Szabadnak lenni

"Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel" (Rousseau - Társadalmi Szerődés)

Mi a szabadság? Mondhatjuk-e valaha, hogy szabadok vagyunk? Ezer féle kötelezettségünk tart fogva megszületésünktől. Már gyerekként is ki voltunk szolgáltatva szüleink kényének-kedvének, akár jó, akár rossz értelemben, hiába is tiltakoztunk egy jó kis hisztivel. A gyerek érdekében, természetesen. A gyereknek persze szüksége van a felnőtt terelgetésére, de ahogy növekszik, serdülő lesz, egyre terhesebb a számára. Ez a lázadás kora. Aztán sokszor  mégis belenyugszik a tini, és sok szülő valahogy elfelejti, hogy a gyerek már nem gyerek, szabadságra és önállóságra van/lenne szüksége. Sokszor a gyerek is elfelejti, hogy felnőtt, mert jó dolog gyereknek lenni, amikor nem kell saját döntéseket hozni. Akarunk-e egyáltalán szabadok lenni, hiszen ha szabadok vagyunk, akkor a döntés a miénk. Annak súlyával és következményeivel együtt. Lehet, hogy inkább szabadon választjuk a szabadság visszaadását. Nem kell mindenkinek. Kényelmesebb, ha mások irányítanak. Ráadásul őket lehet majd hibáztatni, ha rossz felé megy az életünk.

Azt hinné az ember, hogy a legbecsesebb az életben a szabadság. Mennyit harcoltak érte a történelem során az emberek! Aztán mikor elérték a céljukat, gyorsan visszabújtak a jó meleg alomba, hogy újra elvegyék tőlük, amiért küzdöttek. Ezerféle szabadság létezik. Szabad élet, szabados élet, szabad akarat, szabad gondolkodás. Nem vagyunk vademberek, ezért minden társadalomnak szüksége van  közmegállapodásra, a szabadság bizonyos fokú korlátozására. Muszáj felállítani törvényeket, kialakítani bizonyos rendszabályokat, hogy ne a káosz uralja el az emberiséget. Már az ókorban Platon vagy Arisztotelész is felállított teóriákat a társadalmak ideális működéséről, amelyeken a mai napig lehet vitázni, vagy például a francia felvilágosultak közül Rousseau boncolgatta a jog és erkölcs szerepét, amelyek korlátozzák az egyén szabadságát. Nézete szerint például a kormányoknak a nép közvetlen beleszólásával kell kormányozni, amit a francia forradalom is megpróbált megvalósítani, aztán hamar elfajult, mi lett belőle. Szóval, egyelőre ezek a társdalmi utópiák nem valósultak meg soha. Valamennyire mindenképpen korlátozni kell az egyén szabadságát. A kérdés az, hogy mennyire. 

A nyugati demokrácia nem egyik napról a másikra alakult ki. Visszanézve a történelmi folyamatokra, eddig ennél jobb, korrektebb  társadalmi megoldások még nem születtek. Elviekben és gyakorlatban is a nép akarata érvényesül, hiszen  a nép szavazhat, akár leválthatja a választott tisztségviselőt, ha az nem megfelelően képviseli,  különböző kormányoktól független hivatalokon, szervezeteken keresztül ellenőrzése alatt tarthatja őket. A tisztségviselők beszámolási kötelezettséggel tartoznak a nép felé, akiket a független sajtó, média  is képvisel. Végül is, talán ez áll legközelebb a rousseau-i utópiához. Nem mondhatjuk persze, hogy ez a tökéletes társadalom, millió hibája van, gyenge pontja. Leggyakrabban azzal érvelnek ellene a diktatúra- hívők, hogy a túl nagy egyéni szabadság káoszhoz vezet, a túl sok ellenőrizgetés lassítja a folyamatokat, a túl sok vélemény eltorzítja az eredeti szándékot. 

A diktatúrát nevezhetjük a jó meleg alomnak is, hiszen kényelmesen el lehet benne heverészni. Azt mondják nekünk, hogy minden rendben van, nincs más dolgunk, mit elhinni, amit el akarnak velünk hitetni. Le is szokunk a gondolkodásról, mert nem a mi dolgunk. Nem tesszük szóvá a hibákat, mert nem a mi dolgunk. Az ilyen társadalomban a legkevésbé van szükség kritikai gondolkodásra. Nincs szükség művészetre, amely elgondolkodtat, mélyre ás. Éljünk a mának, élvezzük az életet és legyünk hálásak azért, ami jut nekünk. Erősítsük a hitünket Istenben és vezetőinkben, akik csalhatatlanok. Ha nem, akkor még mindig ott van a Jóisten, ahhoz is lehet fohászkodni. 

Szomorúsággal tölt el, hogy azt látom, az emberek - nem csak nálunk, de nálunk elég erőteljesen - az utóbbi felé kezdtek elköteleződni. Kényelmes dolog a nyerőkhöz tartozni a lúzerekkel szemben. Akik azért lúzerek, mert nem a könnyebbik utat választják és a Jóisten nem a vakhittel ajándékozta meg őket, hanem tudásvággyal, kritikai képességgel. Akik túl sokat gondolkodnak és ezáltal nem megvehetők. Nekik a pénz a létfenntartáshoz és bizonyosfokú egyéni szabadsághoz kell, nem az egó felturbózására, a műveltségbeli, tudásbeli  hiányosságok pótlására, elfedésére. 

A szabadság a legszebb szó és a legfontosabb kincs az embernek. Alapvetően mindenki erre vágyik, mégha nem is értik sokan, hogy mit jelent. Elvették tőlünk a szabdság vágyát, még a nevét is kigúnyolták, anélkül, hogy értenék a jelentését - a liberalizmus ma szitok szó lett, aláznak vele. Most szabadok vagyunk, de visszavágyunk az alomba. Pedig volt majd ötven éve a magyaroknak, amikor orosz fennhatóság alatt, vasfüggöny mögött éltünk. Belerázódott a nép, megtalálta a kiskapukat, még boldog is volt a maga módján. Nem volt ember akkor, aki nem vágyott volna szabadon utazni a világban, megismerni más népeket. Ha kijutottunk, megalázónak éreztük a szegénységünket, a provinciális viselkedésünket, amiről nem is mi tehettünk. A világpolitika fordulása megszabadított bennünket az orosz gyarmatosítótól és most mégis sokan oda dörgölődznek, visszavágynak Sosem hittem volna a magyarokról, rólunk, hogy ez egyszer újra opció lesz. Amikor saját szemünkkel láthatjuk a különbséget a két lehetőség között és újra a rossz oldalt választjuk, mint már nem először szomorú történelmünk során. Én a szabadság mellett vagyok.