Mindenki idegben van. Már ahogy kilép az ember a lakása ajtaján felkészülhet rá, hogy valahol valamilyen atrocitás éri, ezért alapból felveszi a támadóállást. Én meg naivan mindig azt hiszem, ha kedves vagyok, mosolygok, néha kicsit még vicceskedek is ott, ahol éppen dolgom van, veszik az emberek a lapot, de  persze nem ez történik. Néznek rám értetlenül, üveges szemmel, faarccal, mi a franc bajom van nekem...

Azt hiszem, kiment a divatból az együttérzés, az empátia és a kedvesség.  Mindenki élethalál harc közepén érzi magát, ahol a lét a tét. Azt sulykolják belénk, hogy folyamatos harcban állunk megállás nélkül mindenért, és mindenkivel.  Még a legjelentéktelenebb dolgokért is igencsak résen kell lennünk, nehogy már elmulasszunk valamit!  Csak az "én" számít és a "most". Eszünk ágában sincs lemondani a legkisebb előnyről sem,  mert  ugye, ami jár az jár vagy ha nem jár nekünk, de akkor is,  mindegy. Legkönnyebben demonstrálható ez a viselkedési forma  a közlekedésben.   Ha egyszer elsőbbségünk van, nehogy már valakit beengedjünk magunk elé! Valamikor létezett olyan fogalom, hogy "udvariasság", "figyelem a másik felé" , aztán ezek az ódivatú viselkedési formák mára szépen értelmét vesztették. Mert  ugyan mi értelme lenne?  Na ugye.  Itt egy másik metafora:  Ahogy csökken a vadászmező és a levadászható vadak száma,  fokozódik a helyzet a vadászok között.  Sok lesz a vadász és kevés a vad. Így hát  a vadászok előbb-utóbb egymást ritkítják. 

És akkor itt egy csavar, mert csodák csodája, néha mégis éri az embert  kellemes meglepetés a legváratlanabb pillanatokban is. Olyan helyről érkezhet segítség, ahonnan az ember álmában sem várta volna. llyenkor kissé elbizonytalanodom: Most akkor mégsem kell utálni mindenkit? Mert már éppen levontam az erre vonatkozó következtetésemet, hogy elegem van a reménytelen, pusztulásra ítéltetett emberiségből úgy, en bloc,  erre tessék, most meg mi történik? Haladok a zsúfolt Váci úton csúcsidőben, hamarosan balra szeretnék kanyarodni, de természetesen senki sem enged be a belső sávba. Inkább rálépnek a gázra, (néha úgy tűnik,  sokan nem is tudják, hogy van fék is az autójukon, vagy mi a túró  az a fölösleges pedál ott középen) pedig tényleg nem versenyezni akarok, csak valahogy  szeretnék balra bekanyarodni a következő lehetőségnél. Na nem baj, majd a következő lejáratnál  talán sikerül, gondolom megbékélten a sorssal. Mit számít  pár fölösleges kilométer, de nem akarok balesetet, nem kockáztatok az önjelölt autóversenyzők egója miatt. Erre hihetetlen dolog történik az utolsó pillanatban!   Lelassít a belső sávban egy igazi vadorzó külsejű, talpig  (kerékig/felniig) menő BMW-s úriember, udvariasan int, hogy menjek csak elé bátran, fogja ő a helyemet,  hogy békével be tudjak sorolni a a balra kanyarodó sávba. Sőt,  még kedvesen rám is mosolyog közben, én pedig totál kész vagyok.  Hálásan intek neki, és meg  is van a mai napi jó érzésem. Itt az élő  bizonyíték, hogy nem reménytelen a helyzet! Vannak még, léteznek úriemberek, nem vesztek ki végleg! És még mindig csak reggel kilenc óra van!