Éjszaka van, ránézek a kijelzőre, éjjel kettő. Éjfél óta nem sikerült elaludnom. Már megint. Mostanában így megy ez. Próbálom a technikákat, tele van az internet ilyenekkel, ezek szerint jó sokan  vagyunk rossz alvók, ha erre ekkora a kereslet. Cikáznak a gondolatok az agyamban, nem lehet leállítani. Egy idő után beletörődöm és megpróbálom célirányossá tenni, ha már. Kikeresem a lázasan tekergő neuronjaim hálózatából a legszebb file-okat, vagyis a jó emlékeimet, legalább azok járjanak a fejemben, ha már aludni nem vagyok képes. Meglepődöm, mennyire kevés szép élmény jut eszembe. Sok tervem, vágyam nem teljesült, valahogy kimaradtak, mert mindig azt hittem, van elég időm, lesz elég időm majd valamikor...valamikor egyszer ....Hát nem lett. 

Emlékszem, gyerekkoromban, néha  eltűnődtem az öregségen, a halálon, akkoriban nagyon érzékenyen érintett, főleg, mikor tudatosult bennem, hogy egyszer a szüleimet el fogom veszíteni. A szívem szakadt meg, mikor erre rádöbbentem és sírtam. Emlékszem, mennyire meghatottam a szüleimet a könnyeimmel.  A saját életemet viszont végtelennek éreztem. Elképzelni sem tudtam, vagy nem is akartam belegondolni, milyen élet lehet az, mikor nincs előtted már a korlátlan jövő, az évek száma egyre kevesebb.  Hogy lehet úgy élni, hogy tudatában van az ember, hogy hamarosan megszűnik számára a világ, mikor nem lesz része benne többé?  Hogyan telik el úgy egyik nap után a másik?  Van-e értelme bármit is csinálni arra a maradék kis időre? Nem értelmetlen?

Látni a szüleinket, akik nemrég  acélos  szuperhőseink voltak, aztán látni őket az idő által tönkremarva. Nem igazság ez.  Ma visszanézve látom, mennyire jelentéktelen dolgokra pazaroltam az időmet. Mennyi emberről hittem, hogy fontosak nekem, akik pedig semmit sem érdemeltek volna tőlem. Másokat meg indokolatlanul kizártam az életemből., akik fontosak lehettek volna.  Nem sajnálkozom, csak tényként megállapítom, mert ilyen az élet. Jó és rossz döntések halmaza. Azért jó lenne még egy lehetőség.

Az ember végül rájön, hogy ki van ez találva! Ahogy öregszünk, megváltozik az idő múlása, ahogy megváltozik a testünk, lelkünk, gondolataink, hozzászokunk az öregedés érzéséhez.  Sosem hittük volna, hogy  meg tudnánk vele barátkozni. Azt sem hittük volna, hogy ez velünk előfordulhat, mással  persze igen, de velünk ugyan nem! Végtelennek tűnő időnk volt egykoron. Aztán egyszerre csak váratlanul szembejön egy tükör és a valóság. Dehiszen megöregedtünk! Hogy történhetett ez meg ilyen hirtelen? Mikor volt az a pillanat, amikor minden megváltozott? Hiszen épp csak tegnap volt, mikor frissen és fiatalon dúskáltunk az időben, pocsékoltuk a drága perceket, órákat, napokat. Most meg   kétségbeesve keressük a letűnő fiatalságunkat, ami nyálkás kígyóként kicsússzant a kezeink közül. Végül aztán valahogy csak belsímulunk  a megvátoztathatatlanba, elfogadjuk, hogy nincs más út.  Vagy ha van, az nem a mi utunk. De itt vagyunk ma és ez a fontos.