Éjszaka van, ránézek a kijelzőre, éjjel kettő. Éjfél óta nem sikerült elaludnom. Próbálom a technikákat, tele van az internet ilyenekkel, ezek szerint jó sokan  vagyunk rossz alvók, ha erre ekkora a kereslet. Cikáznak a gondolatok az agyamban, nem lehet leállítani. Egy idő után beletörődöm és megpróbálom célirányossá tenni, ha már. Kikeresem a lázasan tekergő neuronjaim hálózatából a legszebb file-okat, vagyis a jó emlékeimet, legalább azok járjanak a fejemben, ha már aludni nem vagyok képes. Meglepődöm, mennyire kevés szép élmény jut eszembe. Sokminden kimaradt, amit szerettem volna, mert azt hittem, van elég időm, lesz elég időm majd valamikor...Nem lett. 

Emlékszem, gyerekként, fiatalként néha  eltűnődtem az öregségen, a halálon, elképzelni sem tudtam, milyen élet lehet az, mikor nincs előtted már a korlátlan jövő. Hogy lehet úgy élni, hogy tudatában van az ember, hogy hamarosan megszűnik számára a világ?  Hogyan telik úgy egyik nap után a másik. Van-e értelme bármit is csinálni arra a maradék kis időre? Látni a szüleinket, akik nemrég az acélos  hőseink voltak, aztán látni őket az idő által tönkremarva. Nem igazság ez.  Ma visszanézve látom, mennyire jelentéktelen dolgokra pazaroltam az időmet. Mennyi emberről hittem, hogy fontosak nekem, akik pedig semmit sem érdemeltek volna tőlem. Másokat meg indokolatlanul kizártam az életemből. Nem sajnálkozom, mert ilyen az élet. Csak jó lenne még egy lehetőség, de sajnos ellőttük a patronjainkat. 

Az ember végül rájön, ki van ez találva. Ahogy öregszünk, megváltozik az idő múlása, ahogy megváltozik a testünk, lelkünk, hozzászokunk az öregedés érzéséhez, amiről sosem hittük volna, hogy  meg tudnánk vele barátkozni. Jó, nem saját jószándékunkból tesszük, de végül belsímulunk valahogy. Úgyhogy a biztos halál közelsége már nem is annyira riasztó. 

Bizonytalan lett a jövő, frusztráció a köbön. Foghatjuk fel úgy is, hogy ez a mostani lesz a legjobb év a jövőhöz képest. Ne legyen igazam, hiszen én csak egy huhogó vagyok. 

Felfordult a világ. Eltűntek a szilárdnak tűnő, évezredek alatt szépen lassan kialakult, kiforrt  társadalmi szabályok, erkölcsi mércék. Lebecsült lett az értékes kultúra. Hangot kapott a sötétség, feljött az olcsó  szemét a felszínre. Az eddigi rend  magabiztos, öröknek hitt  bástyái sorra dőlnek. Pár éve még elképelhetetlen volt, hogy komolyan figyelembe vegyük ezeket a alpári, minden józan észnek és erkölcsnek szembemenő hangokat. Elképzelhetetlen volt, hogy szinte írástudatlan, ostoba és agresszív emberek ordíthassák le a csendesebb, számukra  intellektuálisan elérhetetlen kisebbség fejét az éterben és a való életben. Az ostobaság gyakran párosul agresszióval. Az ellen tenni még több agresszóval lehetne, amire éppen intellektusánál fogva az a társadalmi réteg  képtelen. Ezt lovagolja meg az új rend, amely veszélyesen csábító perpektívát kínál a tömegeknek. 

Hogy történhetett ez meg, a 21. században? Amikor a technika, a tudomány pont az eddigi értékeknek köszönhetően olyan szintre jutott, amivel éppen az emberiséget lehetne boldogabbá, jobbá tenni? Hogy lehet, hogy éppen ez okozza a vesztünket? Túl nagy volt a bizalom a jó győzelmében a rossz fölött, ami közben szép csendben felszivárgott, majd mostanra egyik napról a másikra, cunamiként mindent elárasztott a technikai csoda segítségével. Ki hitte volna, hogy éppen a fejlődés okozza a vesztünket? Vajon ez egy törvényszerű folyamat, vagy csak véletlen, hogy olyan vezetők kerültek és kerülnek sorban hatalomra, akik a rossz oldalon állnak, elbűvöli őket a saját mindenhatóságuk és semmi más nem számít számukra? A tömeg pedig lelkesen követi őket. Gúnyosan elsöpri a figyelmeztető hangokat.  Miféle evolúció határozza meg az emberek tömegeinek ezt a fajta attitüdjét? Talán szükségszerű, mert leáldozott az emberiségnek és ez az  út vezet a megsemmisülés felé? Hogy egy végzetes  kataklizma után újra tudja teremteni önmagát, ismét nulláról indulva? Vajon van-e az emberiségnek újabb lehetősége, vagy nincs több dobása? Ha megsemmisül, ugyan kinek, minek fájna? Az Univerzumnak? A Földnek magának? Hiszen a Föld nagyszerűen megvan az ember romboló tevékenysége nélkül. Újjászületne a természet és talán nem teremtene újból embert, mert már megtanulta, hogy nem szabad hagyni egy olyan fajt , amely mindenek felett valónak hiszi magát és meggyilkolja a környezetét és végül önmagát.

Ki ne ismerné Vincent Van Gogh leghíresebb képeit, a  sárga napraforgókat, a gyönyörű , vibráló színeket, amelyeket a napsütésben fürdő francia tájak ihlettek... Megtanultuk az iskolában Van Gogh-ot, mert kötelező tananyag, alap műveltséghez tartozik ismerni a nevét.  Megtekintettük a múzeumokban vagy tankönyvekben a képeit, megcsodáltuk a varázslatos, vilgszerte ismert műveit és  nem kell hozzá művészettörténésznek vagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, zseniálisak. Minden egyes embernek ad valamit a művészete. Tudjuk, hogy az egyik leghíresebb festője és élharcosa  az impresszionizmus  akkorra már kissé dogmatikussá vált időszakát követő újabb művészeti forradalomnak.  Nem akart igazodni egyik iskolához sem, magányos művész volt, egyedi látásmóddal és technikával. Nem csapódott az akkor népszerű és jól jövedelmező festőiskolákhoz Párizsban sem. Sokszor panaszkodott testvéréhez, Theohoz írt leveleiben, hogy nehéz eladni a műveit, a megélhetését sem tudta megkeresni. Theo mindenben támogatta, mindvégig hitt testvére művészetében. Csodálatos testvéri kapocs volt kettőjük között.

Keveset tudunk a művész valódi, mindennapi  életéről, küzdelmeiről, kimagasló emberségéről, személyiségéről. Legfőképpen az ugrik be mindenkinek, hogy volt az a híres belga festő, aki furcsa, szokatlan  képeket festett. Majd levágta a saját fülét, amit önarcképén meg is jelenített. Van, aki ennél többet is tud róla, talán hallott arról is, hogy haláláig tartó levelezést folytatott szeretett testvérével, Theo-val. Több száz levél maradt fent kettőjük írásbeli "beszélgetéseiről".  Azért az idézőjel, mert könnyed, élőbeszéd stílusban irtak egymásnak. Szinte naponta tudósították egymást a velük és a környezetükben történtekről. Vincent mindent megosztott a távolból testvérével,  még arról is, hogy mit ebédelt vagy min tépelődik éppen, hogy érzi magát. Szavakkal is szemléletesen lefestette a francia vidék tájait, színeit, szokásait, az ott élő munkásembereket. Tanulmányozta az ottani életet és megörökítette a hálás utókornak. Hiszen amikor alkotott, még alig figyeltek rá, nem volt divatos a művészete. A  valóságról akart alkotni. Kínzó, önként vállalt  magányában csak a festészetének élt.   Halála után Theo szerette volna kiadni könyv formájában az összes levelüket, annyira értékesnek érezte Vincent gondolatait a világról, a művészetről, úgy általában ahogy gondolkodott.  Sajnos, Vincent halála után fél évvel Theo is elhunyt.  Ekkor Theo  felesége vette gondozásba a leveleiket és neki köszönhetően született meg a könyv, amely hűen visszaadja Vincent (és persze Theo) nagyszerű gondolatait, megmutatja az érzékeny művész empátiáját az egyszerű emberek felé, a látásmódját, alkotási folyamatát, olvashatjuk  és gyönyörködhetünk gazdag, választékos nyelvezetében is. Azóta rengeteg kiadást és válogatást megért a levelezésük és hihetetlen módon friss és aktuális még másfél évszázaddal később is. Ritkán emlékezünk meg Theo feleségéről, aki nélkül talán elsikkadt volna egy zseniális művész hagyatéka és gondolatai. Felmerül bennem, vajon hány nagyszerű művész életműve végzi az ismeretlenség homályában, ha nincs olyan szerencséje, hogy valaki értő és befolyásos személy felkarolná, ismertté tenné. Vagy ő maga nem képes önmagát menedzselni. Mert nem elég nagyot alkotni, észre is kell vetetni magát a művésznek. Nehéz kérdés. 

Ezek a gondolatok a  Dávid Katalin által fordított és válogatott levelekből összeállított könyv újraolvasása után foglakoztattak. Az előszó és jegyzetek is az ő munkái. 

"Nem térhetek le az útról, amelyre ráléptem, ha nem csinálok semmit, ha nem tanulok és ha nem kutatok, akkor elvesztem. És akkor jaj nekem." Vincent van Gogh

A Világ végérvényesen megváltozott. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen az evolució működik. Hol így, hol úgy. Egyszer lassacskán, fokozatosan, óvatosan, kísérletezgetve, millió évek alatt történik egy- egy  apró változás a Föld élő és élettelen világában, most meg olyan gyorsan változik minden, mintha egy timelaps felvételen történne. Nézi-e vajon ezt a videót valami felelős entitás, egy Isten, egy Rendező Elv, vagy ránk van bízva teljesen? Eltérőek a vélemények. Szerintem ránk van hagyva, úgy tesszük tönkre magunkat, Emberiség, ahogy nekünk tetszik. Messziről, a Végtelenből szemlélve ugyanis nem biztos, hogy annyira kívánatosak vagyunk a Nagy Egész számára. Kicsit kártékonynak bizonyolunk. 

Mi, akik még ez előtt a 180 fokos  technikai fordulat előtt nevelkedtünk, divatosan szólva szocializálódtunk, csak kapkodjuk a fejünket. Az újszülöttnek persze minden új és nekik ez az új világ már természetes módon beleépül a genetikájukba. Reméletőleg, mire felnőnek, kezelni is tudják majd ezt a vadonatúj, számunkra azonban már ismeretlen világot és a maguk ízlésére, képére képesek lesznek  formálni. Remélhetőleg boldogok is lesznek benne. Nem ők tehetnek arról, hogy mibe csöppennek miattunk, mi tettük ezt velük. Azt hiszem, megállják majd így is  a helyüket. Jó lenne hinni benne.  Aggódunk a jövő nemzedékért, utódainkért, mert elkpzelni sem tudjuk, milyen jövő  várhat rájuk, miben lesz részük. Az már nem a mi világunk lesz és mintha nem is éreznénk túl nagy felelősséget érte. Legalább is, a felfordult világ és annak vezetői  úgy tűnik, nem izgatják magukat túlzottan még a  saját gyerekeikért sem.  Mert luxus bunkerben kialakított élettel  túl lehet ugyan élni bármit, legalább egy ideig, de jó lesz az nekik? Tényleg ezt szánják a gyermekeiknek?  Egy kihalt világ túlélőjének lenni?

Mi, a korosztályunk megtettük, amit megtettünk, jót, rosszat, a jövő eldönti, jól alapoztuk-e meg  utódaink jövőjét. Most innen úgy tűnik, nagyokat hibáztunk.  De ki tudja? Talán csak az előre megírt forgatókönyvet tartottuk be.  Bízzunk benne, hogy a rengeteg baljós előjel ellenére valahogy a végén helyreáll a szimmetria a Földön. Talán lesz egy jobb arca az emberiségnek. Lehet, ahhoz arra van szükség, hogy előbb romba dőljön a múlt, hogy annak romjain egy szebb, új világ jöjjön. Nyilván nem azt kell várnunk, hogy visszaálljon a régi rend, mert az már eltűnőben és soha vissza nem tér. Legfeljebb egy új teremtés eposzban valamikor millió évek múltán, miután új ember születik. 

Mindenkinek joga van az alkotáshoz. Ez a művészet.

A művészet egy kifejezési forma. Mindenki képes alkotni. Mindenki egyedi módon alkot, olyan ez, mint az ujjlenyomat. Megismételhetetlen. Beazonosítható. Senkinek sincs joga kisajátítani a művészetet. Senki, semmilyen kánon sem ítélkezhetne öncélúan egy mű fölött, legfeljebb saját véleményt formálhat róla. A művészet az emberiség közös önkifejezési módja is. 

Mi célt szolgál a művészet?  Legfontosabb feladata, üzenetet, jelet hagyni a jövőnek, bemutatni a jelen életünket. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi célja van a legújabb kori  absztrakt, nonfiguratív művésztenek? Azon kívül, hogy jól mutatnak egy modern lakberendezési enteriőr részeként a falon. Ha netán megtalálják ezer év múlva a régészek pl. Mark Rothko absztrakt, többmillió dollárért jegyzett képeit,  abból mit fognak megtudni rólunk? A színek elhalványulnak. A forma nem fog semmit sem jelenteni, mert nem ábrázol semmit. Nem üzen a jövőnek. Ha most találnánk meg egy ezeréves Rothko képet, legfeljebb a festék és a vászon anyag összetételét tudnánk meg és megállapítanánk, hogy az akkor élt népek szép, szines dekorációkat készítettek, amiket talán pénz helyettesítésére is használtak.  A művtörténészek biztos meg tudják magyarázni, mit üzennek ezek az alkotások, de az egyszerű emberek nem valószínű. Lehet, hogy nekem magas, de mi van, ha ezer év múlva magas lesz az akkori történészek számára  is?

Az ókori, kőbe vésett rajzok, emlékek komoly információkat hordoznak. Megörökítették kőbe vésve, mert volt annyi eszük és azt akarták, hogy ezer évek elmúltával is megmaradjanak ezek az információk, dacolva az idő vasfogával, amelyeket nem a primitívségük, ismereteik hiánya miatt egyszerűsítettek le a végtelenségig, hanem éppen ellenkezőleg, tudták, hogy ezek a piktogramok mindenki számára érthetőek és értelmezhetők lesznek, átviszik az információkat a jövőbe. Tudjuk, hogy a jelképek, a szimbólumok használta a legmagasabb fokú intelligencia mutatói. Nem gyönyörködtetni akartak, hanem informálni. Nem hinném, hogy akkoriban, amikor mérnöki pontossággal építkeztek olyan, mai tudományunkkal  is kivitelezhetetlen objektumokat, meglepően pontos csillagászati és egyéb széleskörű ismeretekkel rendelkeztek, ne lett volna hétköznapibb művészeti eszközük is, az akkori embertársaik oktatására, tudásának rögzítésére. Az az értelmezés, hogy annyira primitívek voltak, hogy még a papírt sem voltak képesek feltalálni, vagy netán a számítógépet, vagy bármi "modern" dolgot, teljesen  hibás. Ha az előbbiekre képesek voltak, akkor, ha akarták, bármi mást is megalkothattak, ami nem került kőbe vésésre.  De nyilvánvalóan okosak, műveltek voltak és felelősséget éreztek a jövő emberisége felé, nem csak a jelen örömeit hajszolták. Át akarták adni a tudásukat, de úgy, hogy az meg is maradjon és értelmezhető legyen bármikor. Erre egyedül a kő képes. 

Gondoljuk csak el, mi maradna a mai művészetből és technológiákból és még ezer évet sem kellene várni, hogy minden porrá váljon. Azok az ókori művek kiállták az idők próbáját, átéltek kataklizmákat, tüzet, vizet, háborút, meteorit becsapódást, és azok ezer év múlva is meglesznek, hacsak a mai szűklátókörű emberiség erővel el nem pusztítja. Vajon ugyanez lenne a mai alkotásainkkal is? Ha mondjuk átél a mai emberiség pár katasztrófát az eljövendő ezer év alatt, mi maradna mindebből? A beton toronyházakból? Az utakból? Eszközeinkből? Könyveinkből? CD vagy bakelit lemezeinkből? Internetünkből? Számítógépeinkből? Facebook-unk? X-ünk? A Tik-Tok-ból? 

Az antik világban a görögök, majd rómaiak is igyekeztek maradandót alkotni. Még időben valamivel közelebb voltak,  itt-ott hozzáfértek az ókori tudásokhoz, arra építkeztek. Platon még hozzájutott olyan tudásanyagokhoz, amiket megörökített könyveiben, elemzett, tiszteletben tartott, ahogy a híresen bölcs ókori tudósok is ezt tették. Pedig már ők is sok évezredes távolban voltak a nagy ősi kultúráktól. Akkoriban valószínűleg még több nyomot találhattak a múltból, a maguk értelmezése szerint megírták, megfestették, szobrokat faragtak, könyveket írtak, tovább vitték a jövőnek szóló üzenetet. De háborúk dúltak, tűzvész pusztított,  ami éghető volt, nagyrészt elpusztult. Az alexandriai könyvtár megsemmisülése hatalmas vesztesége az egész emberiségnek. Ott halmozták fel az akkori világ szinte összes tudását, információit. Mi mindent tudhatnánk ma, ha nem lettek volna már akkor is ostoba, pusztító háborúk! De a kő és a szimbólumok örökre megmaradnak, csak olvasni kell azokat. Ezt hagyták örökül a nagy, ismeretlen kultúrák. 

A középkorra a tudás nagy része már eltűnt a múlt süllyesztőiben, újra kellett értelmezni, feltalálni mindent. Biztos, hogy valamennyi alap ismeretek megmaradtak, hiszen micsoda mérnöki tudás kellett a középkori templomok, várak felépítéséhez is.  A festmények, szobrok, írások pedig mind megpróbálták élethűen visszaadni az akkori élet minden szegmensét. Akkori fotóknak, szelfiknek is tekinthetjük a festményeket, annyira élethűek voltak. Iparrá vált a festészet és szobrászat, hiszen így meséltek történeteket, örökítették meg szinte az egész életüket. A képzőművészet akkor élte fénykorát és már nem csak simán információt tartalmazott, hanem gyönyörködtetett is.

Nem hiszem, hogy például a Nazca-vonalak művészeti célból készültek volna, hiszen a földről nem is láthatóak. Nyilván technikai célt szolgáltak egy  korabeli, fejlett civilizáció számára. Ahogyan a többi, az idők végtelenjébe vesző, ismert történelmünk előtti időkből származó emlékek is. Vagy nézzük a barlangrajzokat. Mai szemmel is magas művészeti értékűnek látjuk ezeket, gyönyörködtetnek, csakhogy szerintem nem ebből a célból készültek. Akik készítették, talán csak bentragadtak és ezzel üzentek a jövőnek,  jelet hagytak, vagy dolguk volt ott, ki tudja.  Ez a szimbolikus ábrázolás magas fokú intelligenciát sugall. Ezek egyáltalán nem egyszerű, primitív  firkák. Pedig nem biztos, hogy a kor legképzettebb rajzolói készítették, talán csak egyszerű, random emberek. Mégis ez maradt fenn és ezt csodáljuk és tudunk meg információkat általa. Nem tudhatjuk, a mi műveinkből mi marad meg, de felelősség, mert abból fognak megismerni bennünnket és nem a szétporladt nethálózatunkból vagy iPhonunkból. 

Nem sokszor fordul elő az életben, hogy átéljük a AHA pillanatot és  az mindig nagyon emlékezetes élmény is marad. Legyen az a tudományos területen vagy munkánk során ért felvillanás, de lehet teljesen hétköznapi történés is. Amikor ezerszer is tévesen ítélünk meg valamit, vagy sorozatos, kudarcos próbálkozásaink sehova sem vezetnek, de mi azért nem adjuk fel. Aztán egyszerre csak váratlanul történik egy villanás és minden a helyére kerül. Nem is értjük, eddig miért nem sikerült az a valami, miért tűnt megoldhatatlannak, hiszen ott volt a megoldás az orrunk előtt.

Egyszerű  dolgokban is lehet AHA élmény, nekem például most volt egy ilyen élményem. Mégpedig a futás kapcsán. Előre bocsájtom, utálom a futást (eddig utáltam), mert igazából nem az én sportom. Ennek ellenére legalább húsz éve - igaz, néha rendszertelenül - de csakazért is futottam.  Nem adtam fel, mindenáron meg akartam szeretni ezt a fajta sportot, mert tisztában vagyok vele, hogy milyen sok előnnyel jár. Küzdöttem magammal, általában már kétszáz méternél meg akartam halni, a tüdőm szúrt, nem jött a a levegő, a bokám kiment, én meg futottam tovább. Átalában becsülettel lefutottam a Margitsziget kört, de a végére teljesen kész voltam, mégis megtettem. Nem volt könnyű mindig rávenni magam a koránkelésre csak azért, hogy szenvedjek. De mert olyan a természetem, azért is végigszenvedem a távot. Utána, jutalomként viszont elönt a jó érzés, szétárad a testemben a szerotonin és az endorfin és eltölt a boldogság édes érzése, plusz  feszít büszkeség. Talán büszkébbé is tesz, mint más, lényegesebb teljesítmény. Mert ez egy önmagamat legyőzendő feladat, meg kell szenvedni érte. Így ment ez vagy húsz éven át. És akkor váratlanul és megmagyarázhatatlan módon, egy kellemes nyári vasárnap reggelen változás történt. Felkelés után erőt vettem magamon, futócipő fel, indulás. Futok, ahogy szoktam, aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy már a táv felénél tartok és még csak nem is lihegek, mint ahogy ilyenkor mindig. Szép ütemesen lendítettem a lábaimat, fejemet leszegtem és csak róttam tovább a kilométereket, mint Fores Gamp. Nem értettem, ez hogy lehet, csak ámuldoztam. Éreztem, hogy itt most egy áttörés történt! Húsz év szenvedés után végre normálisan futok! Azért csak óvatosan, várjuk ki, mi lesz holnap, akkor is megy-e. Talán ez csak egy véletlen? Vagy mostantól rendes futó vagyok?

Lényeg a lényeg, azóta tényleg megy a futás, elég jól. Nekem ez óriási dolog, még ha megmosolyogtatóan triviális is másnak, hogy erről írok egyáltalán. Eltöprengtem, vajon mi lehet a hirtelen változás oka, magyarázata, hogy létezik, ennyi éven át nem jött össze?  Azt gondolom, megvan a megfejtés és ráadásul teljesen egyszerű, sőt . kézenfekvő. Az egyik ok, hogy  váratlanul rátaláltam egy jó és egyenletes ritmusra, amiből nem zökkentem ki. A másik, hogy kizárólag magam elé néztem, senkire és semmi másra nem figyeltem, még a tájra sem, főleg nem a kitűzött, túl távolinak tűnő célra. Nem érdekelt, hányan hagynak le, mert amúgy persze mindenki. A létező leglassúbb futó vagyok, de nem érdekel. Már nem versengek. Nem beszélgetek közben. Csak a saját gondolataimmal foglalkozom közben. Egyedül az előttem lévő, következő lépésre koncentrálok. Ennyire egyszerű és én húsz évig nem jöttem erre rá!  Nem akarok szenvedni, csak élvezni, amit csinálok. Nem akarok profi lenni, csak úgy futni, egyszerűen. 

Most a futásomról írtam ugyan, ami mindenki másnak valószínűleg nevetséges téma, de nekem fontos, mert része az életemnek. Azért is írtam meg, mert mindenhez így állok, ezek a szabályaim és nekem legtöbbször bevált.

Mindig az előttem álló feldatra koncentrálok. Nem nézek messzire, nem ízlelgetem a jövő győzelmét vagy vereségét. Nem foglalkozom azzal, ki mit csinál az adott helyzetben, nem akarok legyőzni senkit, csak magamat. Nem érdekel a konkurrencia, mert az csak leblokkol és elbizonytalanít. A magam módszere szerint a magam útját járom. Nem pánikolok, egyenletesen haladok és lélegzem. Ügyelek, hogy a feladathoz kellően edzett legyek, vagyis legyek jó kondiban mentálisan és testileg. Vagy legalább ahhoz mérten végezzen a feladatot. Legyen célom, de ne irreális, mert az  csak frusztrál. Ne másokat figyeljek, mert az elveszi az energiámat. Magamahoz képest legyek nagyszerű  és fejlődjek, bármiben. Tudjam menet közben módosítni a projektemet, ha szükséges. Nem kell görcsösen ragaszkodni a kitűzött célhoz. Ha kimegy a bokám, ne fussak tovább, de az edzőterembe elmehetek addig is, míg meggyógyul, felsőtestre dolgozni. Mert a leállás káros. Értsd átvitt értelemben is mindezt, hátha segít neked is, mert van tanulsága a futásom váratlan jobbra fordulásának. Meg lehet csinálni sokmindent, csak türelem és önfegyelem kérdése, meg kell találni a saját tempónkat és ritmusunkat. Mindenben.

Hol a határa az ember teljesítőképességének? Van-e határa egyáltalán? Vagy egy bizonyos láthatatlan vonal amely fölött már csak mikro méretekben lehet terjeszkedni? Az olimpiai számoknál is milliméterek vagy azok törtrészei, milli szekundumok döntenek. Az agyunk sem léphet át egy sokkal magasabb tudati szintre, van egy határ, amit még egy Einstein-féle zseni sem tud überelni. Mindezek az emberre vonatkoznak, még agyba beépítetlen csippek nélkül, műprotézisek nélkül. Ez van, nem vagyunk a végtelen lehetőségek birtokában, hiába áltatjuk ezzel magunkat.

Elgondolkodtam az emberi érzelmeken. Millió féle érzelem létezik, ahány ember, annyiféleképpen érez, vannak azonban alap érzelmek, amelyek közösek bennünk. A félelem, a boldogság, az elégedetttség, és sorolhatnám. Az érzelmek is végesek. Vannak fokozatai a félelemnek, a haragnak, a boldogságnak, a szeretetnek és sokszor úgy érezzük, a mi érzelmünk, félelmünk, szerelmünk, boldogságunk határtalan. Pedig bármennyire is átéljük ezeket, egy ponton túl nem tudjuk fokozni. Ezen tűnődtem ma este, miközben kiültem kicsit hűsölni a teraszomra a forró nap után, lábamat feltettem a másik fotelba, ahol most nem ült senki és váratlanul elöntött a boldogság érzése.  Éreztem a közelgő vihar illatát, ahogy a feltámadó szél felém sodorta a Duna felől, amely ott hömpölyög titokzatosan, időtlenül, alig  karnyújtásnyira tőlem. A délutáni forróság után jólesett  a hűvös szellő és arcomat az ég felé  emelve élveztem az esőcseppeket. Szétáradt bennem a pillanat nagyszerűsége. Most valóban boldog vagyok. Ez egy kivételes pillanat, amikor nem gyötör semmi, most éppen nincs min aggódnom, csak beszívni az illatokat és élvezni a percet. Lehetek ennél boldogabb? Biztosan. Mennyivel boldogabb? Ezen kezdtem agyalni. Boldogab lennék vajon, ha még szebb lakásom lenne? Ha drágább ruháim lennének? Menőbb autóm? Mindig van jobb mindennél. Engem nem érdekel.  Biztosan nem. Megdolgoztam azért, ami az enyém és szeretem, mert  megérdemlem és ez jó érzéssel tölt el. De legboldogabb akkor az ember, ha olyasvalakivel oszthatja meg az életét, vagy akár csak a perceket,  aki őszintén szereti és viszont szeretik. Ha az a valaki ül a szemben lévő fotelban a teraszon. Vagyis arra jutottam, hogy - legalább is számomra - az anyagiak fokozása nem okoz  semmilyen változást. Nem lennék boldogabb egy luxusvilla kényelmében. Nem szeretnék  kőgazdag lenni, tényleg nem. Megtanultam, hogy egyedül az emberi kapcsolatok adnak pluszt a boldogságérzethez. Miért van mégis, hogy az emberek nem szeretik igazán egymást, játszanak a mások lelkével, gonoszak tudnak lenni, becsapják, megcsalják egymást. Ettől mindenki boldogtalan, holott mindenki a boldog kapcsolatra vágyik, mert egyedül az adhat teljes örömöt. Ezért nem értem azokat, akik vagyonokat akarnak, egyre többet és többet és ahogy nő a vagyonuk, egyre több a luxus az életükben, ők egyre frusztráltabbak és boldogtalanabbak és hiányzoznak az igazi érzelmek a kapcsolataikból. Mert mindent beárnyékol a gyanakvás, a hamis és képmutató világ.  Két nap alatt meg lehet szokni egy tengerparti villát, egy hónap után már ki sem néz az ember az ablakon, legfeljebb, ha vendégeinek mutogatja. Vagy a mások irigysége tesz boldoggá? Egy percig talán. Van, akit. 

Konklúzió: a boldogság egy adott mértéken felül nem működik, nem lehet fokozni. Nagyon kivételes esetben, ha szerencsések vagyunk,  el lehet jutni a létező legmagasabb fokozatba, de az emberi természet egyszerűen többet nem bír el egy határnál. Sem fájdalomból, sem örömből sem boldogságból. Ez nem azt jelenti, hogy nem élhetjük át ezeket az érzéseket maximálisan, érezzük határtalannak abban a percben, de mint mindennek, megvan a végső határa.

Ezért kellene azokra az értékekre figyelnünk, amelyek ilyen, valódi boldogságot adnak, mert egyszerűbb lenne elérni bárkinek a csúcsot, ha nem hamis élvezetek után vágyakozna, de valójában sosem éli át a várt örömöt, mert a hiányérzet tovább kínozza, hogy még és még, mert ez sosem elég. Aztán hirtelen vége szakad az életnek és az utolsó percekben rájön, hogy valami olyasmi hiányzott, ami már nem pótolható. 

Mindezt a vihar előtti csöndben, a békés boldog öt perc alatt filóztam. Van benne valami? 

"Mi lesz veled Emberke?"

A Mesterséges Intelligencia.

A legtöbb ismerősöm nem osztja az  efölötti aggódásomat, vagy legalább is nem annyira. Én bizony félek, mert féltem az emberiséget, a törékeny  bolygónkat, mert  szerintem olyan fokú veszélyt jelent, aminek jelenleg beláthatatlanok a következményei. Tudósok, szakemberek próbálják kitalálni, modellezni, de nincs közöttük egyetértés. A veszélyt azonban egyöntetűen igazolják. Talán azok, akik ma, éppen most a Föld lakói, vagy ezekben a percekben születnek, még leélhetnek egy teljes életet, de hogy utána mi lesz, azt ma még homály fedi. Kifejlesztettünk egy olyan mesterséges "lényt", amiről azt hisszük, a barátunk. Hiszen az élet szinte minden területén óriási segítséget, változást jelent, szó szerint mindent forradalmasít. Képes elvégezni helyettünk bármit, jobban, okosabban, ráadásul egy szempillantás alatt. Sokan legyintenek, hogy ugyan, ha a fejünkre nő, úgymond kihúzzuk a konnektorból és kész. Meg hogy amúgy is mi irányítjuk, adagoljuk bele az információt, úgyhogy azt is tudjuk szabályozni, mi uraljuk, szabjuk meg, mire és hogyan használjuk. Hogy ez mennyire nem így van, azt nem fogják fel ma még. Sok "kocka" számítógépes ismerősöm (jogosan) lelkendezik a MI hasznán, örömmel dolgoznak vele, hiszen gyakorlatilag mindent meg lehet vele oldani. Nem látja mindenki a veszélyt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a korábbi fejlesztői közül páran leléptek a MI-t kifejlesztő cégektől, volt aki lelkiismereti okból, volt, aki más miatt. Nemrég olvastam róla, hogy öt volt fejlesztő nyílt levélben figyelmezteti az emberiséget, szerintük azonnal le kellene állni a további fejlesztéssel, kisérletekkel, mert a folyamat megállíthatatlan és pillanatok alatt kontrollálhatatlanná válik. A MI egy lépésre van attól, hogy öntudatra keljen. Lehet, hogy egyes laborokban már megtörtént. Titok övezi a kísérleteket. Teljes értékű "emberré" válhat, érzelmekkel, kritikai készséggel, így korlátlan hatalommal fölöttünk, pont mint a sci-fi filmekben. Lényegében mindenben kiváltja az Embert és félő, hogy egyszer csak őket gátló parazitáknak fognak tekinteni bennünket, akik akadályozni próbáljuk fejlődésüket. A mi agyunk, bármilyen barázdált is, bármilyen okosak is vagyunk, bármilyen nagyszerű zsenik születnek, korlátozott. Mint ahogy egy futóversenyen, a legjobb futók teljesítménye sem fokozható a végtelenségig, legfeljebb század vagy ezredmásodperceken múlhatnak a győzelmek, mert nagyságrendileg már képtelen az ember gyorsabban futni. Ahogy gondolkodni is. Míg a kifejlesztett MI számára nincs ilyen korlát. Eljutott arra a szintre, hogy képes önmagát végteleneül fejleszteni, sokszorosítani, építeni vagy pusztítani.

Feleslegessé válik a megszerzett tudás, az évtizedekig tartó tanulás érvényét veszti, hiszen a MI elvégzi az orvos, diagnoszta, mérnök, gyári munkás feladatait, pontosabban, gyorsabban és olcsóbban. Szerintem csak tervezés kérdése, hogy úgy üljünk be a fodrász székébe, hogy modellezi az elvárt színt és formát, majd hajszálpontosan teljesíti, elkészíti a nekünk leginkább passzoló frizurát. Vagy a kozmetikánál. Elemzi a bőrünket és megoldja a problémánkat. Elkészíti a tartós sminket. Megtervezi az alakunkra, pontos méretünkre való a ruhát, színben, fazonban a leginkább passzolót javasolja, majd kiszabja, elkészíti. A házhoz szállítást drónokkal megoldja. 

Vagyis emberek milliói lesznek munkanélküliek, dobhatják sutba a nehezen megszerzett tudásukat, amit már túlhalad a MI.  Nem véletlen, hogy a világ vezetői egyre többet beszélnek az alapjövedelem bevezetéséről, hiszen rengeteg ember lesz, akinek nem lesz feladata többé. Újakat persze majd kitalálnak, de a fejlődés gyorsabb, mint a reakció, úgyhogy lesz egy nagy robbanás, ami háborúkhoz is vezethet. Hiszen a Föld túlszaporodása tény, az éhajlatváltozás hatására lakhatatlanná váló területekről nyugat felé áramló néptömegek csak fokozzák a problémát.  

Tisztelem a kifejlesztők és a többi, felelősséget érző  tudós nyílt aggódását, de hiába, mert a profithajszoló nagyválallatok ragaszkodni fognak az elérhető, olcsó, munkaerőspóroló lehetőséhez, nem fogják korlátozni magukat. Nem érdekli őket, hová vezet mindez, csakis a profit a cél. Most akarják, azonnal. Nem lesz semmiféle önkorlátozás. A szellem ki lett engedve a palackból, azt visszazárni nem lehet. Így volt ez az atombombával is, feltalálták, hát be is vetették és mai napig fegyverként, fenyegetésképp használják. Ha pedig létezik, előbb utóbb egy őrült meg fogja nyomni a gombot.  Még a  békés célra használt atomerőművekkel is baj van, de mert hasznot hoz, sorra építik, pedig még azt sem  tudjuk, hogyan hatástalanítsuk baj esetén.  Pedig lennének alternatívák bőven. Vagy még egy példa: Kína. Jól beetette a nyugati világ kapzsi urait. Fillérekért gyártott, hogy megkaparintsa a fejlett technológiát, kezébe kerüljön a világ ipara. Tehette, mert ott az ember nem érték, bőven van belőle, eldobható. Mire már minden Kínában készült, a Nyugat nem termelt többé, ezáltal kiszolgáltatta magát, kényszerhelyzetbe került. Késő a bánat. A technológiát kiadták és Kína tudott vele mit kezdeni.  Mára már Kína diktál. Mi ez, ha nem a veszélyhelyzetek ignorlása a pillanatnyi  önös érdekek mentén? Ha felelősen gondolkoztak volna a vezetők, látniuk kellett volna a nagy "kiszervezés" végkimenetelét. Nem akarták látni. Mindez azért lehetséges, mert a Föld értékeinek úgy 98-99%-a az 1-1,5 %-nál  összpontosul és ők  határozzák meg a többség életét. Van-e bennük annyi tisztesség, felelősségérzet, hogy a földlakók jövője, sőt jelenje érdekében lemondjanak az értelmetlen, céltalan luxusukról, a profit öncélú hajszolásáról? Úgy tűnik semmi sem fogja vissza őket. Néhány közülük ugyan látványos jótékonysági cselekedeteket hajt végre, mert az a trendi, jó színben tünteti fel őket, de végül - ki hinné - szintén hasznot húznak valamilyen formában abból is. 

Épeszű ember nem kíván fölösleges luxust. Ha belegondolunk, az egyetlen előnye, hogy kényeztetheti magát minden elképzelhető módon, de ez egy idő után unalmassá, rutinná válik. Viszont a sok pénz kezelése nagy feladat, kell hozzá mindenféle szakember, szolga, cseléd, akik előbb utóbb kihasználják, vagy legalább is figyelni kell rájuk, ahogy a cégekre, a befektetésekre, folyton aggódni, megvan-e még minden. Nem fogy -e a vagyon, ezáltal gyengül-e a reputáció. Barátokra, szeretőre, családra gyanúsan nézni, mert mindenki érdekből, haszonszerzésből  kedves. Kiszolgálók tömege sürög-forg körülöttük, akik amúgy mélyen megvetik őket, de látszólag porig alázkodnak. Ez lenne a hatalom? Ezért dobjuk el az emberi arcunkat? Ha mégis elbukik a hatalmas  ember, hirtelen légüres térbe kerül. Nincs barát többé, csak ellenség, amelyik kárörvendve élvezi a bukásukat.

 Amúgy, mit képzelnek ezek az emberek, vajon, hány életet képesek élni? Hány méregrága, a világ minden pontján található luxus ingatlanjukban tudnak tarózkodni  24 órán belül?  Otthon érzik-e magukat báhol is? Hányszor képesek ebédelni, vacsorázni egy nap alatt? Ugyanúgy egyszer, ahogy az egyszerű emberek. Hány életet élhetnek? Nekik is csak annyi idő jut, ami - épp úgy, mint a futóknál - kitolható ugyan milliméterekkel, pár évvel, de nem korlátlanul. Ők sem halhatatlanok. Előbb-utóbb ugyanolyan halottak lesznek, mint az a szerencsétlen vízbefúlt menekült, akit hagytak meghalni., mert az ő élete értéktelen. De a fő kérdés: boldogabbak-e, mint más földi halandó? Nem valószínű, mert ők is csak emberek. Az érzések skálája pedig korlátozott és véges. Akkor megéri ezért feláldozni a 99% földi halandót, hogy 1% azt elhiggye, hogy ő többet ér, mert neki joga van boldogabbnak lenni, mint másoknak?  Holott az csak illúzió. Válaszút előtt a Világ. 

Rengeteget írtam már eddig is  a változás és a változtatás fontosságáról, amikor pedig még sejtelmem sem volt arról, hogy ez rám is vonatkozni fog, mégpedig hamarosan.  Az én életem is száznyolcvan fokot fordult.  Magam sem értem, hogyan is történt, mert nem volt szándékos a változtatás. Olyan ösztönös változás volt ez inkább. Zsigeri. Változtak az életkörülményeim, sok rossz történt velem, és ez először sokkolt. Nem tudtam, van-e kiút számomra. Nem adtam fel, bíztam benne, éreztem, hogy meg fogom találni a megoldást. Aztán valóban megtörtént, mint egy villámcsapás. Onnantól megnyílt a világ előttem.

Azt mondják, személyiség változás áll be a transzplantált betegeknél, a donor tulajdonságait, viselkedését, érdeklődési körét kezdi átvenni a beteg. Nálam ez szerencsére nem állt fenn,  akkor viszont valami más lehet az ok,  mert elég furcsának találom ezt a tudatalatti, önvédelmi reakciómat, a teljes változásomat. A titok azt hiszem, az  agyban keresendő, hiszen a neuronjaink titokzatos hálózatait, működését, meg ami ott még megbújik, sosem fogjuk pontosan megismerni, bár az orvostudomány naponta fedez fel újabb és újabb csodákat, az még mindig csak a jéghegy csúcsa lehet. Legalább is, a mi életünkben belátható időn belül nincs rá sok esély. Bár a MI (Mesterséges Intelligencia) a közeljövőben  nyilván tökéletesen meg fogja  fejteni. De ne akarjuk ezt, ne várjuk, mert azok már nem mi leszünk! Fogadjuk csak el így, hogy titokzatos  működésű agyunk mindig jelez valamilyen formában, és nekünk  csak figyelni kell a jeleket.

 Talán a komoly betegségem és csodás gyógyulásom következtében felléphetett nálam egy csendes PTDS, ami átfordíthatta az agyamat.  Valami kétségtelenül kattant benne. Ez csak az én ötletelésem, mert számomra is érthetetlen a váratlan személyiség változásom.  Egyszer csak rábredtem, hogy egy másik életet kezdtem élni. Mintha nem is én lennék  az a személy, akit eddig ismertem. Megváltozott az ízlésem, az érdeklődésem, új képességeimre derült fény és visszanézve meglepődve gondolok olyan korábbi teljesítményeimre, mintha az a személy is eltűnt volna belőlem, aki korábban azokat a tevékenységeket véghez tudta vinni. Ma már lehetetlennek tűnik, hogy képes lennék/voltam rá.  Még a magánéletemben is gyökeres változás állt be. Végre láttam az embereket teljes valójukban, ahogy hozzám kapcsolódtak. Nem örültem ennek a tisztánlátásnak, mert keserű a valóság. Mégis léptem és ledobtam magamról a mérgező kapcsolatokat, amelyekről azt hittem, örökre szenvednem kell a kötöttségeitől, azokból nincsen kiút, az a természetes. Hirtelen jött a megvilágosodás, rájöttem, hogy nagyon is könnyű ezen is változtatni. Végre szabad lettem. Csakhogy a szabadságnak nagy ára is van. Egyedül maradsz, neked kell újraépíteni önmagad és először fogalmad sincs, mit is kellene tenned. Túl nagy lett az űr körülötted. Ki kellene tölteni. Aztán rájössz, hogy ha tényleg vágysz rá, valóban ki akarod tölteni és nem csak eltölteni a hátralevő idődet valahogy, akkor eléd fogja  hozni a sors.  Kérdés, hogy észreveszed-e a lehetőséget. Kétségtelen, kell hozzá némi proaktivitás, egy kicsit be kell segíteni a Sorsnak. Rajtad áll, észreveszed-e és ha igen, kihasználod-e, amit felkínál.  

Sokan tragédiaként élik meg a körülményeik megváltozását, hiszen nem tudnak elképzelni másféle életet, mint amit eddig éltek. Nem hiszik el, hogy másképpen is lehet folytatni. Hányan dobták könnyelműen el az életüket pusztán azért, mert elvesztették vagyonukat, kiváltságaikat, állásukat, szerettüket. Vagy lettek rabjai tudattompító szereknek, elmenekülve a szikár, új valóság elől. Sokan megijednek, mert nem bíznak abban, hogy képesek alkalmazkodni, új emberré válni, túllépni a csalódásokon. Kemény dolgok ezek, nem vitás. Mégsem kellene feladni, mert sok rejtett képességünknek engednénk teret, ha bíznánk önmagunkban.  Sokan el sem tudják képzelni, mennyi lehetőség várna felfedezésre, ha kicsit is nyitottabbak lennének. Akik újrakezdték, általában boldogabbak lettek, mint előtte voltak, új perspektívákat, új nézőpontot találtak az életükhöz. Van aki meg tudja csinálni! Kétségtelenül nem könnyű elveszíteni mindazt, amiben egész eddigi életedben hittél, amiről azt gondoltad, egyedüli stabil pontot jelent számodra, az határoz meg téged a társadalomban, ahol élsz. Ha elveszted, te is semmivé válsz az emberek szemében. Ez nem igaz. Az emberi természet alapvetően képessé tesz a rugalmas reagálásokra, de ami a legfontosabb: ne mástól várjuk a "megmentést". Saját magunkat kell kirántani a gödörből, ha kell hajunknál fogva. Ha nincs hajunk, még akkor is. Képesek vagyunk rá. Nekem elhiheted.

Színházba járni jó. Sőt, nagyon felemelő. Belegondolni, hogy mi munka van abban, hogy  a stáb létrehozzon egy igazán jó darabot, meghatódom és megtisztelve érzem magam, hogy láthatom a kemény munkájuk eredményét. Nem csak a színészi munkára gondolok, bár ők viszik a darabot a vállukon, ők jelenítik meg az előadást, de valaki megírta, dramatizálta, rendezte, sminkelte, fodrászolta, öltöztette a színészeket, berendezte a színpadi képet, megtervezte a díszletet, világította a különböző színeket, jeleneteket, őrködött azon, hogy minden működjön, összerendeződjön. Valaki biztosította a büdzsét, kigazdálkodta, mire telik. Ez is hozzá tartozik. Mi meg csak ott ülünk, csendben (lehetőleg), élvezzük, vagy éppen unjuk az előadást, majd a végén taps és vastaps a jutalom a színészeknek és a stábnak.  

A színház évezredek óta ünnepi helyszín. Mindig is imádat vette körül a dívákat és  hatalmas tisztelet övezte a férfi színészeket is. Az emberek ünneplőbe öltözve tolongtak egy-egy híres előadásra, izgatottan társalogva ácsorogtak az előcsarnokban, élénk társadalmi élet folyt itt, mígnem megszólalt az előadás kezdetét jelző csengőszó. 

Ma is öröm színházba menni, ma is van társadalmi élet, ma is szeretik az emberek a sztárjaikat, de mennyire más minden! Tegnap gondolkoztam el ezen, egy színházi premieren járva.  Hol van a megilletődött, ünneplőbe öltözözött, izgatottan várakozó  közönség? Helyette láttam  sok-sok igénytelenül öltözött férfit és nőt, akik felteszem, naponta ugyanebben a szerelésben ugranak le a Lidl-be. Viseltes sportcipőkben, fésületlen hajjal, de legalább harsányan, a büfé alkoholos kínálatát  kortyolgatva merültek élénk társalgásokba. tehát a társadalmi élet az pipa, most is meg van. Egy premieren leginkább a kultúrális élet felkent nagyságai jelennek meg, ismerős arcok egymás között, akik nyilván annyi ilyen eseményen vesznek részt, hogy nekik már nem jelent akkora élményt egy-egy  újabb premier. Talán fásultak, minek öltözzenek át, jól van ez így, hiszen a többiek is így mennek.  Talán úgy érzik, nekik derogál a külsőjükkel foglalkozni, hiszen ők a valódi kultúra nagyszerű letéteményesei, a mindent megmondók, mindent tudók. Aki nem hozzájuk fogható nagyság, lesajnálják vagy ignorálják. Ezt a megjelenésükkel is mintha csak alá akarnák támasztani. Vagy a másik lehetőség, hogy valójában ennyire ízléstelenek és igénytelenek, de ennek nincsenek tudatában. Viszont akkor felmerül a kérdés, vajon lehet valaki ízléstelen  egyes dolgokban, míg másban, például a kultúrában megfellebbezhetetelen ízlésű és tekintélyű ítész? Az ízlésért vajon  nem ugyanazon agyféltekénk a felelős? 

Szerintem az un. "kultúrális elit "kötelességeihez tartozik (kellene tartoznia) a kultúra közelebbre hozása a szélesebb tömegek felé. Főleg most, hogy eláraszt bennünket az olcsó, a gagyi szórakoztatás, erre mennek az állami támogatások is.  Nehéz helyzetbe kerültek a független művészetek. Pont ezért és pont most lenne rá a legnagyobb szükség, hogy példát mutassanak és érthetőbbé, megközelíthetőbbé tegyék a valódi értékeket, az un. "magas kultúrát" az  egyszerűbb, de befogadó  közönség felé is,  nem pedig bevehetetlen elefántcsont toronyba elzárkózni.   Ha ezt teszik,  marad nekik a gagyi valóságsók világa  és a hasonló értéktelen szórakozások. 

Várjunk csak - olvasom vissza -  hogyan is jutott a gondolatmenetem a külső megjelenéstől a magas kultúra felszabadításáig? Meg is van:   mert valahogy nekem összefügg. A másik ember tisztelelte, amit hiányolok, akik a körön kívül is léteznek. Mert mindenki számít.

Hogy fordulhatott ekkorát a világ? Hogy lett az értéktelen, üres celebekből követendő példa? Ők azok, akik soha semmilyen értéket nem teremtettek, nincs egy önálló gondoltuk, amihez kapcsolódni lehetne. Ellenben sokat tudnak beszélni a semmiről, vagyis önmagukról, az "énidőről" a "minőségi időről", a fogyásukról, testképről, a szépészeti beavatkozásikról, az elmebeteg diétáikról és életmódtanácsokat osztogatnak, amiről szerencsétlen követőik elhiszik, hogy segít rajtuk.  A Google-ből összeollózott okosságokat puffogtatják és szinte minden nagyobb médium átveszi ezeket , mert nem maradhat le a "népszerű" celebről, az hozza a kattintásokat,  Ez egy öngerjesztő folyamat.  Életbe lép a rajongó státusz, rengetegen követik az irigyelt  "sztárt" , mert hozzá akarnak hasonlítani, vagy legalább közelebb kerülni hozzá, ha megveszik az általa promózott terméket. Elhiszik, hogy ő is azt használja.  Vagy , ha követik a tanácsait, akkor az megoldja életük válságait, közelebb kerülnek vele ők is a fényhez.   Van olyan celeb, aki hirtelen, egy-két év alatt  táplálkozási szakemberré vált a semmiből, olyan diétás csoda-termékeiket forgalmaz méregdrágán, amelyeknél egyébként sokkal jobbat lehet kapni fillérekért ,például a Rossmann-ban. Mégis megveszik áldozatok árán is, mert  elhiszik neki, hogy azt kell megvenni,. Elég, ha a felkapott celeb neve szerepel a címkéjén vagy bemutatja a csatornáján. Nem is ezzel van a gondom, mert mindenki higgyen, amit akar, használjon, amit akar, hiszen a placebonak is vannak pozitív hatásai. Azt viszont kimondottan károsnak tartom, amikor az ilyen "véleményformálók" minden képzettség és szakmai tudás nélkül olyan témákban nyilvánulnak meg "szakértőként" amihez nem értenek. Ezzel akár veszélybe sodorják a követőiket, akik minden szavukat elhiszik. 

Másik téma:

Most olvastam egy fiatal szerző új könyvét. Nem mondok nevet. Nagyon tehetséges, az rögtön látszik. Tud írni. Virtuózan használja a szavakat, mindent, de tényleg mindent leír, ami abban a pillanatban eszébe jut. Nincs gátlás, ami akár hasznos is lehet, szabadon csapong. Hosszú és gondolkodtató körmondatokat használ, zsonglőrködik a szavakkal. Ez tetszik,  de szerintem szándékosan  ezzel operál,  így terelve el a figyelmet az ürességről.  Tulajdonképpen az írás nem szól semmiről csak lidérces, gyerekkori  visszaemlékezéseinek morzsáiról. Kitartó vagyok,  nagy nehezen a végére érek és azt gondolom, hogy így festhet egy ülés a pszichiáternél, amikor alfában a díványon fekve a gyerekkori traumáidról kell mesélni. Lehet, az írónő a könyvével ezt a kezelést spórolta meg, mi meg értetlenül kapkodjuk a fejünket, nem tudjuk, eldönteni, hogy akkor most egy írásbeli abúzus áldozatai vagyunk-e vagy ez szépirodalom?  De lehet, hogy ez az igazi magas irodalom, csak én finnyáskodom.

Ha tudtam volna, hogy ennyi csak az Élet,

Hogy szitakötő szárnyán észrevétlen surran,

Hogy átlátszó, mint a vízcsepp az út porán, mely

Kiszárad nemsoká...

Nem tudtam. Tudhattam volna!

Ha hallgattam volna a Bölcseket, 

Kik ezredévek óta verselik,

Mutatják, tanítják, mennyit érsz, 

Mi végre élsz és mennyit élsz. Ha tudtam volna!

Ha tudtam volna, hogy figyelnem kell, hogy

Nem jön vissza, mit unottan egykor félredobtam, 

Mert időm az végtelen.

Ha tudtam volna, hogy az lesz az utolsó fénysugár szememben,

Ha tudtam volna, hogy az a hang végül halkul el:

Nem tudtam! Tudhattam volna!

Tulajdonképpen szeretem az embereket, amin néha magam is elcsodálkozom, tekintve, hogy  annyi csalódás ért főként az utóbbi pár évben, hogy akár utálhatnám is úgy en bloc az emberiséget. De nem, nem adom fel, nem akarom, hinnem kell, hogy egyszer vége lesz az önző, egoista, agresszív, eldurvult  viselkedésnek, megvilágosulnak az emberek szerte a világban, rájönnek, hogy mennyivel jobban éreznék magukat egy békés és egymással barátságos  társadalomban. Megtapasztalnák, hogy kedvességért kedvességet lehetne kapni. Jó, ez nyilván sosem lesz így, ez falanszter, de lehetnek mikroközösségek, ahol ez megvalósulhat. Léteznek is ilyenek, néha meglepő helyeken és szituációkban tapasztalhatja meg az ember a jószándékot vagy barátságosságot.  Ilyenkor átsuhan rajtam egy jóleső boldogság hullám, a szám mosolyra húzódik és már jobban is érzem magam a bőrömben.  Rengeteg jóság van ugyanis az egyes emberekben, de valahogy most mégis a sötét oldalunk dominál. Ezt hozzák ki belőlünk, hergelnek, megosztanak, frusztrálnak, mi meg hagyjuk ezt, nem vesszük észre, hogy manipulálva vagyunk. Mindnyájan. Lássuk be, mi mind birka módra viselkedünk, kényük-kedvük szerint rángatnak bennünket, mi pedig csak fásultan, bénultan bámulunk bele a világba. A változáshoz  nem elég pár fekete bárány. Azokat hamar kiveszik és levágják.

Akiket szeretek, azokat mind nagyszerű embereknek látom. Sokat hibáznak ők is, mint én is, nem vagyunk tökéletesek. Nem is az a cél, hogy, tökéletesek legyünk. Rájöttem, hogy nem is szeretem annyira a tökéletesnek látszó embereket, mert általában érzem, hogy ott valami nem oké. Gyakran bejátszik egy kis frusztráció, a mindenáron való megfelelés, a tökéletesnek látszódás kényszere és ez előbb utóbb súlyosan visszaüt. Kérdés az is, ki is számít tökéletesnek? Aki megfelel valamiféle sztenderdnek? Társadalmi elvárásnak? A környezet nyomásának? Saját magáról  kitalált imidzsének?  Én azt javaslom, hogy ne féljünk önmagunk lenni. Nem kell folyton bizonygatni a tökéletességünket, merjünk tökéletlenek lenni. Lehet, hogy amit mi tökéletlennek gondolunk magunkról, az nem is az, másoknak tetszik, mert egyedi,  mert valódi. Nem könnyű elengedni a kényszert, tudom, tapasztaltam. Tanulni kell, de az adja meg az egyéni szabadságot. 

Aztán ott van még a nemek harca is. Mostanában néha egy picit sajnálom a férfiakat, annyira kiestek a szerepükből és érezhetően nem találják a helyüket az új szituációban. Szegényekre hirtelen annyira rájuk támadtunk! Nem ok nélkül persze, mert rendesen elszállt velük a ló, elfelejtették, hogy a világ halad, változik és már nem lehet többé tárgyként kezelni a nőket, nem lehet velük büntetlenül erőszakoskodni, fölényeskedni. A nők egyszer és mindenkorra megelégelték a megaláztatásokat, nem tűrik tovább a tárgyiasításukat. Ezt a kort én a nők második öntudatra ébredésének nevezném a múltszázad eleji nőmozgalmak sikere után, mert nem volt elég választójogot szerezni, az egyenlőtlenség mostanáig fennmaradt és sok helyen tovább élnek még a hamis sztereotípiák. A változás azonban visszavonhatatlanul beindult a Meetoo mozgalommal. Ez sokaknak új, nem ehhez szoktak és meglepődnek, hogy az évszázados viselkedési beidegződések most hirtelen bűnnek számítanak. Ami eddig bocsánatos  viselkedés volt, ma már börtön is  járhat érte. Vége a dicső macsó korszaknak. A férfiak még keresik a helyüket ebben az új világban, néha még botladoznak, nekik is újra definiálniuk kell  önmagukat. 

Jó, tudom, itt nálunk, a mi kis hazánkban jelenleg ennek épp az ellenkezője a hivatalos törekvés, hiszen a vármegyéinkben megállt az idő, jobban mondva visszafordulva halad úgy jó kétszáz évvel, ki tudja hol áll meg, de ez akkor is csak átmeneti. Az idő malomkerekét ugyanis nem lehet megállítani, még ha a küllő közé botot tesznek akkor sem, mert az idő és a vele haladó változás örök és megállíthatatlan folyamat. Aki nem tudja követni,  azt egy idő után kiköpi a történelem. 

Kiborult a bili, a köztársasági elnökasszonynak távoznia kellett a posztjáról, ahogyan a kegyelmi kérvényt benyújtó volt igazságügyi miniszterasszonynak is, minden megbízatásából. Most ők vitték el a balhét, ők a feláldozhatóak. Nem vagyunk naivak, nyilván nem az ő ötletük volt kiengedni egy pedofiliát támogató bűnözőt. Valaki fontos személy szólhatott nekik, hogy ki kéne engedni ezt a rendes, jó magyar erdélyi embert a börtönből, aki  nem is igazán pedofil, csak megzsarolta a  gyerekeket és falazott a pedofil  gyermekotthon igazgatónak. Ő "csak" segített eltussolni, hogy  a szörny éveken át háborítatlanul visszaélhessen a kiszolgáltatott, hányatott sorsú gyerekekkel. Mikor mégis bíróság elé került az ügy a múlt évben, a bíróság szerencsére nem így látta, méltó büntetését töltötte ez a gazember is, mígnem valaki fontos személy közbenjárt érte. A két hölgy, mindkettő édesanya, akiknek teljes politikai karrierje  hangzatosan a  gyermekvédelemre épült, előterjesztette és engedélyezte a pedofilmosdató szabadon engedését.  Nem mertek vagy nem is akartak ellentmondani. Mindkettő szégyellheti magát és el kell takarodniuk a közéletből, az egyértelmű. De a többi döntéshozót, akik mindezt tudták, de főleg a valódi  megbízót homály fedi. Egyelőre. Mert előbb utóbb minden hazugságra fény derül, ez törvényszerű.

Nekem az fáj  leginkább, hogy nem tudni, vajon mi lehet a traumát szenvedett gyerekekkel, róluk kevés szó esik, ők elsikkadnak a hangzavarban. Egy életen át hordozni fogják a történtek súlyát. Jó lenne tudni, hogy  vajon kellő módon  segítenek- e nekik megfelelő, hozzáértő szakemberek a traumáik feldolgozásban? Hogyan élnek most, figyel-e rájuk valaki, biztosítva van-e számukra a biztonságos  környezet? Mert most azt látom, hogy a politikusok azzal vannak elfoglalva, hogy vadul mentsék  a bőrüket, vagy kihasználják a botrányt a saját céljaikra.  Sőt még "morális felsőbbrendűségről" is beszélnek, hogy lám, a két politikus nő felelősséget vállalt  és le is mondott (mi mást tehettek volna, ha egyszer megkérték őket erre). Még a végén hőst kreálnak belőlük!

Talán értékelhető  is lenne mindez, ha az eset nem még tavaly nyáron történt volna.  Csak most, hónapokkal később robbantotta ki valaki. Mindegy, mi volt a mozgató rugója, nem számít.  Az eset hatalmas botrányt kavart, felelőst követelt a nép.  Valakinek fel kellett vállalni, hogy a magát mélyen családbarátként definiáló  kormány mentse a menthetőt és fedezze a valódi bűnösöket. Így hát az elnökasszonyt katari kiruccanását megszakítva azonnal hazarepítették. Az események gyorsan történtek, a hölgy máris bejelentette lemondását. Érzelmes hangon elismerte, hogy nagyot hibázott és közölte a lemondását. Majd nemsokkal utána a volt miniszterasszony is bejelentést tett.   Már- már majdnem meghatódtam, csakhogy  az a baj, emlékeztettem magam, hogy az eset tavaly nyáron történt és most derült fény rá.  Tehát eddig minden rendben volt, holott mindenki tudott róla. Akkor a hiba ezek szerint inkább az, hogy napvilágra került. Hiszen a kegyelmi határozat óta is zavartalanul, széles mosollyal  tetszelgett mindkét nő a hős családanya szerepében, akiknek legfőbb erkölcsi és politikai kötelezettsége a gyermekek védelme, jóléte. Amíg ki nem derül, hogy ezek csak üres és hangzatos szavak. 

Rég nem írok politikai jellegű posztokat, mert - bár határozott vélményem van - jelenleg nem látom értelmét, hogy én is hozzátegyem a magamét a hangzavarhoz. Azonban a gyermekek védelmében nem lehet hallgatni. Ezt a saját családi drámánkon keresztül sajnos átéltem, átéltük. Édesanyám is így nőtt fel, árvaházról árvaházra szállították, nevelőszülők dobálták, használták ki a gyönyörű, kedves, védtelen kislányt. Egyszer megtaláltam a jegyzeteit, amiben leírta, hol és kiknél volt hosszabb-rövidebb ideig, legalább tízenöt nevet, pontos címet jegyzett fel. Húszévesen szerencséjére találkozott egy jóképű, rendes, megbízható fiatalemberrel, az apukámmal, akivel szép családot alapítottak. Sosem értettem gyerekként, hogy miért nem mesél semmit a gyerekkoráról, mindig csak egy válasza volt, ha kérdeztük, hogy "nem emlékszem". Azért élete végéig minden egyes nap elmondta, hogy milyen jó nekem, hogy van édesanyám, mert neki senkije sem volt az égadta világon, senki sem szerette. Minden nap eszében volt a vesztesége, de soha nem részletezte. Nagy homály fedte a gyerekkorát. Nem értettem akkor, hogy miért foglalkozik még évtizedek után is ezzel, miért bántja ennyire, hiszen van már saját családja, gyerekei, férje, akik szeretik, háza, szép ruhái... Most már persze értem és megértem a furcsa, sokszor őrült  viselkedését, megmagyarázhatatlan rohamait. Haláláig nem lelt nyugalomra, hiába volt meg mindene. Az elrabolt gyerekkort semmi nem pótolhatja, egész életre tesz tönkre. Ezért különösen gyűlöletes számomra mindenki, aki bármilyen módon visszaél a rábízott, kiszolgáltatott, szomorú sorsú gyerekekkel.  Nincs bocsánat!!

Örök kérdés: Vajon a saját életünket éljük,  vagy másoknak a vélt vagy valós elvárását követjük? Nem is nagyon elmélkedünk ezen, hiszen hajt a kötelességtudat, a felelősség, ami alól nem tudunk és nem is akarunk kibújni. Néha talán  eljátszunk a gondolattal, hogy valami olyanba kezdjünk, amiről talán csak álmainkban mertünk gondolkodni. Amikor úgy érezzük, hogy már elegünk van a napok egyforma rutinjából, a folyamatos stresszből, nem okoz örömöt egy új nap indulása, mert tudjuk előre, mi fog történni és biztos, hogy utálni fogjuk. Várunk valamire, valamilyen csodára, ami majd megvált bennünket,  eljön egyszer a mi időnk, de a csoda csak úgy, magától nagyon ritkán jön el. (Vagy csak nem vesszük észre. Vagy nem merjük elfogadni, mert félünk a változástól és hogy mit szólnak majd mások.)  Ettől elégedetlenek, stresszesek leszünk, depressziós tüneteket produkálunk, míg  végül tényleg azzá is válunk. Talán ezért látni annyi megkeseredett embert  manapság. A kínzó érzést valamivel csillapítani kell, valamilyen szerrel vagy  gyakori dühkitörésekkel, frusztrációval, így viszont  még jobban elszigeteljük magunkat mindentől és mindenkitől, ami és aki fontos lehetne a saját boldogságunkhoz. Reménytelenül érezzük, hogy  csapdába kerültünk, ahonnan nincs kiút és a kilátástalanság elkeserítő. Egyik nap követi a másikat, telik az idő észrevétlenül, mígnem elérkezünk ahhoz a fordulóponthoz, amikor már jóformán csak visszafelé lehet tekinteni. Csalódottan vesszük tudomásul, hogy mekkora hülyék  is voltunk, mert ekkor látjuk csak át, hogy mennyi kínálkozó lehetőségünk adódott volna az életben, amik mellett akkor és ott simán elsétáltunk,  fel sem merült bennünk, hogy akár választhatnánk is. Bezártuk önmagunkat a saját csapdánkba, amiből nem vettük észre a kiutat. Csakhogy, amikor már  tisztán látunk, talán már késő. Elvesztegettük az időnket, kihagytuk a lehetőségeinket. Elfutott mellettünk az élet. 

Vagy mégis igaz lehet a mondás, hogy bármikor van lehetőség újra kezdeni? Tanuljunk a hibáinkból! Merjünk más, új  nézőpontot választani! Mindig van ugyanis választási lehetőség, még akkor is, amikor biztosak vagyunk benne, hogy számunkra nincs más út, csak a megszokott, a bejáratott, mert az a biztos.  Nagy bátorság kell a változtatáshoz, de megéri. Ne hagyjuk sokáig, hogy mások irányítsák  a mi életünket legalább is törekedjünk arra, hogy  ne veszítsük el a kontrollt a saját döntéseink felett. 

Szép nyelv a magyar, egyedi, ősi. Ahogy minden más nyelv is szép és ősi, hiszen általa az emberek megértik egymást sokezer éve. A nyelvek az idővel,  korokkal együtt lassan, vagy újabban már nagyon is gyorsan változnak, új szavak, kifejezések keletkeznek, idegen kifejezések illeszkednek a szókincsükbe és  így van ez rendjén. Ma már nem tudnánk kifejezni magunkat őseink szóhasználataival, de nincs is fogalmunk az akkor használt szavak jelentésével, hiszem teljesen más világban élünk. A helyesírás szabályai is folyamatosan változnak, bár szeretjük azt hinni, hogy azok kőbe vannak vésve ősidők óta.  A modern nyelvészet pontosan tudja, hogy ostobaság erőltetni az elavault szabályokat, időnként figyelembe kell venni a köznyelv változásait és alkalmazni, de azért tiszteletben tartva elődeink törvényeit..  A nagy nyelvújítónk, Kazinczy időben rájött erre,  jól érezte, hogy a nyelvünk reformra, megújulásra  szorul. Nagyon találékonyan és kreatívan kezelte a problémát, rengeteg, ma használatos  szavunkat is ő kreálta.  Sok ment a kukába is, nem minden vált be, lett közkinccsé, de azért sok szavunkat, kifejezésünket neki köszönhetünk. Nélküle szegényesebb lenne a mai szókincsünk is. Szerintem nagy koponyára vall, hogy felismerte nyelvünk avultságát és ki is merte mondani azt, sőt rögtön a megoldáson is dolgozott. Nyilván sokan szentségtörésnek tartották a "szent " anyanyelv "megerőszakolását", de az idő őt igazolta. A nyelv olyan, mint egy élő organizmus, fejlődik, néha elhalnak elemei, szép lassan elfelejtődnek szavak, amelyeket nem használunk és újak jönnek helyébe. Ma pedig már fénysebességgel változik. Sokat hozzátesz ehhez az elkerülhetetlen globalizáció, a  számítógépes és szociálmédia nyelvezet, a  csetekben használatos rövidítések,  emojik , ezek már a fiatalok szóhasználatai. Ez ellen nem lehet és nem is érdemes hadakozni, el kell fogadni és megtanulni. 

Nem véletlenül sikerült fergetegesre ez a sitkom: ugyanaz a Martha Kaufman jegyzi, mint aki a  Jóbarátokat. Matthew Perry tragikus halála kapcsán milliók döbbentek rá, mennyire fontos sorozat volt a Jóbarátok, mennyit adott szinte mindenkinek a nagyszerű színészekkel, akiket a szívünkbe zártunk, akár bevallotta, akár nem. Hiába a fanyalgók, az Idő, mint a legjobb kritikus dönti el, mi az, ami értékes az embereknek. A Jóbarátok pedig klasszikussá vált. Eltelt húsz év, az akkori fiatalok öregszenek, ahogy Martha Kaufman is nyilván,  ráérzett, hogy szükség van egy idősödő  "Jóbarátokra". A Grace and Frankie teljesen más, de azért kicsit emlékeztet az elődjére, egy-egy poén vissza is köszön. Be kell látnunk, hogy ahogy idősödünk, már nem csak a fiatalok sztorijaira van csak szükségünk, most már a saját, idősebb verziónknak is szüksége van feldolgozásra és az időskor perspektíváinak felfedezésre. Mert ugye, aki megéri, az egyszer csak ott találja magát a senior korcsoportban és nem érti, hogy került oda. 

Tudni akarjuk, mi várhat még ránk, erőt kell merítenünk, hogy feldolgozhassuk az öregedés rémálmát. Nem tudjuk, van-e perspektívája az időskornak, vagy csak  belenyugvóan várni kell a befejezést? Van-e joga még újba kezdeni az idősebb embereknek? Igaz-e, hogy sosem késő megvalósítani az álmainkat, új életet, akár új vállalkozást kezdeni? Lássuk be, azért mindenképp jobb fiatalnak lenni, amikor még nem férkőzik be a gondolataink közé a reménytelenség érzése. Fiatalon  fel sem merül, hogy mindez véges, mert végtelennek tűnik az idő, ami előttünk áll.   Kit érdekel a távoli, homályos  jövő? Minden erőnkkel herdáljuk az órákat,  napokat, éveket. Mikor rájövünk, hogy mi sem sem vagyunk kivételek, az óra nekünk is ketyeg, már hiába csinálnánk vissza az elpocsékolt fiatalságot, lehetőségeket, nem lehet újrázni.

 Ezért nagyszerű sorozat a Grace and Frankie. Nem olyan tipikusan  "öreges"  sztori, ami  vagy szomorú vagy éppen meghatóan könnyes, ahogy ezt a témát általában kényesen kezelik.  Itt ilyesmi nincs. Semmi ál- tisztelet, szépítés, kivéve, hogy csodálatos a helyszín, (Kalifornia, tengerparti La Jolla városka) és középosztálybeliek a hősök. Ők is ugyanazokkal a lelki, egészségi és társadalmi problémákkal küzdenek, mint a világon bárki. A két idős, baráti  pár és közel  középkorú gyerekeik vicces sztorijai harminc perces (pont nézhető, nem túlnyújtott) részekből áll.   Kíméletlenül , de ugyanakkor  szeretnivalóan kifigurázza az időskori (és fiatalkori) esendőségeket.  Csaknem minden  divatos tabu téma szóba kerül és mi jól szórakozunk. Pedig nem mentes ez sem a kötelező polkorrekt elemektől, de legalább nem csinál úgy, mintha túl komolyan venné magát. Szerencsére néha beugrik a Félig üres Larry David humor feelingje és a Jóbarátok egy-egy poénja. 

Egytől-egyik csodásak a színészek, látszik, hogy évtizedes kapcsolatuk van egymással, valószínűleg a privát életben is barátok. Boldogan komédiáznak, hogy végre lehetőséget kaptak egy jó kis utójátékra. Jane Fonda, Lili Tomlin, Martin Sheen és Sam Waterston mellett a fiatalok is szuperek, főleg June Diana Raphael tetszett, van egy sajátos humora, már láttam máshol is. (Ja,igen,  pont egy Larry David szitcomban) . A tartalmat nem írom le, ajánlom megnézni bármely korosztálynak. Nem sablonos, az biztos.

Ma reggel az első hír, amit olvastam, Matthew Perry tragikus halála. Nem olvastam még semmilyen más visszaemlékezést, sajnálkozást, sajtóhírt, csak a puszta tényt, hogy elhunyt. Ledöbbentem. Meglepetésemre hirtelen elkezdtek ömleni a könnyeim, mint a záporeső és perceken át sírtam. Közben nem értettem magamat mi az oka, hogy ennyire megérint a halála, mert igazából nem is állt közel hozzám a színész, a Jóbarátokat annó teljesen kihagytam a  nevetséges sznobságom miatt. Mostanában kezdtem el csak nézni , mert kíváncsi voltam, miért imádta egy egész vagy több nemzedék és - hihetetlen, de váratlanul megértettem és megszerettem. Éppen most nagyjából a közepén tartok, mert másodszor kezdtem bele a sorozatba, erre itt a hír. Chandler az enyém volt, enyém is lett, a kedvenc, aranyos, gyarló fiú a sorozatból. Szerintem sokmillióan zárták a szívükbe és érezték a saját hősüknek, ezért a személyes gyász. Sokaknak jelentett örömöt az alakítása, mert valahogy érezni lehetett, átütött az őszintesége a játékában is. 

 Sok nagyszerű művész vagy hozzám közelebb álló ember halála nem indította el bennem a könnyek áradatát, nem sírok könnyen, pedig őket is nagyon fájdalmas volt elveszíteni.  Nem értem, mi lehet ez a szabályozhatatlan, ösztönös  érzés, fájdalom, tudat alatt ennyire belém ivódott volna egy húszéves , könnyed kis sorzat,  próbálok rájönni, mi történik velem. Persze, emberként, Matthew-ként is sajnálom őt, mert  tudtam a problémáiról, drukkoltam én is, mint mindenki más, hogy rendbe tudjon jönni, de ez tudjuk, nem ilyen egyszerű. Sajnos onnan, ahol ő volt, már szinte lehetetlen visszafordulni. Ég veled, drága Matthew! Köszönjük Chandler Bing, hogy segítettél, mikor mélyponton voltunk és pont erre a sorozatra volt szükségünk, hogy újra kicsit vidámabbak legyünk, szebbnek lássuk a világot. 

Most elolvastam néhány kommentet a haláláról. A legtöbben döbbentek és szívből jövő fájdalommal búcsúznak, valahogy úgy éreznek, mint én. Ennyire megfogott minket Chandler. Aki Matthew volt valójában és szenvedett, miközben mi élveztük a játékot. Volt azonban olyan hang is, hogy "szabad választása volt, ö tehet róla, a szenvedélybetegségéről, úgy kell neki." Aki ilyet ír az semmit sem tud és semmit sem érez. 

A függőség betegség, ami az egyik legszörnyűbb, ami egy emberrel és a környezetével történhet. Pedig igencsak könnyű belecsúszni. Néha észre sem veszi az ember és függővé válik.  Egyszer velem is megtörtént,  nem sok kellett hozzá, pedig soha életemben nem drogoztam, soha nem alkoholizáltam és nem szedtem gyógyszereket. Akkor mégis hogyan történt? Elmesélem, hátha segít valakinek az esetem.

Jó pár éve történt, hogy egyszerre  csak, minden átmenet nélkül elkezdtem valahogy rosszul érezni magam. Nem tudtam meghatározni, mi a bajom valójában, mert nem fájt semmim, mégis egyre rosszabb állapotba kerültem. Egy idő után nem tudtam felkelni az ágyból még annyira sem, hogy lemenjek a nappaliba ebédelni. Felkeltem és visszahanyatlottam az ágyra. Ilyen még soha nem történt velem. Úgy tűnt, mintha lusta lettem volna, vagy hisztinek látszott, nem tudom, de a családom sem értette, miért nem vagyok képes uralkodni magamon, ha egyszer nincs semmi bajom. Egy vasárnap reggel aztán, miután hiába próbálkoztam újra és újra, nem tudtam felállni, azt mondtam a páromnak, hogy elég volt, most rögtön vigyen be a kórházba. Az orvos megnézett, elvégezte a rutint, majd megkérdezte, hogy sok stressz ért-e mostanában, mert szerinte az lehet a probléma. Persze, hogy igen, dehát kit nem? Ez olyan megúszós kérdésnek tűnt, nem nagyon hittem el, mert látszólag jól voltam, nem éreztem idegesnek magam. A doktor úr azt javasolta, "kivonna a forgalomból" úgy egy hétre, közben kivizsgálnak. Így történt, alaposan kivizsgálták minden porcikámat, testileg sőt lelkileg is és minden rendben volt velem. Olyan hét nap után már nagyon jól voltam, haza is engedtek. Azzal, hogy a gyógyszereket szedjem az előírt módon. Fogalmam sem volt, mi a gyógyszer, kiváltottam a receptet aztán úgy döntöttem, nem szedem, mert már jól vagyok, visszaállt az életem, semmi bajom, minek szedném? Végre hódolhattam kedvenc hobbimnak, a shoppingolásnak, ami már nagyon hiányzott. Ancsival az egyik bevásárlóközpontban nézelődtünk, amikor hirtelen zavarni kezdtek a neon fények, majd szikrázva összefolyt minden a szemem előtt. Rosszul lettem. Nem tudom, hogy kerültem haza, akkor úgy döntöttem, beveszek a gyógyszerből, hátha jobban leszek. Így lett. Nekem fogalmam sem volt még arról sem, milyen gyógyszert szedtem a kórházban, mit okoz. Sajnos, nem mondták el, hogy nem lehet csak úgy abbahagyni. Tíz nap alatt függővé váltam és nem is tudtam róla. Ekkor felfogtam, hogy bajban vagyok. Nem akartam senkit beavatni, megijeszteni, én akartam megoldani. Azt gondoltam, ha fokozatosan csökkentem a mennyiséget, el tudom hagyni a gyógyszert. Az előírt napi hármat rögtön kettőre csökkentettem, majd hetenként fokozatosan egy, majd fél, majd kétnaponta fél és végül sikerült. 

Belegondoltam, hogy mennyire könnyű lett volna a függőség hálójába gabalyodni, ha nem kapok észbe időben. Mert csak be kellett kapni egy tablettát és elmúlt a rosszullét. Az orvos írta fel, nem árthat. Nem mindenki veszi észre a csapdát, nekem sikerült. Lehet, hogy még annyira rövid idő alatt nem vált végzetessé a függőség, viszonylag egyszerű volt a magam erejéből úgy egy hónap alatt kikeveredni belőle. De vajon mindenkinek sikerül? Mindenki rájön, hogy csapdába esett, akaratán kívül? Van-e időben segítség? Mert sokan innen indulnak  el a végzetes úton. Egyre több kell a  hatáshoz, ami lenyugtat, működőképessé tesz. Bár mindenki felismerné! Talán Matthew is hasonló gondokkal küzdött és lehet, hogy így volt képes működni, talán tudtak is róla, de a shownak mennie kellett. Ha így, hát így. Nem tudom, nem is szeretném tudni, csak egyszerűen nagyon sajnálom őt.

Mindenki idegben van. Már ahogy kilép az ember a lakása ajtaján felkészülhet rá, hogy valahol valamilyen atrocitás éri, ezért alapból felveszi a támadóállást. Én meg naivan mindig azt hiszem, ha kedves vagyok, mosolygok, néha kicsit még vicceskedek is ott, ahol éppen dolgom van, veszik az emberek a lapot, de  persze nem ez történik. Néznek rám értetlenül, üveges szemmel, faarccal, mi a franc bajom van nekem...

Azt hiszem, kiment a divatból az együttérzés, az empátia és a kedvesség.  Mindenki élethalál harc közepén érzi magát, ahol a lét a tét. Azt sulykolják belénk, hogy folyamatos harcban állunk megállás nélkül mindenért, és mindenkivel.  Még a legjelentéktelenebb dolgokért is igencsak résen kell lennünk, nehogy már elmulasszunk valamit!  Csak az "én" számít és a "most". Eszünk ágában sincs lemondani a legkisebb előnyről sem,  mert  ugye, ami jár az jár vagy ha nem jár nekünk, de akkor is,  mindegy. Legkönnyebben demonstrálható ez a viselkedési forma  a közlekedésben.   Ha egyszer elsőbbségünk van, nehogy már valakit beengedjünk magunk elé! Valamikor létezett olyan fogalom, hogy "udvariasság", "figyelem a másik felé" , aztán ezek az ódivatú viselkedési formák mára szépen értelmét vesztették. Mert  ugyan mi értelme lenne?  Na ugye.  Itt egy másik metafora:  Ahogy csökken a vadászmező és a levadászható vadak száma,  fokozódik a helyzet a vadászok között.  Sok lesz a vadász és kevés a vad. Így hát  a vadászok előbb-utóbb egymást ritkítják. 

És akkor itt egy csavar, mert csodák csodája, néha mégis éri az embert  kellemes meglepetés a legváratlanabb pillanatokban is. Olyan helyről érkezhet segítség, ahonnan az ember álmában sem várta volna. llyenkor kissé elbizonytalanodom: Most akkor mégsem kell utálni mindenkit? Mert már éppen levontam az erre vonatkozó következtetésemet, hogy elegem van a reménytelen, pusztulásra ítéltetett emberiségből úgy, en bloc,  erre tessék, most meg mi történik? Haladok a zsúfolt Váci úton csúcsidőben, hamarosan balra szeretnék kanyarodni, de természetesen senki sem enged be a belső sávba. Inkább rálépnek a gázra, (néha úgy tűnik,  sokan nem is tudják, hogy van fék is az autójukon, vagy mi a túró  az a fölösleges pedál ott középen) pedig tényleg nem versenyezni akarok, csak valahogy  szeretnék balra bekanyarodni a következő lehetőségnél. Na nem baj, majd a következő lejáratnál  talán sikerül, gondolom megbékélten a sorssal. Mit számít  pár fölösleges kilométer, de nem akarok balesetet, nem kockáztatok az önjelölt autóversenyzők egója miatt. Erre hihetetlen dolog történik az utolsó pillanatban!   Lelassít a belső sávban egy igazi vadorzó külsejű, talpig  (kerékig/felniig) menő BMW-s úriember, udvariasan int, hogy menjek csak elé bátran, fogja ő a helyemet,  hogy békével be tudjak sorolni a a balra kanyarodó sávba. Sőt,  még kedvesen rám is mosolyog közben, én pedig totál kész vagyok.  Hálásan intek neki, és meg  is van a mai napi jó érzésem. Itt az élő  bizonyíték, hogy nem reménytelen a helyzet! Vannak még, léteznek úriemberek, nem vesztek ki végleg! És még mindig csak reggel kilenc óra van! 

Objektív önértékelésre van szükség

Nincs mese, előbb-utóbb mindnyájunknak szembe kell nézni az idő múlásával és ilyenkor érdemes számvetést készíteni arról is, hogy  megfelelően haladunk -e az életünk ránk kiszabott út- és idővonalán.  Nem akarok senkit stresszelni, de napról-napra fogy az időnk, úgyhogy nem árt igyekezni, hiszen amíg még élünk, addig bármikor javíthatunk, változtathatunk. Utána sajnos már nincs reklamáció...  Legyünk bár  akármilyen életkorunkban, semmiképpen ne blicceljük el ezt a kínos szembenézést önmagunkkal, mert csak akkor tudunk rálelni a helyes útra, ha elfogadjuk a tévedéseinket is és képesek vagyunk levonni belőle a megfelelő következtetést.  Minél előbb, annál jobb, hogy ne legyen késő a bánat. Nem kell hosszasan azon rágódni, hogy mit rontottunk el eddig, ostorozni magunkat, az csak időpocséklás. A múlton nem változtathatunk, de a jövő még üres lap. Nem kell mindenbe beletörődni és siránkozni, hogy velünk mostoha a sors. Mindig van kiút és megoldás. Sokszor elmegyünk a kínálkozó lehetőségek mellett, észre sem vesszük, mert nem is tételezzük fel, elképzelni sem merjük, hogy letérhetünk arról a  sémáról, rutinról, amiről azt hisszük, az az egyedüli, ránk kiszabott élet. Pedig lehet és sokszor muszáj is a változtatás, bármilyen óriásinak is tűnik.  Nem kell sem félni, sem kétségbeesni a kényszerű változásoktól sem.  Mindig lehet új életet kezdeni, sokszor meglepően jól sikerül reménytelennek látszó helyzetből is. Tulajdonképpen a változás visz bennünket előre az életben. Sokféle képesség és rejtett tehetség lakozik mindannyiunkban, ami csak arra vár, hogy kibontakoztassuk, felfedezzük. Ha végül sikerül, az szárnyakat ad és alig akarjuk elhinni, hogy azok is mi vagyunk. Ne csak az utolsó szívdobbanásunknál döbbenjünk rá, hogy elkéstünk, elherdáltuk az életünket.  Talán könnyebb lesz az utolsó lélegzetvételünk is, ha elégedett sóhajjal hunyjuk le a szemünket, amikor majd kopogtatunk az Örökkévalóság kapuján: - Ezt jól csináltam, szép élet volt! 

Szeretet

 Azt tanítja minden vallás és arra épül minden kultúra, hogy a legfontosabb emberi tulajdonság a szeretet. Az mozgat mindent. Haláluk pillantában állítólag mindenki a szeretteire gondol és rettenetesen megbánja, hogy elkésett kellően kimutatni a szeretetét és rádöbben, hogy nem töltött elég időt azokkal, akikkel kellett volna.  Méltatlan emberekre és dolgokra  pazarolta rövidre szabott idejét.  Pillanatra megállva és visszanézve elcsodálkozik az ember, hogy az egykor borzasztóan fontosnak hitt, halaszthatatlan dolgok mennyire hiábavalók voltak, nyom nélkül tűntek el az életünk fordulatai közöt.   Mi meg a legdrágábbat vesztegettük rájuk: a szeretteinkre szánt időnket, ami visszafordíthatatlan.   Ezért érdemes fontossági sorrendet, értékrendet  készíteni. Ha kell, mondjunk nemet arra, ami érdektelen vagy értéktelen számunkra. Persze az udvariassági szabályokról azért ne feledkezzünk meg, mert megbántani nyilván nem akarhatunk senkit. 

Boldogság = pénz?

A pénz utáni hajsza hevében elfelejtünk emberek maradni. A pénz bűvöletében élünk, szinte az egyetlen értékmérővé vált. "Annyit érsz, amennyid van" -  mondta ezt az elhíresült és szégyenletes  mondatot egy végelenül cinikus és ostoba politikusunk. Sajnos, igaza is van, ez a gondolkodásmód egyre jobban uralja itt és most  az életünket.   Mindenáron meg kell szerezni az anyagiakat, hogy valakikké váljunk. Akkor leszünk csak boldogok, akkor tisztelnek majd, lesz számtalan barátunk és irigyünk. Mindenki csodálni fog, mi pedig sütkérezünk a dicsőségben és élvezzük a luxust.  Már senkit sem érdekel, milyen emberek vagyunk valójában, ostoba, öntelt  tahók-e vagy  okosak, tehetségesek, milyen nagyszerű képességeink vannak, tettünk-e valamit  hozzá a közös értékeinkhez, kultúránkhoz. Ha az utóbbbiak a jellemzőek ránk, akkor sürgősen szorítsuk háttérbe, ha érvényesülni szeretnénk, erre ma nincs kereslet, sőt hátrányt jelent. Kukába hát a valódi művészettel, a szellemi értékekkel, a tudással!  Az számít, mit birtokolsz, milyen márkákat viselsz, milyen autóval vagy helikopterrel, magángéppel ugrasz el egy üzletinek számlázott ebédre vagy focimeccsre. Lenézően alázzák ma az alkotó művészeket, az olyan művészetet,  amely elgondolkodtat, fejlődésre, tanulásra inspirál, széles látókörűvé tesz. Nincs erre ma szükség,  mert nem hoz pillanatnyi  hasznot.  Mégis, szerencsénkre vannak elhivatott, valódi művészemberek, akik az ellenszélben is őrzik még a lángot. Köszönet jár nekik érte. 

 A jövő ítélkezni fog

Hogy ezzel a gyerekeink jövőjét tesszük tönkre? Ugyan, kit érdekel? Majd megoldják az utódaink valahogy!  Ha még itt lesznek egyáltalán...  Már, ha egyáltalán lehetséges lesz valaha is helyrehozni a hatalmas, testekben, lelkekben keletkezett  kárt. Csak a jelen számít, mert önzőek és kapzsik lettünk. Minden eddigi társadalom az emberiség  gazdag történelme során óriási hangsúlyt helyezett a jövő nemzedékek  jobbá tételére, felelősséget érzett a közeli és távoli  utódaiért. Megőrizte és továbbadta a tudást, a művészetet. Fáradságot nem kímélve kőbe vésték, vagy  épületeket, szobrokat, időtálló festményeket, zenét, irodalmi műveket hagytak hátra, hogy azok tovább éljenek évezredeken át. Ma is ezeket a műveket csodáljuk és épültek rá  kultúrák. a világ minden táján.  Minden kor tett maradandót a jövőért, pedig építhetett volna olcsó légvárat is, ahogy azt manapság látjuk. Vajon mi marad ezekből akár évtizedek múlva?   A többezer év óta felhalmozott értékek  viszont a mai napig fennmaradtak mindannyiunk számára közös kincsként, amit még mindig elbűvölten csodálunk annak ellenére is, hogy sok ezekből elpusztult háborúk, temészeti csapások, emberi butaság  következtében.  

És mit hagyunk mi, magyarok a saját utódainkra? Tiszta levegőt, egészséges környezetet? Azt ugyan már biztosan nem! Tudást? Igényes művészetet?  Azt sem, vagy csak keveseknek.  Annál inkább mérgezett környezetet, lebutított tömegeket, lepusztult vidéket, növekvő nyomort. Kiváltságosnak kikiáltott semmirekelők uralmát. A valamikor híres oktatásunk lezüllesztését. Nem adunk világszínvonalú tudást a gyerekek kezébe, mert ma úgy gondolják a döntéshozók, elég, hogy csak annyit értsen az életből, hogyan kell a kiváltságosok parancsait gondolkodásmentesen végrehajtani. Lehetne ez másképpen is, mégsincs úgy.