Azért sem mosolygok többé, miközben szíven döfnek! Nem leszek többé "jó kislány". Nem fogom megmagyarázni még magamnak is, hogy tulajdonképpen nem akartak ők engem megbántani, ők egyszerűen  "ilyenek" és így kell őket elfogadni. Mert én így szeretem őket, mert fontosak nekem. Most ezt a dogmámat végre megkérdőjelezem! Valóban fontosak nekem?  Nem akarom többé "így" szeretni azt, aki nem az értékemen kezel. Elég volt az áldozati szerepből, amiről sokáig tudomást sem vettem! Olyan valaki voltam, akit ki lehet használni, mert meg sem kottyan neki, amint hidegvérrel kitépik a szívét. Lenyugszik, másnapra úgyis megbocsájt. Még hálás is, mert utána azért egy kicsit megszeretgetik és máris minden rendben.

Ilyen voltam, igen, buta, lágyszívű, kevés önbecsüléssel, de  őszinte hittel és bizalommal a tulajdonképpeni bántalmazók felé. Mert most már látom, hogy valójában  sokszor bántalmazva voltam. A lelkemet törték össze olyanok, akik fontosak voltak nekem. Későn, de végre megvilágosultam. Elértem a saját, jó mélyre tett önbecsülési mércém legalsó határát és ekkor már tudtam, hogy ennek véget kell vetni! Végre kristálytisztán láttam önmagamat, amint jóhiszemű áldozati bárányként békésen tűröm, amint a farkasok a jéghideg, halott  szemeikkel tépnek darabokra. A barátságnak, szeretetnek hitt kapcsolatokról sorra bebizonyosodott, hogy érdekből történtek. Mindenki várt tőlem valamit és legtöbbször kapott is, ha rajtam múlt, de viszonzást ritkán kaptam. Nem is vártam ugyan, de egy idő után azért már még nekem is feltűnt a hiánya. Gondolkodás nélkül és  természetesen  adtam, segítettem, nem vártam semmit cserébe, de végül azért lassan kiderült, hogy pont azok nem álltak soha mellém, akik a legtöbbet köszönhették nekem. Nem a viszonzatlan szívességek hiányoznak, hanem a megvilágosulás fáj, hogy a szeretetük, figyelmük felém csakis érdekről szólt. Átgondolva, becsapva és kicsit csalódottnak érzem magam, mert  simán elhittem, hogy a kedvességek szereteből,  lojalitásból fakadnak, amivel engem mindig is kenyérre lehetett kenni. Kiismerhető vagyok, egyszerű lélek, vissza is éltek vele sokan. Senkire sem haragszom, csakis magamra, a naivitásomra. Ha mindezt tudom, teljesen másképp éltem volna az életem. (Vagy nem.) Jó lett volna önzőbbnek lenni. Ma az önzésnek áll a világ. Gyengeségnek hiszik a jószándékot. Életem nagy hibája volt. 

Azért ott motoszkált a fejemben mindig valami disszonáns, szorongató érzés, ami jelezni próbálta, hogy  valami itt nincs rendben. Nem foglalkoztam vele, nem törődtem a testem figyelmeztető jelzéseivel. Az elfojtás pedig, mint tudjuk, nem lehet büntetlen. A test kémiája megváltozik, ezzel tiltakozik és jöhet a sejtek átalakulása rossz sejtekké. Ezt is túléli az ember, ha elég szerencsés. Én azonban még ekkor sem kaptam észbe. De sohasem késő, mondják az okosok és talán igazuk is van. Most tetőzött nálam mindez a disszonancia és végül eljött az idő, végig kellett gondolnom a kapcsolataimat és azt, hogy  mennyire tisztelem saját magamat. Mennyire védem meg a határaimat, a méltóságomat.  Válaszolni arra, hogy miért mindig másokat emelek magam fölé, önmagamat háttérbe szorítva? Tényleg a gyerekkorban dől el mindez? A túl sok elvárás, a túlzott megfelelési kényszer a szigorú apa felé: ezek miatt mehet félre az ember élete? Mostanában ugyan divatos az ősöket tenni felelőssé elrontott életünk miatt, ezekkel van tele az összes önmegvalósítást hirdető  "coach" és pszico ipar. Persze vannak ezek között is értékesek, legalább is feltételezem. Nem akarom megmérgezni a gyerekkori emlékekeimet, az hagy maradjon olyannak, amilyennek szeretném emlékezetemben megőrizni. Nem szabad rátolni a felelősséget az ősökre. A saját életünket mi alakítjuk. Elmém teljében vagyok, vagyunk, úgyhogy én, mi magunk vagyunk felelősek önmagunkért és senki más.  Kivéve persze az extrém bántalmazó gyermekkort, mert valóban ilyen is van, de azért ne essünk már túlzásba! Hagyjunk fel a szegény szüleink hibáztatásával mindenért.  Ők is megszenvedték a maguk sorsát. Úgyhogy csakis én tehetek arról, miért voltam eddig ennyire hiszékeny és  naiv. Azt hiszem egy magyarázatom van erre, vágytam a szeretetre, mint mindenki és azt hittem, megkaptam. De minden tévedés volt. Ennek most vége. Mert én igenis  fontos vagyok magamnak! (Vagy legalább is annak kellene legyek.)  

A mai konklúzió ehhez az agymenéshez: Jól gondolja meg mindeni, aki hatalomra vágyik, mert azt hiszi, az édes, akár kicsiben, akár nagyban történik. Rengeteg barát, rajongó, imádó nyüzsög ugyan körülötted. de mindenki vár vallamit tőled. Soha nem tudhatja az ember, szereti-e egyáltalán igazából, önmagáért valaki.  Jól esik elhinni, hogy mennyi barát és csodáló veszi körül az embert. De a hatalom igen törékeny. Ha vége és  már nem sütkérezhetnek a fénykörödben, nem várhatnak már semmit tőled, figyeld csak meg, vajon egy éven belül hányan maradnak melletted? Hirtelen elkezdenek ritkulni a telefonok, a meghívások. Fogy a levegő körülötted. MAGASRÓL NAGYOT LEHET ZUHANNI, ez nagyon nagy igazság. 

Azonban jó hír, hogy aki megmarad mellettünk, az tényleg értékes és arra vigyázni kell!  A kevesebb több, ez  egy elcsépelt igazság, de valós. Az is igaz, hogy aki nem jut magasra, az le sem esik. De vajon megéri a nyugodt és nagyobb gyötrelmektől, csalódásoktól mentes élet, amelyben nincs különösebb fent és lent? Van, akinek megéri. Nem hibáztatom érte. 

Az igazi nyerők azonban tudnak újat nyújtani, újra és újra csúcsra jutni, vagy legalább megpróbálni. A régi csalódások, az álszentek már hiába kilincselnek, csak nagyon kevesek férnek át az új rostán, mert te már tudod őket hová tenni, ha tanultál valamit. (Nem hiszem.)