Három éve meghalt. Azóta is rengeteget gondolok rá, próbálom helyretenni a kapcsolatunkat. Hogy miért volt velem olyan, amilyen volt. Miért okozott nekem annyi szomorúságot. Hogy én voltam-e benne a hibás. Sokáig úgy hittem. Nem volt jó érzés, hogy én vagyok a kitaszított a családból, miközben fogalmam sincs, mit követtem el, mit hibáztam. Valahogy nem nagyon bántott akkor, elvoltam a saját családommal, problémáinkkal. Legalább is, azt hittem, el tudom nyomni a fájdalmat, ami azért ott bújkált  bennem a háttérben. 

Most már kezdem érteni. Anyuka irigyelt engem. Rosszul hangzik, tudom, de igaz lehet. Sokszor a fejemhez vágta, hogy nekem milyen jó, van anyám, ami neki soha nem adatott meg. Dehát, mondtam erre, hogy neki meg vagyok én, a gyerek,  a családunk, ami kárpótolhatja. Miért nem békül ki ezzel? Nem is  értettem. Most értem. Anyukám eldobott gyerek volt. Soha nem tudta meg, kik a szülei, rokonai, honnan jött és miért került gyermekotthonba, nevelőszülőköz.   Össze-vissza dobálták, kihasználták. Rengeteg megaláztatás és fájdalom lehetett a lelkében, amiről soha nem beszélt. Arra vágyott, hogy legalább megtudja, az anyja gondol-e rá néha?  Hogy mi oka volt, hogy eldobta? Miért nem kereste soha? Megannyi kérdés, a válaszokra egy élet nem volt elég. Ahogy idősödött, egyre jobban kínozták az emlékek, a kérdések. Próbált magyarázatokat kitalálni, aztán változtatott rajtuk. Egyre furcsább lett és már nem volt többé önmaga sem. Nem volt könnyű vele az utolsó időkben, de élete legvégén mintha békére lelt volna. Egyre többször mondogatta nekem, hogy "szeretlek". Ezt a szót korábban soha nem hallottam tőle.Én is szeretlek, Anyuka. Nyugodj békében, mi szeretünk.