Ki ne ismerné Vincent Van Gogh leghíresebb képeit, a  sárga napraforgókat, a gyönyörű , vibráló színeket, amelyeket a napsütésben fürdő francia tájak ihlettek... Megtanultuk az iskolában Van Gogh-ot, mert kötelező tananyag, alap műveltséghez tartozik ismerni a nevét.  Megtekintettük a múzeumokban vagy tankönyvekben a képeit, megcsodáltuk a varázslatos, vilgszerte ismert műveit és  nem kell hozzá művészettörténésznek vagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk, zseniálisak. Minden egyes embernek ad valamit a művészete. Tudjuk, hogy az egyik leghíresebb festője és élharcosa  az impresszionizmus  akkorra már kissé dogmatikussá vált időszakát követő újabb művészeti forradalomnak.  Nem akart igazodni egyik iskolához sem, magányos művész volt, egyedi látásmóddal és technikával. Nem csapódott az akkor népszerű és jól jövedelmező festőiskolákhoz Párizsban sem. Sokszor panaszkodott testvéréhez, Theohoz írt leveleiben, hogy nehéz eladni a műveit, a megélhetését sem tudta megkeresni. Theo mindenben támogatta, mindvégig hitt testvére művészetében. Csodálatos testvéri kapocs volt kettőjük között.

Keveset tudunk a művész valódi, mindennapi  életéről, küzdelmeiről, kimagasló emberségéről, személyiségéről. Legfőképpen az ugrik be mindenkinek, hogy volt az a híres belga festő, aki furcsa, szokatlan  képeket festett. Majd levágta a saját fülét, amit önarcképén meg is jelenített. Van, aki ennél többet is tud róla, talán hallott arról is, hogy haláláig tartó levelezést folytatott szeretett testvérével, Theo-val. Több száz levél maradt fent kettőjük írásbeli "beszélgetéseiről".  Azért az idézőjel, mert könnyed, élőbeszéd stílusban irtak egymásnak. Szinte naponta tudósították egymást a velük és a környezetükben történtekről. Vincent mindent megosztott a távolból testvérével,  még arról is, hogy mit ebédelt vagy min tépelődik éppen, hogy érzi magát. Szavakkal is szemléletesen lefestette a francia vidék tájait, színeit, szokásait, az ott élő munkásembereket. Tanulmányozta az ottani életet és megörökítette a hálás utókornak. Hiszen amikor alkotott, még alig figyeltek rá, nem volt divatos a művészete. A  valóságról akart alkotni. Kínzó, önként vállalt  magányában csak a festészetének élt.   Halála után Theo szerette volna kiadni könyv formájában az összes levelüket, annyira értékesnek érezte Vincent gondolatait a világról, a művészetről, úgy általában ahogy gondolkodott.  Sajnos, Vincent halála után fél évvel Theo is elhunyt.  Ekkor Theo  felesége vette gondozásba a leveleiket és neki köszönhetően született meg a könyv, amely hűen visszaadja Vincent (és persze Theo) nagyszerű gondolatait, megmutatja az érzékeny művész empátiáját az egyszerű emberek felé, a látásmódját, alkotási folyamatát, olvashatjuk  és gyönyörködhetünk gazdag, választékos nyelvezetében is. Azóta rengeteg kiadást és válogatást megért a levelezésük és hihetetlen módon friss és aktuális még másfél évszázaddal később is. Ritkán emlékezünk meg Theo feleségéről, aki nélkül talán elsikkadt volna egy zseniális művész hagyatéka és gondolatai. Felmerül bennem, vajon hány nagyszerű művész életműve végzi az ismeretlenség homályában, ha nincs olyan szerencséje, hogy valaki értő és befolyásos személy felkarolná, ismertté tenné. Vagy ő maga nem képes önmagát menedzselni. Mert nem elég nagyot alkotni, észre is kell vetetni magát a művésznek. Nehéz kérdés. 

Ezek a gondolatok a  Dávid Katalin által fordított és válogatott levelekből összeállított könyv újraolvasása után foglakoztattak. Az előszó és jegyzetek is az ő munkái. 

"Nem térhetek le az útról, amelyre ráléptem, ha nem csinálok semmit, ha nem tanulok és ha nem kutatok, akkor elvesztem. És akkor jaj nekem." Vincent van Gogh