Szép, őrült világunk
Nem kétséges, megőrült a világ. Az író töprengve ül az ablak előtt, lenéz az utcára. Milyen furcsa így látni az embereket, ahogy hang nélkül gesztikulálnak, beszélgetnek, sietnek, vagy magányosan sétálnak. Ki lehet venni a mozgásuk alapján, ki az, aki csak úgy lézeng céltalanul, vagy aki jön valahonnan vagy most megy valahová. Legtöbbnek meghajlik a nyaka, ahogy menet közben nyomkodja a telefont, nem nézne körbe akkor sem, ha átmegy a zebrán, közben le nem veszi a tekintetét a telefonjáról, történjen bármi is. Bátrak ők vagy idióták? Azt is látni onnan fentről, hogy kényelmesnek tűnő hab- talpakon járnak az emberek, az író hallotta már ennek a manapság divatos egyen-surranónak a nevét, valami szníker vagy mi. Ezeket állítólag 3D-ben egyben nyomtatják ki és az ára olyan temus ártól százezrekig terjed. Divatbolondoknak és sznoboknak attól függően, milyen márkajelzés van rajta. Amúgy tök egyformák. Ezen elmosolyodott. Majd erről máskor ír egy egy esszét, de előbb vesz egyet magának ő is, tanulmányozás céljából. Ebből is látjuk, milyen elzártan élt ez az író, a világról és a hívságokról keveset tudott ott fent, az elefántcsont tornyában. Arra gondolt, ez a szníker olyan lehet, mint az állatorvosi ló, mert egy látlelet, leleplezi a társadalom lényegét. Mert ronda és igénytelen darab, de talán kényelmes, ki tudja, mert a lényeg ma: "érezd magad jól bármit is viselj, légy önmagad bármi áron". Vagyis hagyd el magad nyugodtan. Az író az ehhez hasonló kinyilatkoztatásoktól általában agyvérzést kap. Szerinte igenis kell néha a kényelmetlenséget is vállalni, mert ezzel emeljük a táradalom igény szintjét, kultúráját, sőt az egymás iránti tiszteletet. Amilyen a divat, olyanok a gondolatok is. Megszoktuk és beletörődtünk. Így van az írásokkal, a könyvekkel is. Túl hosszúak, sok a betű, tömött sorok, ki olvas ma ilyesmit? Háromszavas jelszavak kellenek, még ha értelmetlenek, akkor is hatásosak. Emojik kellenek a jelzők és érzelmek érzékeltetésére. Az író ezen különösen elképedt. - Hiszen mindenre, de tényleg MINDENRE vannak gyönyörű szavaink! Akkor erre mi szüksége van az embereknek? - keserűség töltötte el a szívét. Nem kellenek a szavak többé. A podcastek maximum 15-20 percesek. Látta a Youtube-on. Ennyi fér bele.
Az ablaknál üldögélő író reményvesztetten legyint egyet. - Eh! A fene sem lesz író többé! Kinek írnék? - Mert ki tudja majd értékelni az írásait, amelyeket gondosan fogalmaz, gyönyörűen kanyargó mondatokat ír, olyan szavakat használ, amiket nélküle már rég elfelejtenénk, szinonímákkal és metaforákkal teszi szinessé a mondanivalót. Sírunk és nevetünk az írásain, vagy mély gondolatokat ébresztenek. De ugyan ki olvassa el? Kit érdekel? Hosszú.- Mi a lényeg, azt mondd, gyorsan! - Minden fent van már a Világhálón vegyítve, de túl nagy ott a hangzavar.
Gyűlnek az írásai a Felhőbe, tervezte, hogy talán egyszer könyv lesz belőlük, vagy ha mégsem, akkor ott a láthatatlan és mindenható Felhő hátsó polcain szép lassan elenyésznek a sorai. Főleg, ha nem fizeti többé a Tárhelyet. Vagy ki tudja? Ezer évek múltán netán pont az ő laptopját találja meg a föld alatt vagy a sztratoszférában egy kései archeológus. Hogy ember lesz-e, vagy egy új-ember-féle entitás, amely majd utánunk népesíti be a földet és képes lesz megfejteni a laptop szövegét, nem sejtjük, de tippelhetünk. Mi van, ha az ő írásait szent írásnak, szakrális jelképeknek gondolják majd, akár mi egy Bibliát vagy apokrif töredékeket. Ezen elgondolkozott. Min múlik egy ezer éves világhír? Sokszor a véletlenen. Hogy mi marad fenn a sziklába szorulva vagy valahogy konzerválódva. Nem semmisül meg egy őrült atomháború során vagy egy természeti katasztrófában. Lehet, hogy az igazi, világraszóló művek az enyészeté lesznek, míg az ő egyszerű írása bekerülhet az akkori múzeumokba, mint afféle szent szöveg. Belegondolt, hány remekmű nem került volna mai napig sem napfényre, ha nincs jó korabeli szponzor, ügynök, vagy esetleg túl szerény a szerző maga, nem tudja, hogy remekművet hozott létre s a műve elporlad az íróasztalfiójában. Szerencsére amit jónak tartunk, az általában jó is, de mi van azokkal, amiket sosem látunk? Ez itt a nagy kérdés. Van Gogh művei talán sosem lettek volna a világ leghíresebb festményei, ha nincs a testvére Theo és főleg a sógornője áldozatos munkája és szilárd hite benne és a művészetében.
El lehet gondolkozni azon is, töprengett tovább, hogy vajon mi is a leghitelesebb forrásokból következtetünk-e a múltra, vagy csak abból vonunk le és állapítunk meg dogmákat, ami valahogy túléte az idő pusztító erejét, az évezredeket és megmaradt. Nem biztos, hogy pont a leghitelesebb, legértékesebb információ élte túl. Talán ezért vésték kőbe a legfontosabbakat a nagy ókori civilizációk, hogy ne legyen félreértés. A kő örökre megmarad, a papír, a laptop, a felhő, minden más elszáll. Talán többet tudtak és felelősségteljesebbek voltak, mint hisszük.
Ezeken mélázott az író, miközben az ablakból figyelte a hangyaként rohangáló embereket az utcán, majd sóhajva kinyitotta a laptopját és megnyitotta benne az Álláskeresők oldalt.