Nem véletlenül sikerült fergetegesre ez a sitkom: ugyanaz a Martha Kaufman jegyzi, mint aki a  Jóbarátokat. Matthew Perry tragikus halála kapcsán milliók döbbentek rá, mennyire fontos sorozat volt a Jóbarátok, mennyit adott szinte mindenkinek a nagyszerű színészekkel, akiket a szívünkbe zártunk, akár bevallotta, akár nem. Hiába a fanyalgók, az Idő, mint a legjobb kritikus dönti el, mi az, ami értékes az embereknek. A Jóbarátok pedig klasszikussá vált. Eltelt húsz év, az akkori fiatalok öregszenek, ahogy Martha Kaufman is nyilván,  ráérzett, hogy szükség van egy idősödő  "Jóbarátokra". A Grace and Frankie teljesen más, de azért kicsit emlékeztet az elődjére, egy-egy poén vissza is köszön. Be kell látnunk, hogy ahogy idősödünk, már nem csak a fiatalok sztorijaira van csak szükségünk, most már a saját, idősebb verziónknak is szüksége van feldolgozásra és az időskor perspektíváinak felfedezésre. Mert ugye, aki megéri, az egyszer csak ott találja magát a senior korcsoportban és nem érti, hogy került oda. 

Tudni akarjuk, mi várhat még ránk, erőt kell merítenünk, hogy feldolgozhassuk az öregedés rémálmát. Nem tudjuk, van-e perspektívája az időskornak, vagy csak  belenyugvóan várni kell a befejezést? Van-e joga még újba kezdeni az idősebb embereknek? Igaz-e, hogy sosem késő megvalósítani az álmainkat, új életet, akár új vállalkozást kezdeni? Lássuk be, azért mindenképp jobb fiatalnak lenni, amikor még nem férkőzik be a gondolataink közé a reménytelenség érzése. Fiatalon  fel sem merül, hogy mindez véges, mert végtelennek tűnik az idő, ami előttünk áll.   Kit érdekel a távoli, homályos  jövő? Minden erőnkkel herdáljuk az órákat,  napokat, éveket. Mikor rájövünk, hogy mi sem sem vagyunk kivételek, az óra nekünk is ketyeg, már hiába csinálnánk vissza az elpocsékolt fiatalságot, lehetőségeket, nem lehet újrázni.

 Ezért nagyszerű sorozat a Grace and Frankie. Nem olyan tipikusan  "öreges"  sztori, ami  vagy szomorú vagy éppen meghatóan könnyes, ahogy ezt a témát általában kényesen kezelik.  Itt ilyesmi nincs. Semmi ál- tisztelet, szépítés, kivéve, hogy csodálatos a helyszín, (Kalifornia, tengerparti La Jolla városka) és középosztálybeliek a hősök. Ők is ugyanazokkal a lelki, egészségi és társadalmi problémákkal küzdenek, mint a világon bárki. A két idős, baráti  pár és közel  középkorú gyerekeik vicces sztorijai harminc perces (pont nézhető, nem túlnyújtott) részekből áll.   Kíméletlenül , de ugyanakkor  szeretnivalóan kifigurázza az időskori (és fiatalkori) esendőségeket.  Csaknem minden  divatos tabu téma szóba kerül és mi jól szórakozunk. Pedig nem mentes ez sem a kötelező polkorrekt elemektől, de legalább nem csinál úgy, mintha túl komolyan venné magát. Szerencsére néha beugrik a Félig üres Larry David humor feelingje és a Jóbarátok egy-egy poénja. 

Egytől-egyik csodásak a színészek, látszik, hogy évtizedes kapcsolatuk van egymással, valószínűleg a privát életben is barátok. Boldogan komédiáznak, hogy végre lehetőséget kaptak egy jó kis utójátékra. Jane Fonda, Lili Tomlin, Martin Sheen és Sam Waterston mellett a fiatalok is szuperek, főleg June Diana Raphael tetszett, van egy sajátos humora, már láttam máshol is. (Ja,igen,  pont egy Larry David szitcomban) . A tartalmat nem írom le, ajánlom megnézni bármely korosztálynak. Nem sablonos, az biztos.