllesztését. Nem adunk világszínvonalú tudást a gyerekek kezébe, mert ma úgy gondolják a döntéshozók, elég, hogy csak annyit értsen az életből, hogyan kell a kiváltságosok parancsait gondolkodásmentesen végrehajtani. Lehetne ez másképpen is, mégsincs úgy. 

 

 

 

 

Rendszerváltás és környéke

Elég fiatalon kezdtem a vállalkozást, mikor még javában benne jártunk az úgynevezett szocializmusban, de már fel-felcsillant valamiféle reménység, hogy egyszer annak is vége lesz. Addigra már mindenki felfedezte magának a megfelelő kiskapukat, széles körben kialakultak a boldoguláshoz szükséges kisebb-nagyobb trükkök. Egy egész ország élt az ügyeskedésből. Mindenhol ez ment. Meg kellett és lehetett találni a célhoz vezető utat, a kiskaput, vagyis azt az illetékes elvtársat, aki el tudta intézni, amit kellett. Ment minden, mint a karikacsapás és ehhez nem kellett még párthűnek sem lenni. Össznépi egyezményen alapuló apróbb-nagyobb stiklik és csalások sorozata hálózta be az országot, bocsánatos bűnnek számított a mindenütt jelen lévő korrupció. A boltban, a rendelőben, az iskolában, az autószalonban, a hivatalokban, mindenütt működött. Aki ügyes volt, sokmindent elérhetett. Karakteresen különbözött azonban a korrupció a mai formájától,  mert ma a legfelsőbb kormányzat és ahhoz közelállók  törvényben rögzített joga és kiváltsága lett a minden morális mértéket meghaladó állami  korrupció vagy mondhatjuk úgy is, hogy visszaélés a joggal. Régen pedig a nép "kiváltsága" volt, a túlélés egyik záloga. Mindegyik forma súlyosan beteg rendszer.  De térjünk vissza a múltba! Ott voltak akkoriban a kormányhű párttagok, pártkatonák, a mindenható, öntelt párttitkárocskák, ők ugyan kevésbé voltak szofisztikáltak, (hú, de finoman fogalmazok!) nem is volt szükségük különösebb tudásra, viszont  hű kiszolgálói és besúgói voltak a rendszernek. Lojalitásukért cserébe nekik mindent szabad volt. Pont úgy, mint most! Néha azért mutatóba lebukott valaki közülük. Csak úgy, mint most. Csak a nagyságrend, a mérték változott, de az nagyot.

Ha volt valami, amit különösen utáltam abban a rendszerben (azon kívül, hogy mindent), az az ostoba pártfunkcionáriusok "ki ha én nem"  attitüdje volt. Mikor pályakezdőként az első munkahelyemen sokadszorra is felhúztam magam a helyi párttitkár nevetségesen dilettáns utasításain és a rengeteg képmutatáson, végképp elegem lett. Akkoriban kezdtek alakulni az első  PJT-k (Polgárjogi Társaság) majd létrejöttek belőlük a KFT-k. Óvatos nyitás volt ez a magánvállalkozások elismerése felé a rendszer részéről. Eldöntöttem, hogy egy napon vállalkozó leszek, a magam ura. De előbb még megpályáztam egy csoportvezetői állást a svájci SGS magyarországi kirendeltségén. Gondoltam, ez már majdnem nyugati állás, megfogtam az Isten lábát! Ráadásul kimagaslóan jól  fizettek és utazni is lehetett. Plusz főnöki állás! Az első! Mindig is szerettem volna főnök lenni, azt hiszem, elég tűrhető szervező és irányító vagyok. Tetszett az ajánlatuk. Egy nyugdíjba vonuló úrtól kellett volna átvennem a munkáját. Csakhogy, mint hamarosan nyilvánvalóvá vált, ő nem így gondolta és mindent meg is tett, hogy ne adjon át semmit.  Esze ágában sem volt nyugdíjba menni, hiába szerették volna a főnökei, őt ez nem érdekelte. Így  kerestek valakit, aki megküzd vele és engem találtak meg, mint ambiciózus fiatalt. Gondolták, majd én elintézem helyettük a kellemetlen feladatot.

  Valamiféle erős pártkatona lehetett ez a Türk úr a megfelelő magas kapcsolatokkal, hogy  még a vezérigazgató is tartott tőle. Megkerülhetetlen, agresszív személyisége volt, mindenki megdermedt, ha a közeledett és kieresztette mennydörgő hangját. Három vakbuzgó titkárnőt tartott háremként, akik  imádták őt és ők is, mint főnökük,  igyekeztek levegőnek tekinteni. Megállás nélkül gépeltek, ő  meg egész álló nap diktált, rendelkezett, hatalmas, fontosnak tűnő irathalmazok gyűltek a szekrényekben.  Próbáltam kitalálni a szisztémát, hogy egyáltalán, mi lehet itt a feladat, de senki sem volt hajlandó semmit mondani, bármit is kérdeztem. Ha partnerek jöttek külföldről, úgy intézte, hogy ne legyek jelen. Engem viszont azért vettek fel, hogy átvegyem a munkáját,  akár tetszett neki, akár nem és én ennek akartam megfelelni. Pár hónapig keményen viaskodtunk és már éppen fel akartam adni, mert reménytelennek láttam, úgyhogy beadtam a felmondásomat. Erre végül megszületett a kompromisszum:  kapott egy protokolláris tanácsadói állást a vezérigazgatóságon, amely szerencsére másik épületben volt, sőt, igazából  be sem kellett járnia. Szerencsére elfogadta, így végre szabad lett a pálya, amiért jöttem. Felmérhettem az új munkámat végre minden akadály nélkül és  ahogy tisztult a kép, kiderült, hogy nemhogy három titkárnőre és két adminisztrátorra, de talán egyre sem  lett volna szükség. Hihetetlen nagyszabású, kártyavárszerű sóhivatalt épített fel az öreg, le a kalappal, nem kis teljesítmény volt, én erre képtelen vagyok!  Így működött a szocializmus is. Légvárra épült és szép szavakkal volt összeragasztva. Csak úgy, mint most. Akkor nem is maradtam sokáig, csak amíg megtaláltam, amit kerestem. 

Egy napon meglátogattam egy gyerekkori barátnőmet, akiről tudtam, hogy üzletet nyitott valahol a Klauzál tér közelében. Szépen berendezett, boltíves, elegáns irodába léptem, mikor a barátnőm éppen egy hatalmas köteg pénzt számolgatott. Elakadt a szavam is, mert ennyi pénzt még nem láttam életemben. Ezt akarom én is csinálni, bármi is ez! - gondoltam, de közömbösnek mutattam magam - miközben fogalmam sem volt, mit csinál, mivel foglalkozik.  Pár szóban, rébuszokban  válaszolt a kérdéseimre, láthatóan nem akart, vagy  talán nem volt szabad beavatni engem az üzlet lényegébe. Forgalom az biztosan nem volt, azt láttam. Akkor mégis, miből van a bevétel, honnan a pénz? Azért lassan összeállt a kép a fejemben azokból az  informciós morzsákból, amiket kihámoztam a szavaiból.  Hamar rájöttem, hogy Cocom listás számítógépes alkatrészeket vesz magánszemélyektől és ad el cégeknek. Hát, ez könnyű, ezt én is meg tudom csinálni!  Döntöttem el és a szívem rögtön hevesebben kezdett verni az izgalomtól, mert azonnal tudtam, hogy itt az én nagy  lehetőségem. Ezt fogom csinálni, bár az apróság, hogy fogalmam sem volt sem a számítástechnikáról sem az üzletről, információt sem tudok kapni senkitől, hogy is működik ez.  De nem számít, majd megtanulom valahogyan. Így is lett.  Ez volt az a kor, amikor a Nyugat szankcionálta a Szovjetuniót és tagállamait, köztük Magyarországot és elzárta előlük  a fejlett nyugati technológiát. Érvényben volt az un. Cocom-lista. Egy kis állami rafinériával viszont ki lehetett játszani és ki is játszották. Utólag végiggondolva, talán pont ezért is jöhettek létre hirtelen a kisebb magán cégek, társaságok, hogy ezt az üzletet, mint a kis hangyák, bonyolítsák le, így az állam, ha  hivatalosan nem  is vásárolhatott ilyen eszközöket, kerülő úton megvehette azokat  kisvállalkozóktól. A vállalkozók pedig magánszemélyekkel behozatták ezeket alkatrészenként Nyugatról. Ausztria jócskán gazdagodott ezen az üzleten, de mindenki jól járt. Tombolt a magáninport és én is megnyitottam a saját üzletemet a Népfürdő utcában. Az akkori törvények szerint  személyenként kevés és limitált devizánk lehetett csak, így a családok apraja-nagyja felpakolta a járásképtelen dédit is és a soha ne látogatott nagynénit, mindenkit, aki csak befért   a Ladába vagy a kis Polszkiba, kiváltották a rájuk eső valutát és irány Parndorf! Vagy Wiener Neustadt! Így ment ez a szerencsére hamarosan bekövetkezett rendszerváltásig, amikor boldogan ünnepeltük, hogy felszabadultunk és így a nyugati szankciók is érvényüket vesztették. Istenem, de boldogok voltunk, hogy megszabadultunk az orosz rabigától!  Bár nekem és sokaknak végül is jó üzlet volt ez, mégsem sajnáltam, hogy vége, ráadásul sokkal jobb és hosszútávú terveim voltak. Az biztos, hogy attól kezdve, ahogy terveztem,  soha többé nem voltam alkalmazott sehol. 

Csúcsra törve - egy hegymászó tragédiája

Meghalt egy tehetséges fiatal sportoló, Suhajda Szilárd. Megfagyott  az Everest csúcsához közel és segíteni sem lehetett rajta, hiába indultak a serpa mentőegységek, esélytelen volt őt életben találni. Ma végleg feladták a keresését. Nemcsak a családja aggódott érte napok óta, de mi is, mindnyájan mert  ennek nem lett volna szabad megtörténnie.  A hírek alatti  kommentekben minden benne van, amit az emberek ezzel kapcsolatban éreznek. A legtöbb komment lényege a részvéten kívül az volt, hogy "minek ment oda".  De sokan érvelnek az elhivatottság, a teljes élet, a hősieség mellett. Kinek van igaza?  Szerintem pedig ez az egyszerű, fájó igazság: Minek ment oda? Meghalni?

 Csodálatos élmény lehet a hegymászás, mint sport, ahogy más sport is az. Minden sportnak vannak veszélyei, történnek  balesetek is, időnként. De egy ilyen extrém csúcskísérlet túlélése aránytalanul  nagy kockázatot jelent. Miért akarják újra és újra kihívni a sorsot, ahogy Szilárd is tette? Tudom, az úttörő felfedezések viszik előre az emberiséget, de itt nem erről van szó!  Ezek a hegyek már rég fel vannak fedezve!  Szilárd az utolsó interjújában arról beszélt, hogy ez élete álma, erre készült mindig, átélni, amikor egyedül dacol az elemekkel, magával a kőkemény Természettel. Szilárd csúcsdöntésre készült. Bizonyítani, hogy egyszál magában képes meghódítani  az Everest csúcsát, szabad tüdővel, extrém körülmények között. Tudva, hogy az orosz rulettnél is kisebb a túlélési esélye. A serpák amúgy rendszeres csúcsdöntés-túrákat szerveznek és pénzért, szervezetten viszik fel a hegyre a turistákat, megfelelő felszereléssel, oxigénpalackokkal. Még  oklevelet is adnak róla. A serpák töviről-hegyire ismerik a hegyet, az az életterük és szinte egyetlen bevételi forrásuk. Suhajda Szilárd azonban igazi teljesítményről álmodott, hogy egyedül, segítség nélkül,  face to face küzd meg a heggyel, a negyven fokos faggyal, az oxigénhiánnyal. Mert az az igazi sportteljesítmény. Csak ő és a Hegy. Nyilván tisztában volt a hatalmas kockázattal, a Halálzónában csak idén  már tizenketten ottmaradtak. Utolsó, búcsúzó üzeneteiket elküldték szeretteiknek, mikor már érezték, hogy nem fognak hazatérni soha többé. De jönnek az újabb és újabb elszánt hegymászók és látják  útközben a megfagyott holttesteiket. 

 Abban az utolsó interjúban Szilárd elmondta, hogy élete álma ez a teljesítmény és felkészültnek érzi magát.  Azt mondta, izgatott, de nem fél, mert ott a halál is más, mint lent. Majdnem azt mondta, hogy ott meghalni is szép. Nem olyan fájdalmas mint lent. De nem valószínű, hogy halálvágya lett volna, inkább talán lebecsülte a kockázatot, vagy túlzottan bízott a saját erejében. Hajtotta az adrenalin utáni vágy, az oxigénhiánytól megváltozott mentális állapot, az önmaga megismerése, ésatöbbi.  Az sem volt intő példa, hogy mestere és példaképe, Erős Zsolt és a fiatal hegymászó társa (akiről alig emlékezik meg valaki!) ott vesztette életét a fagyos sziklákon. 

Azon tűnődtem, hogy mi visz rá egy fiatal családapát, hogy kockára tegye álmaiért az életét. Mert itt már nem egyedül róla van szó és az ő álmairól. Az övé mellett valahogy elfelejtődik a hátramaradt család, a fiatal feleség és kicsi gyerekek, akiknek hosszú évekig még szükségük lenne rá. Akiket az anya persze majd valahogy felnevel egyedül is, de biztos, hogy mindegyikük megsínyli az apa, a férj érelmetlen elvesztését. De apa hős volt!  Biztos, hogy így fogják gondolni a srácok, ha felnőnek? Nem lesznek dühösek, csalódottak, hogy rájuk miért nem gondolt apa? Miért kell nélküle felnőniük? Miért volt felelőtlen? Nem lesz ott az életük főbb állomásain, nem segíti át őket az élet buktatóin, biztonságot nyújtva. Ez nem egy véletlen baleset, ami bárkivel megeshet, és  fájdalmas, de elkerülhetetlen. Ez a kaland a halál szándékos kihívása, mert minimális esélye volt a sikernek.

Erős Zsolt egy csúcskísérleténél megsérült, életben maradt ugyan, de egyik lábát amputálni kellett. Ő mégsem adta fel az álmait, esze ágában sem volt. Alig gyógyult, műlábbal újra nekiindult a Himalájának, reálisan nézve esélytelenként. Hősként ünnepelte itthon mindenki, csodálták a kitartását, bátorságát,  hogy képes tovább küzdeni a céljáért még ilyen állapotban is. Csakhogy makacsságáért nem egyedül ő fizetett nagy árat.  Miatta halt meg fiatal társa, Kiss Péter is, mert nem volt képes őt magára hagyni amikor megsérült és már nem tudott tovább menni. Az ottani szabályok szerint nem szabad menteni azt, aki megsérült, mert így egyiküknek sincs semmi esélye a túlélésre. Elgondolkoztató, hogy vajon nem egy érzelmi manipuláció áldozata volt-e  a fiatal hegymászó, aki istenítette mentorát és egyáltalán vállalkozott erre a lehetetlen küldetésre? Vajon nem élt-e vissza a feltétel nélküli rajongásával Erős Zsolt, aki mindenre elszánt, karizmatikus  hegymászó volt, aki soha nem adta fel. Szüksége volt rá, valakire, a segítségére, hogy megvalósíthassa a tervét.  Nem volt-e  önző, mert tudnia kellett, hogy nem százszázalékos az állapota? Az én válaszom, hogy de. Nagyon is. Akármilyen hősnek is tartják őt sokan, film, könyv szól a szuper sportemberről, aki haláláig nem adta fel álmait, teljes életet élt, bla, bla, de számomra sok kérdést vet fel és egyáltalán nem tartom hősnek.  Csak egy rendkívül önző ember tesz ilyet. Családot, barátot, tanítványt nem kímélve és magával rántva akart megdicsőülni. Egyedül ő számított.  Aki itt hős volt, az Kiss Péter, aki értelmetlenül áldozatul esett egy őrült egójának.

Az ember nem azért él, hogy a saját értelmetlen, öncélú ambícióinak, szenvedélyének  éljen, amikor felelős másokért is. Ehhez nagyon önzőnek és érzéketlennek kell lenni. Tegye meg, ha független, ha nincs apja-anyja, gyereke, felesége, nincsenek szerettei és nem becsüli sokra az életét. Megszakadna a szívem, ha a gyerekem ezt tenné magával, velem, velünk. Sok ember életét  befolyásolja a döntése, akik csak tehetetlen áldozatai a tetteinek. Azzal érvelnek sokan, hogy a felesége nyilván tudta, kihez megy, kivel vállal családot, sőt támogatta, elfogadta. Kérdem én: mit tehetett volna? Szerette, elfogadta, miközben aggódott, de változtatni nem tudott ezen. Meg kell magyarázni a gyerekeiknek is, hogy apa hős volt. Saját magának is.  Akit igazán szeretünk, azt nem tesszük ki ennek, annak nem akarunk fájdalmat okozni még olyan áron sem, hogy le kell mondanunk álmainkról. 

 Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az ilyen veszélyes  extrém sport a függőség egy súlyos formája, egy mentális állapot, amit  nagyszerű sportteljesítményként "legalizálnak" és így pozitív a megítélése a közvéleményben. Ezért könnyű beleesni ebbe a csapdába. A mentális betegségekkel foglakozó szakembereknek nem ártana ezzel is, mint függőséggel, többet (vagy egyáltalán) foglalkozni, ahogyan más szenvedélybetegséggel is foglalkoznak.   Nagy híve vagyok a sportoknak, általában a sportolásnak, de ugyan már! Ne a halál legyen a tét! 

Őszinte részvétem Suhajda Szilárd családjának és szeretteinek. De ne feledkezzünk meg Kiss Péterről és családjáról sem, aki előtt is ott lett volna egy teljes, boldog  élet lehetősége. 

 

 

 

 

 

 

 

Kiment-e a divatból a kiöltözés?

Szokások és változások a divatban

Igencsak megváltoztak az öltözködési szokásaink is, mint minden más az életünkben.  Az biztos, hogy a huszonegyedik század teljesen más, mint eddig bármelyik korszak az emberiség történetében. Megérkeztünk a múlt század sci-fi fantáziák íróinak világába. Az idő is mintha felgyorsult volna és mi folyton attól félünk, lemaradunk valamiről, kimaradunk valamiből, miközben fogalmunk sincs, hová sietünk és minek. Miért pont az öltözködési szokásaink maradnának ki a változásból? "Amit viselsz, bemutat téged a világnak, különösen ma, amikor az emberi kapcsolatok gyorsak. A divat egy azonnali nyelv." Muccia Prada 

Soha nem volt még ennyire felszabadult a divat. Ez talán annak köszönhető, hogy ma már nem a divatházak diktálják a divatot, hanem a virtuális utca népe irányítja azt és éppen ezért olyan eklektikus és meghökkentő. A nagy márkák tervezői csak loholnak utánuk, próbálják menteni a menthetőt, kreativan használni az ötleteket és megtartani az irányítás illúzióját. Így fordulhat elő, hogy mondjuk a Gucci holdjáró sneakert tervez, kiszolgálva a közízlést, bármilyen borzadály is az. Ma már senki sem csodálkozik, ha egy bármilyen korú hölgy az elegáns koktélruhájához vastagtalpú Balenciaga vagy bármilyen márkájú, (szinte minden márkának van!) hasonló műanyagrémálom edzőcipőt cipőt húz. Emlékszem a Dolgozó lány című filmre a nyolcvanas évekből,  (hú, de jó kis inspiráló film volt, emlékszik valaki?) amikor a feltörekvő, karrierista Melanie Griffith még külön  szatyorban vitte a tornacipőjét a tűsarkúja lecserélésére. Ma már akár maradhatna is rajta a kényelmes csuka.

Nem öltözünk ki, ha  a színházba megyünk. Régen nagy szám volt, rákészültünk, ünnep volt színházba menni. Láthattuk élőben játszani a tévéből, moziból ismert színészeket, egy levegőt szívhattunk velük, csodálhattuk őket a színpadon. Megtisztelve éreztük magunkat és mi is megtiszteltük őket azzal, hogy szépen felöltöztünk. Ma el vagyunk kényeztetve a rengeteg streaming-gel, mindennapos dolog lett látni a színészeket, szinte már az ismerőseink. Korábban  ők voltak "a" sztárok, ma viszont már bárki lehet sztár, még ha csak öt percre is. Ha pedig csökkent a reputációjuk, már kevésbé távoli, elérhetetlen idolok, így mi sem törjük már magunkat annyira a kiöltözéssel. Jövünk a munkából, oda is normálisan kell öltöznünk, az jó lesz a színházba is. Nem gond a farmer, a sportcipő sem. Pedig szerintem igenis gond. (Nem beszélve a színházi etikettről, de arról majd máskor.) Vissza kellene térni a varázslathoz, meg kellene adni a módját. Dehát a változás szele talán már végérvényesen megcsapott bennünket.

Az első színházi sokk jó pár éve Londonban ért. A We Will Rock You című darabot néztük meg, teltházas előadás volt. Özönlöttek be a fiatalok, úgy, ahogy voltak, akár éppen a suliból jöttek, farmerban, pólóban, kezükben chipses zacskók, szendvicsek, italok, lazán és hangosan. De a felnőttek is hasonlóképpen. Hatalmas siker volt a darab, felejthetetlen előadást láttunk. Annak ellenére is csodálatos volt, hogy a nézőtéren végig totális volt káosz és a hangzavar, kb mintha csak egy plázás mozielőadás és egy rock koncert hibridje lett volna. Megdöbbentem a jelenségen még azzal együtt is, hogy ok, ez egy zenés darab volt és főleg, hogy  a Queen zenéjéből, de mégis csak színházi darab! Nálunk akkor még elképzelhetetlen lett volna ekkora lazaság a nézőtéren. Ott gondolkoztam el először azon, hogy a színház tényleg a mi szórakoztatásunkra való, nem feltétlen kell karót nyelve végigülni minden darabot, ahogy megszoktuk. Jó, darabtól is függ. Nyilván egy drámai darab esetén csöndben vagyunk... Azért az jó doldog, hogy nálunk is van elég sok interaktív újhullámos, alternatív  színház, amelyek tényleg lazák és formabontók és főleg kreatívak. (Mondjuk a pénztelenség miatt kénytelenek is kreatívak lenni, de ez sokszor előnyükre válik) Mindenestre  szerintem lassan változni fognak a színházi szokások is. 

U.i.: Itt  és most muszáj megemlítenem a legutóbb látott frenetikus színházi élményemet.  Egy román társulat modern kabuki darabját néztük meg és mondhatom, hogy valami fantasztikus volt mind kreativitásában, ötleteiben, mind színészi játékában. Elképesztően profi, merész és formabontó volt, néha komoly és néha vicces, minden egyes percét élveztem.  Ha valakit érdekel, a Magyar Narancsban jelenik meg róla Kiss Annamária  (Ancsi) részletes színházi kritikája, mivelhogy együtt láttuk a darabot és ő történetesen a lányom. :-)

Kellemes színházi élményt mindenkinek, akár kiöltözve, akár "casual"! 

 

 

 

 

Az élet értéke

Múltkor írtam egy esszét a szerencsétlenül járt fiatal hegymászóról, de még mindig nyugtalanít, él bennem a történtekkel kapcsolatos kétely, pedig már rég kikerült hír az érdeklődés középpontjából, a szenzációhajhászó média cikkekből.  Hős volt vagy felelőtlen? Egyértelmű, hogy nagyon is tisztelem, mert hatalmas teljesítmény felkészülni, meghódítani csúcsokat, majd boldogan sütkérezni a jól megérdemelt sikerben. És ott a pénz kérdése is. Ha sikerül. Mindenáron sikerülnie kellett, azt hiszem, az ő számára nem volt B terv. Még akkor is ha, mint utólag cikkeztek róla, nem volt valami jól, influenza gyötörte, köhögött. Mégis ment és ezzel sokszorosára növelte a kockázatot. Gondolkoztam rajta, miért vállalhatta így is, mert ebben az állapotban, oxigén nélkül ez egyenlő volt öngyilkossággal. Azt hiszem, nem mert nemet mondani, visszakozni, sem visszafordulni, mikor még tehette volna. Mindenáron meg akart felelni az elvárásoknak. A rajongóinak, a szponzorainak, a szeretteinek. Bizonyítani akart, mindenek fölött. Ez pedig igenis gyengeségre utal. Talán valamennyi kisebbségi komplexus is belejátszott, nem tudhatom. Hogy csak így ér valamit, ha ekkora dolgot visz véghez.  Nem léphet vissza, nem fordulhat vissza, mert nem rombolhatja le a róla alkotott képet, a mítoszt. Dolgozott benne az adrenalin utáni vágy, a Hegy és a magányos Ő eufórikus varázslata, majd a dicsőség édessége, ha sikerül, és ha nem... Gyerekeinek életük végéig el fog homályosulni a tekintete, ha apjukra gondolnak, mikor hiányzik majd. Nagyon sokszor lesz ilyen. De hát, Apa hős volt!  De akkor sincs velük, amikor kellene. Így fognak rá emlékezni azok is, akik abban hisznek, hogy megéri kockára tenni az életet egy öncélú, önző álomért. Mert ez csakis róla szól.  Azt írták egyesek a kommentekben, hogy könnyű a fotelból kritizálni, mert ő legalább tett valamit, míg mások csak ülnek a nihilben. Van ebben valami, de ugye, mi "fotelosok" sem csak ülünk és malmozunk, mi is sportolunk, mert az jó és hasznos is, küzdünk erőn felüli  kihívásokkal, például leküzdjük a rákot, felneveljük a gyerekeinket , feltalálunk ezt-azt az emberiség jobbá vagy rosszabbá tétele érdekben, vagyis  hétköznapi hősökként élünk ebben a kihívásokkal teli világban. Annak meg nem jár ünneplés. Pedig nem egyszerű "fotelosok" vagyunk, hanem  rengeteg minden más. Igen, az is igaz, hogy azt csinál mindenki a saját életével, amit akar. Biztosan? 

A betegért küzdenek, ő is küzd, mert élni akar. Ő már tudja, milyen értékes az élet. Mennyi erőfeszítést igényel tőle és a szeretteitől, hogy éljen!  A beteg élni akar, és fogadjunk, hogy nem csak önmagáért. Tudja, hogy szeretik és nem akar fájdalmat okozni a hiányával. Ott akar lenni, amikor segítségre van szükségük a gyerekeiknek, amikor öröm éri őket, együtt örülni velük. Szóval, átgondolva újra, megint csak azt mondhatom, hogy játszani a halállal őrültség és egyáltalán nem magánügy. Mindenkinek vannak szerettei, kötelességei, aminek megfelelni  talán még nehezebb is, mint vágyott eufóriában meghalni egy rizikós kihívás közben. A gyerekek nyilván fel fognak nőni egy hős apa képével a falon, talán lesz rendes pótpapájuk is, ki tudja, de hányszor fogják azt érezni, hogy lecserélte őket édesapa a hobbijára? Aztán megnyugataják magukat: de hiszen hős volt! Bár ne lett volna!  

Van, ami elkerülhetetlen végzet. A biciklis fiatalember az Árpád hídon rosszkor volt rossz helyen. Őrült faszméregető -10 IQ-val száguldozó, vélhetően nyugatról behozott romos, megbuherált,  "menő" BMW/Mercedeses,  pótfarokkal száguldozó hulladékok miatt meghalt egy ártatlan emeber. Sajnos, mindig lesznek és voltak primitív tahók, akik nem képesek felfogni a cselekedeteik súlyát. Lesznek áldozatok, bárhogy változtatják meg a KRESZ szabályait. Ennél az esetnél a jelenlegi be nem tartása volt a gond. Illetékesek megint terelnek, ha már inkompetensek. Így megy ez nálunk. Az emberi élet értékes, bár manapság olcsók és egyre olcsóbbak lettünk. Pedig kötelességünk vigyázni az Életre! A magunkéra és a másokéra ugyanúgy. Mert nincs annál nagyobb érték, amire csak akkor jövünk rá, ha bennünket vagy szerettünket megcsap az elmúlás szele. Akkor tök mindegy, milyen vagyont birtokolsz, csak az Élet számít. 

 

 

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Mindenki szereti a Húsvétot, hiszen van,  aki Jézus feltámadását ünnepli, a gyerekeknek ez tulajdonképpen a Karácsony II, (van csokinyuszi és ajándék) de azért is szeretjük, mert ez már tényleg a tavasz, bármilyen hideg is az idő jelenleg. (Közben most, míg ezt írom, váratlanul kisütött a nap! Végre!)  Másrészt  jó alkalom büntetlenül élvezni a kulináris élményeket, hiszen erről (is) szól az ünnep:  a böjt utáni megérdemelt bőségről.  A böjt persze nálunk szégyentelenül kimaradt, de a másik felét, a kellemesebbet  azért megvalósítottuk, mert a hagyomány az fontos nekünk is, ugyebár. Úgyhogy, éppen most vagyunk túl a bőséges reggelin, megvolt minden, amit a húsvéti szokások előírnak. (Estig biztosan nem leszek éhes!) Múlt héten  beszereztünk vidékről egy szép darab valódi, házi füstölt  sonkát, hozzá egy jókora szál  füstöltkolbászt és  friss, tanyasi tojásokat. (Szinte mindegyiknek két sárgája volt!)  A sonka főzése tegnap csaknem egész napos program volt, de előtte még szerezni kellett valahonnan boróka bogyót is hozzá, mert anélkül nem húsvéti sonka a húsvéti sonka, legalább is, egyesek állítása szerint. Nem volt kis feladat, de végül sikerült. A sonka mintegy hat órán át gyenge tűzön, gyöngyözve főtt, az utolsó tíz percben mellé kerültek a tojások is. Megemlítendő még a szintén ugyanabból a vidéki forrásból beszerzett reszelt torma, amit én  éppen csak hogy megkóstoltam, de nagyjából majdnem kifolyt a szemem, annyira erős volt. A részemet meghagyom a fakír családtagjaimnak, én maradnék inkább a megunhatatlan újhagyma-retek kombinációnál. 

A locsolást szerintem nyugodtan kihagyhatnánk a hagyományok közül, hiszen jóideje átalakult az eredeti  népi szokás egy gagyi, pacsuli- kölnis változattá, ami szerintem inkább kínos, mint igazi hagyományörző program. De akinek fontos, azzal sincs bajom, ez csak az én véleményem. Gyerekkoromban sem volt már az igazi, inkább a srácok egyik simlis  pénzkereseti forrása volt. Idegen fiúk, férfiak nyomulása ellen kellett bújkálni, lerészegedett fiúk dűlöngéltek az utcákon fehér, kigombolt ingben, ünneplő zakóban, kezükben lóbálva a trafikban vett olcsó, büdös kölnifélét. A pénz mellé kapott piros tojások (amiket mi, lányok napokon át gondosan festegettünk!) az első saroknál az árokban landoltak. Másnap azon versengtünk, kinek büdösebb a haja, mert annak volt több locsolója. Ha kevesebb locsolónk volt, mint a barátnőnknek, azt hittük, mi csúnyábbak vagyunk, azért. Persze, van ennek egy meghittebb, családi körben zajló hagyománya, mikor apuka és a fiú tesók így köszöntik reggel a női családtagokat. Ez  azért aranyos.

 

Retro sorozatnézés - Jóbarátok

Pörgetem a Netflix és az HBO Max műsorkínálatát, mert néznék valami jó kis sorozatot, olyat, ami kikapcsolja az agyamat, de mégsem túl bugyuta, talán még szellemes is és nem hosszú részekből áll. Bele-belenézek egyikbe-másikba, nem az igazi egyik sem. Túl sok az erőszak, idegesítően sok az öncélú és mintegy kötelező  PC, a mezteleség, a szex. Nem tehetek róla, de mindig az jut eszembe a szex jeleneteknél, hogy milyen gáz lehet a forgatás, hogy két idegent szexeltetnek, még ha megvannak annak a trükkjei, szabályai is. Engem már inkább zavar. Ekkor felugrik az HBO kínálatában az egyik ikonikus cím, a Friends/Jóbarátok. Hmm. Sosem láttam, még egy kis részt sem, nem érdekelt soha. Ancsi, a  lányom imádta annak idején, megvolt  az összes rész DVD-én. Engem teljesen hidegen hagyott. Kicsit (elég) sznob voltam, ilyeneket én nem nézek, ugye, mert csakis  a magas kultúra érdekel. Hirtelen arra gondoltam, mi lenne, ha most mégis megnézném, miért is ne, ha már eddig kimaradt. Kíváncsi lettem, mitől lett ez a sorozat annyira népszerű az egész világon. Valamit tudhat. Mi lehet a titka? Elkezdtem nézni, először elég gagyinak tűnt az egész a műnevetéssel, a párbeszédekkel, viszont legalább rövid, alig húszperces epizódokból állt, ami elviselhetővé tette. Aztán csak azt vettem észre, hogy elkezd érdekelni. Pedig semmi erőszak, semmi szex, semmi durvulás. Nem is mindig felel meg a PC kényes, mai követelményeinek, ami igazi felüdülés. Nem akar többnek látszani, mint ami. Szórakoztat, nem is rossz színvonalon. Talán az  alkotóknak és a  szerzőknek is meglepetés volt, hogy mivé nőtte ki magát a sorozat és tudott tíz évadon keresztül néhány generációnak a kedvencévé és mindennapjainak részévé válni. Lehet, hogy nem is tervezték ennyire hosszúra sem, aztán ez lett. Azt hiszem, rájöttem, mi a titka. Hat különböző egyéniségű, szimpatikus  fiatal barátsága a kulcs. Pontosabban a barátság a kulcs, úgy általában. Ez az, ami megfog benne, amire mindenki vágyik. Az őszinte barátság, az összetartozás, ami átvezet az élet nehézségein, még akkor is, ha rengeteg buktatón kell átevickélni. Ami a valóságban nem nagyon létezik, (én még legalább is nem találkoztam vele) de titkon álmodunk róla. Majdnem a végére értem a sorozatnak, most tartok a tizedik évad közepénél és még nem tudni, összejön-e végül Ross és Rachel. 

 

 

Álom. álom...

Álmodozás, vagy álom? Igaz, hogy megálmodjuk a vágyainkat? Vagy inkább csak álmodozunk róla, elképzeljük, mi lenne, ha... A köznyelv mégis  álmoknak nevezi azt, ami igazából az éber  fantáziánk szülte vágyálom, amit mi magunk hozunk létre, kedvünkre, kockázat nélkül eljátszadozva vágyainkkal. Az igazi álmainkat ugyanis nem tudjuk irányítani, az túlmutat a saját kontrollunkon, önálló, az "én" tudatának tágabb, akaratunkon kívüli megnyilvánulása. "Az én álmom az..." "Megvalósítom az álmaimat", "Darabokra törte az álmaimat", "Arról álmodom, hogy egyszer majd.." stb. stb. Szóval, inkább az "álmodozom" kifejezés lenne a helyénvaló, de mindegy is, értjük a lényeget. 

A legtöbben maradnak is az álmodozásnál, eszükbe sem jut a megvalósítás. Túl nehéz, túl munkás, túl sok lemondással járna, így megelégszenek a szép, színes álmokkal. Majd talán mások elérik helyettük, csak ki kell várni. Ha nem, akkor legalább van kit hibáztatni. Azután vannak, aki még csak nem is álmodoznak, mert minden úgy jó, ahogy van, fantáziájuk sincs, különben is, úgysem tudnak változtatni, akkor meg mi értelme?

És persze vannak néhányan, akik tervszerűen és megállíthatatlanul haladnak az "álmuk", vagyis az éberen  "megálmodott" céljuk felé. Ők azok, akiknek a legtöbbünk számára  elérhetetlennek, sőt ostobaságnak tűnő álmaik vannak, merész terveket kovácsolnak. Határozott léptekkel haladnak a cél felé, mi meg sok esetben nem értjük, sőt megkérdőjelezzük a lépéseik logikáját vagy értelmét. Ők ezzel mit sem törődve eltökéltek, tűzön-vízen keresztül végigviszik amit akarnak, mindent és mindenkit alárendelve a tervüknek. Számukra nincs akadály, a cél szentesíti az eszközt. Néha évek, évtizedek is eltelnek, mire elérkezik a siker, amire feltették az életüket, amire mindig is készültek. Végül közülük is a csak a legelszántabbak érkeznek be. Hirtelen ott vannak a megvalósult álom kellős közepében, mégis, valahogy elmarad a várt katarzis. Megállnak egy röpke pillanatra, talán fáradt, de büszke mosollyal visszanéznek a megtett hatalmas távolságra, felidézik az átélt nehéz perceket. Ott fent azonban csak a magány és üresség honol, ritka a levegő. Mégis úgy érzik, megéri  ott lenni, akár csak egyetlen pillanatra is.  Aztán egyre inkább az üresség veszi át a helyét annak, ami addig éltette, ami kitöltötte az életüket. Hirtelen nincs már miért küzdeni. Innen kétfelé ágazhat az út: lehet újabb, még nagyobb célt választani, ami ritkán és még kevesebbeknek sikerül. De az is lehet, hogy közben elfogynak az elérhető hegycsúcsok. Vagy  addigra a kiégés, a fáradság vagy az önbizalom csökkenése már fékezi a motivációt egy újabb (hegy)csúcs  meghódítására. Ha beindul a lejtmenet, onnantól egyre gyorsul a lefelé vezető út, főleg, ha nincs segítség, kevesen képesek befékezni, vagy főleg visszakapaszkodni. Mert fogy a levegő. Sokan elveszítik a hitet önmagukban, depresszió lesz úrrá rajtuk.  A  szűkebb és tágabb környezet pedig, nevezhetjük őket akár kibiceknek is, elvárják, sőt szinte kikövetelik az újabb és újabb, nagyobb és még nagyobb teljesítményt. Nekik semmi sem drága, hiszen azt a fotelból is kényelmesen el lehet várni. Ők azok, akik, bár soha semmiért sem küzdöttek, meg sem közelítettek semmilyen csúcsot, mégis  a leghangosabbak, ha kárörvendezésről vagy alázásról van szó. 

 

"- Emelkedünk? - Nem, süllyedünk!"

Minap az egyik barátnőnknél jött össze a csapat, vagyis mi hárman lányok.  Régi jóbarátnők vagyunk, de  elég ritkán tudunk találkozni. Örültünk egymásnak (és Micikének, a cicusnak, "aki" szintén részese szeret lenni a találkozásainknak). Letelepdetünk a nappaliban a kanapéra, kitöltöttük a finom vörösbort, otthonosan ellazulva hátradőltünk és egymás szavába vágva dőlt  belőlünk a szó, kivel mi történt, mióta nem találkoztunk.  Csakhogy barátnőm szereti "háttérként" bekapcsolva hagyni a tévét. Éppen valami valóságsószerű főzős tévéműsor ment.  Őszintén szólva engem nagyon is zavar, ha a beszélgetés közben megy a tévé, idegesít, mert megosztja a figyelmet, még ha  csak "háttérként" megy, akkor is . De nem akartam ünneprontó lenni, nem tettem szóvá, mert úgy láttam, hogy a lányokat érdekelte a műsor.  Nekem meg olyan érzésem lett, mintha a Marsról csöppentem volna ide hirtelen. Most, hogy láttam ezt a műsort, már pontosan tudom, miért hagytam fel évekkel ezelőtt a tévézéssel. Az ehhez hasonló adásokat akartam elkerülni. Ez a műsor, amire óhatatlanul rá-rápillantottunk, olyan mélyre ment, aminél nem hiszem, hogy van mélyebb, bár ki tudja. Aztán már kényszeresen nézni kellett, mint valami katasztrófa filmet, ami annyira rémisztő, hogy csak bénultan bámulod. Valamilyen szisztéma alapján vendéndégeskedésről szólt, hogy pár "híresség" vendégségbe érkezik egy másik "hírességhez", aki főz valamit és ők együtt azt megeszik. Ehhez követi a kamera az érkezőket útközben is és a vendéglátót, ahogy készül.  A szerencsétlen meghívottak: egy koros, valamikor jobb napokat látott énekesnő legalább öt számmal kisebb miniszoknyában és ujjatlan, kivágott topban, zsíros, loncsos hajjal, ápolatlan külsővel, és  egy "naptárdíva" hasonlóan lepusztultan, elkenődött, olcsó sminkkel, lenőtt hajjal.  A viselkedésük, a kinézetük,  úgy egyáltalán az egész műsor kifejezetten gusztustalan volt. Ez hoz nézettséget, állítólag. Az emberek megtárgyalják, hogy nahát, ki hogy nézett ki, istenem, dehát, mégis vagy mégsem, vagy bármi. Lehet rajta szörnyülködni vagy akár rajongani is.  Nem kell talán mondanom, melyik a csatorna és kik a szereplők, mindenkinek beugrik elsőre.

Akkorra már óhatatlanul is ez lett a téma közöttünk. A  barátnőimet főleg az háborította fel, hogy hogyan néznek ki ezek a nők, hogy mehetnek így oda ilyen ápolatlanul, igénytelenül. Teljesen igazuk van, ennyi önkritikának valóban kellene lenni mindenkiben. Csakhogy én más oldalról közelítettem a problémát és egészen más háborított fel, amin kicsit vitába is bonyolódtunk. Az adás  készítőinek sunyi embertelensége döbbentett meg, hogy tudatosan, öncélúan megaláznak két szerencsétlen nőt. Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, ez is egyfajta abúzusnak tekinthető. Pedig ők láthatóan ezt nem veszik észre, örömmel tesznek eleget a felkérésnek, boldogan szerepelnek. (Egyrészt pénzt kapnak, ami jól jön, másrészt  elhiszik, hogy népszerűek) Nyilvánvalóan pszichés problémáik lehetnek, minimum testképzavarosak, mert láthatóan nem fogják fel, hogy ahogy kinéznek, az finoman szólva sem képernyőképes. Ennek tudatában kellett lennie a műsor készítőinek, de nyilván eszük ágában sem volt a felvétel előtt egy kicsit "rendbehozni" a hölgyeket, ahogy ezt egyébként még egy egyszerű tévés riportműsorban is megteszik. A felvétel előtt sminkes, fodrász veszi kezelésbe  még a random riport alanyokat is,  hogy elfogadható látványt nyújtsanak a képernyőn. Itt viszont láthatóan a cél nem ez.  Drasztikus nagytotálképekkel fokozták, követte őket a kamera a legelőnytelenebb szituációkban. Úgyhogy, engem nem a két nő igénytelensége borzasztott el, mert ilyen van, őket szerencsétlen, szánalmas  áldozatnak gondolom. Észre sem veszik, hogy nevetség tárgyai, hogy felhasználják őket.  Ami szomorúsággal tölt el, az inkább az, hogy a  minden eddiginél alacsonyabb, alpári színvonal szalonképessé emelése -  nem véletlen  - egyre inkább teret nyer manapság hazánk kultúrpolitikájában.  Süllyedünk, ahelyett, hogy emelkednénk... A valódi kultúra pedig szenved, haldoklik, mert arra most nincs szükség.  Nem cél az emberek műveltségének fejlesztése, edukációja. Így lehet megalázni egy jobb sorsra érdemes népet. Annak a rétegnek szólnak ezek, amelyik hatalmon tartja a rendszert. A többiekre pedig nincs ehhez szükség. 

 

Viszlát 2022, nem kár érted!

2022.december 31!

 

Ma végre búcsút vehetünk ettől a rémes évtől! Nem fogjuk megsiratni. Ami sok rossz az idén történt nemcsak nálunk, de az egész  világon, azt  mielőbb el kellene felejteni!  Ez az elmúlt év - 2022 -  a kukába való! Ha elfelejteni nem is fogjuk, mert kitörölni nem lehet a múltat, jó lenne, ha  csak egy rossz emlékké, rémálommá válna, amiből a felébredés hozna  megnyugvást. Egy új, ártatlan évre volna most szükség, egy tiszta lapra.  Egy törlésre és újraindításra. A világot ma  behálózza a jókívánságok özöne.  A "Boldog Újévet!" kívánságok ma talán őszintébbek, konkrétabbak. Legyen béke és  legyen több empátia az emberekben egymás iránt!

Boldog Újévet!

IDŐ ÉS GRAVITÁCIÓ

 A földi létünket két alapvető törvényszerűség határozza meg, melyek a jelen tudásunk szerint megváltoztathatatlanok.  Az IDŐ és a GRAVITÁCIÓ.  Ha megváltoztatni nem is tudjuk, de legalább képesek vagyunk mindkettőt mérni.  Az  idő órája megállíthatatlanul ketyeg, halad előre,  visszafordítani, lassítani, gyorsítani nem lehet, sem befolyásolni vagy manipulálni. Minden földi élőlény élete véges, időben behatárolt. Azon belül ki több, ki kevesebb időt kap. Az idő nem ismer kegyelmet, sem méltányosságot. Nem tesz különbséget. Szinte dúskálunk benne, pazaroljuk egymásét és a sajátunkat is, mintha sosem érne véget az életünk. Legfeljebb akkor kapunk észbe, ha elveszítünk egy számunkra fontos személyt vagy megbetegszünk. Ekkor döbbenünk rá, hogy az idő nem végtelen, a miénk sem. Megérint a mulandóság. Hirtelen fontossá válnak  a percek is. 

 Semmit sem utálok jobban, mint ha lopják az időmet. Ha fölöslegesen várakoztatnak, utolsó pillanatban lemondják a talákozót (vagy még csak le sem mondják),  rendszeresen elkésnek, értelmetlen megbeszélésekkel traktálnak és hasonló időrabló  atrocitásoknak tesznek ki. Hivatalok futtatnak teljesen fölösleges köröket, órákat várakoztatva. Fel sem merül bennük, hogy éppen az amúgy is  szűkreszabott életemet rövidítik és persze, nem csak az enyémet. Hány és hány elvesztegetett óra, amit hasonló üresjáratokkal élünk át! Nem vagyok statisztikus,  de életünk nagy százaléka mehet így pocsékba. Mi lenne, ha utólag egyben elszámolható lenne és visszakaphatnánk? Éveket tenne ki. Ilyen persze nem létezik, úgyhogy jobban tennénk, ha vigyáznánk rá, nem hagynánk veszendőbe menni. Szerintem az időlopás az egyik legsúlyosabb bűntett, mivel az a  legdrágább tulajdonunk és nem pótolható. Tárgyak ellopására van törvény, az időére nincs. Pedig mennyivel értékesebb! Apropó!  Volt egy ilyen siker  sci-fi film, az Ellopott idő ( In Time - Justin Timberlake és Amanda Seyfert)  Ebben a gazdagok megvásárolják az időt a szegényektől, megy a harc a másodpercekért. Érdekes gondolat volt, de ez az egy, amit nem lehet árucikké tenni. 

A másik állandó tényező a GRAVITÁCIÓ. Egyforma mértékben hat a Föld minden lakójára, ebben sincs kivételezés. Nem tudjuk befolyásolni, hogy egyszer kicsit legyen erősebb, ha éppen nyomatékot akarunk adni valaminek, egyszer legyen enyhébb, hogy könnyebbek legyünk a mérlegen.  A gravitáció tart életben bennünket, nélküle nem léteznénk. Mégsem értékeljük eléggé, hogy élünk, hogy a Naprendszerünk bolygóinak ritka szerencsés együttállása mindezt lehetővé tette! Talán mégis helyes a Fermi-paradoxon elmélet és tényleg csak a mi bolygónkon létezik értelmes élet. Így van vagy sem, túl sűrűn biztosan nem fordul elő, úgy tűnik. Ha valamiképpen meginogna ez a törékeny egyensúly a Földön,  már végünk is lenne.  Egy gyönyörű és kivételes bolygó lakói vagyunk, mi, az összes ember és élőlény a Földön. Mégis  gőzerővel romboljuk, gyilkoljuk egymást, mi emberek, akik szinte isteni értelmet kaptunk ajándékba a  Teremtő vagy Isten, vagy bármilyen erő vagy akarat, esetleg véletlen evolució által. Elszalasztjuk a lehetőséget egy békés, boldog, paradicsomi állapot  létrejöttéhez, (vagy visszaállításához) pedig nagyon is képesek lennénk rá, hiszen minden adott hozzá. A Föld a maga részéről jóhiszeműen felkínálta a kincseit minden lakójának, és az emberiség különösen nagy lehetőséget kapott hogy használjuk a boldogulásunkhoz, hiszen alkotó észt, képességet is kapott, egyedüliként a Földön.  Mi pedig kapzsin és ostobán kizsigereljük és élhetetlenné tesszük. Nem erre szólt a megállapodásunk.  Csaknem elvesztettük a Természethez való közvetlen kapcsolatunkat, ami a legutóbbi évszázadig még többé-kevésbé fennállt. Talán az ipari forradalom volt az első szög a koporsónkon, onnantól nem volt megállás. Legfőbbképpen, ami a legutobbi  húsz év alatt történt, az felülírja és szétrombolja az emberiség sok évezredes hagyományát, amely még tisztelte az őt körülvevő világot, a Természet erőit. Fénysebességgel rohanunk a végkifejlet irányába. Mire észbekapunk, lehet, hogy késő lesz, a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Jó lenne, ha az emberiség nem csak egy futó epizód lenne a Föld sokmilliárd éves történetében. Igaz, ha nincs emberiség, az idő sem létezik, mert nem méri senki. 

süti beállítások módosítása