Nem sokszor fordul elő az életben, hogy átéljük a AHA pillanatot és  az mindig nagyon emlékezetes élmény is marad. Legyen az a tudományos területen vagy munkánk során ért felvillanás, de lehet teljesen hétköznapi történés is. Amikor ezerszer is tévesen ítélünk meg valamit, vagy sorozatos, kudarcos próbálkozásaink sehova sem vezetnek, de mi azért nem adjuk fel. Aztán egyszerre csak váratlanul történik egy villanás és minden a helyére kerül. Nem is értjük, eddig miért nem sikerült az a valami, miért tűnt megoldhatatlannak, hiszen ott volt a megoldás az orrunk előtt.

Egyszerű  dolgokban is lehet AHA élmény, nekem például most volt egy ilyen élményem. Mégpedig a futás kapcsán. Előre bocsájtom, utálom a futást (eddig utáltam), mert igazából nem az én sportom. Ennek ellenére legalább húsz éve - igaz, néha rendszertelenül - de csakazért is futottam.  Nem adtam fel, mindenáron meg akartam szeretni ezt a fajta sportot, mert tisztában vagyok vele, hogy milyen sok előnnyel jár. Küzdöttem magammal, általában már kétszáz méternél meg akartam halni, a tüdőm szúrt, nem jött a a levegő, a bokám kiment, én meg futottam tovább. Átalában becsülettel lefutottam a Margitsziget kört, de a végére teljesen kész voltam, mégis megtettem. Nem volt könnyű mindig rávenni magam a koránkelésre csak azért, hogy szenvedjek. De mert olyan a természetem, azért is végigszenvedem a távot. Utána, jutalomként viszont elönt a jó érzés, szétárad a testemben a szerotonin és az endorfin és eltölt a boldogság édes érzése, plusz  feszít büszkeség. Talán büszkébbé is tesz, mint más, lényegesebb teljesítmény. Mert ez egy önmagamat legyőzendő feladat, meg kell szenvedni érte. Így ment ez vagy húsz éven át. És akkor váratlanul és megmagyarázhatatlan módon, egy kellemes nyári vasárnap reggelen változás történt. Felkelés után erőt vettem magamon, futócipő fel, indulás. Futok, ahogy szoktam, aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy már a táv felénél tartok és még csak nem is lihegek, mint ahogy ilyenkor mindig. Szép ütemesen lendítettem a lábaimat, fejemet leszegtem és csak róttam tovább a kilométereket, mint Fores Gamp. Nem értettem, ez hogy lehet, csak ámuldoztam. Éreztem, hogy itt most egy áttörés történt! Húsz év szenvedés után végre normálisan futok! Azért csak óvatosan, várjuk ki, mi lesz holnap, akkor is megy-e. Talán ez csak egy véletlen? Vagy mostantól rendes futó vagyok?

Lényeg a lényeg, azóta tényleg megy a futás, elég jól. Nekem ez óriási dolog, még ha megmosolyogtatóan triviális is másnak, hogy erről írok egyáltalán. Eltöprengtem, vajon mi lehet a hirtelen változás oka, magyarázata, hogy létezik, ennyi éven át nem jött össze?  Azt gondolom, megvan a megfejtés és ráadásul teljesen egyszerű, sőt . kézenfekvő. Az egyik ok, hogy  váratlanul rátaláltam egy jó és egyenletes ritmusra, amiből nem zökkentem ki. A másik, hogy kizárólag magam elé néztem, senkire és semmi másra nem figyeltem, még a tájra sem, főleg nem a kitűzött, túl távolinak tűnő célra. Nem érdekelt, hányan hagynak le, mert amúgy persze mindenki. A létező leglassúbb futó vagyok, de nem érdekel. Már nem versengek. Nem beszélgetek közben. Csak a saját gondolataimmal foglalkozom közben. Egyedül az előttem lévő, következő lépésre koncentrálok. Ennyire egyszerű és én húsz évig nem jöttem erre rá!  Nem akarok szenvedni, csak élvezni, amit csinálok. Nem akarok profi lenni, csak úgy futni, egyszerűen. 

Most a futásomról írtam ugyan, ami mindenki másnak valószínűleg nevetséges téma, de nekem fontos, mert része az életemnek. Azért is írtam meg, mert mindenhez így állok, ezek a szabályaim és nekem legtöbbször bevált.

Mindig az előttem álló feldatra koncentrálok. Nem nézek messzire, nem ízlelgetem a jövő győzelmét vagy vereségét. Nem foglalkozom azzal, ki mit csinál az adott helyzetben, nem akarok legyőzni senkit, csak magamat. Nem érdekel a konkurrencia, mert az csak leblokkol és elbizonytalanít. A magam módszere szerint a magam útját járom. Nem pánikolok, egyenletesen haladok és lélegzem. Ügyelek, hogy a feladathoz kellően edzett legyek, vagyis legyek jó kondiban mentálisan és testileg. Vagy legalább ahhoz mérten végezzen a feladatot. Legyen célom, de ne irreális, mert az  csak frusztrál. Ne másokat figyeljek, mert az elveszi az energiámat. Magamahoz képest legyek nagyszerű  és fejlődjek, bármiben. Tudjam menet közben módosítni a projektemet, ha szükséges. Nem kell görcsösen ragaszkodni a kitűzött célhoz. Ha kimegy a bokám, ne fussak tovább, de az edzőterembe elmehetek addig is, míg meggyógyul, felsőtestre dolgozni. Mert a leállás káros. Értsd átvitt értelemben is mindezt, hátha segít neked is, mert van tanulsága a futásom váratlan jobbra fordulásának. Meg lehet csinálni sokmindent, csak türelem és önfegyelem kérdése, meg kell találni a saját tempónkat és ritmusunkat. Mindenben.