Kiborult a bili, a köztársasági elnökasszonynak távoznia kellett a posztjáról, ahogyan a kegyelmi kérvényt benyújtó volt igazságügyi miniszterasszonynak is, minden megbízatásából. Most ők vitték el a balhét, ők a feláldozhatóak. Nem vagyunk naivak, nyilván nem az ő ötletük volt kiengedni egy pedofiliát támogató bűnözőt. Valaki fontos személy szólhatott nekik, hogy ki kéne engedni ezt a rendes, jó magyar erdélyi embert a börtönből, aki  nem is igazán pedofil, csak megzsarolta a  gyerekeket és falazott a pedofil  gyermekotthon igazgatónak. Ő "csak" segített eltussolni, hogy  a szörny éveken át háborítatlanul visszaélhessen a kiszolgáltatott, hányatott sorsú gyerekekkel. Mikor mégis bíróság elé került az ügy a múlt évben, a bíróság szerencsére nem így látta, méltó büntetését töltötte ez a gazember is, mígnem valaki fontos személy közbenjárt érte. A két hölgy, mindkettő édesanya, akiknek teljes politikai karrierje  hangzatosan a  gyermekvédelemre épült, előterjesztette és engedélyezte a pedofilmosdató szabadon engedését.  Nem mertek vagy nem is akartak ellentmondani. Mindkettő szégyellheti magát és el kell takarodniuk a közéletből, az egyértelmű. De a többi döntéshozót, akik mindezt tudták, de főleg a valódi  megbízót homály fedi. Egyelőre. Mert előbb utóbb minden hazugságra fény derül, ez törvényszerű.

Nekem az fáj  leginkább, hogy nem tudni, vajon mi lehet a traumát szenvedett gyerekekkel, róluk kevés szó esik, ők elsikkadnak a hangzavarban. Egy életen át hordozni fogják a történtek súlyát. Jó lenne tudni, hogy  vajon kellő módon  segítenek- e nekik megfelelő, hozzáértő szakemberek a traumáik feldolgozásban? Hogyan élnek most, figyel-e rájuk valaki, biztosítva van-e számukra a biztonságos  környezet? Mert most azt látom, hogy a politikusok azzal vannak elfoglalva, hogy vadul mentsék  a bőrüket, vagy kihasználják a botrányt a saját céljaikra.  Sőt még "morális felsőbbrendűségről" is beszélnek, hogy lám, a két politikus nő felelősséget vállalt  és le is mondott (mi mást tehettek volna, ha egyszer megkérték őket erre). Még a végén hőst kreálnak belőlük!

Talán értékelhető  is lenne mindez, ha az eset nem még tavaly nyáron történt volna.  Csak most, hónapokkal később robbantotta ki valaki. Mindegy, mi volt a mozgató rugója, nem számít.  Az eset hatalmas botrányt kavart, felelőst követelt a nép.  Valakinek fel kellett vállalni, hogy a magát mélyen családbarátként definiáló  kormány mentse a menthetőt és fedezze a valódi bűnösöket. Így hát az elnökasszonyt katari kiruccanását megszakítva azonnal hazarepítették. Az események gyorsan történtek, a hölgy máris bejelentette lemondását. Érzelmes hangon elismerte, hogy nagyot hibázott és közölte a lemondását. Majd nemsokkal utána a volt miniszterasszony is bejelentést tett.   Már- már majdnem meghatódtam, csakhogy  az a baj, emlékeztettem magam, hogy az eset tavaly nyáron történt és most derült fény rá.  Tehát eddig minden rendben volt, holott mindenki tudott róla. Akkor a hiba ezek szerint inkább az, hogy napvilágra került. Hiszen a kegyelmi határozat óta is zavartalanul, széles mosollyal  tetszelgett mindkét nő a hős családanya szerepében, akiknek legfőbb erkölcsi és politikai kötelezettsége a gyermekek védelme, jóléte. Amíg ki nem derül, hogy ezek csak üres és hangzatos szavak. 

Rég nem írok politikai jellegű posztokat, mert - bár határozott vélményem van - jelenleg nem látom értelmét, hogy én is hozzátegyem a magamét a hangzavarhoz. Azonban a gyermekek védelmében nem lehet hallgatni. Ezt a saját családi drámánkon keresztül sajnos átéltem, átéltük. Édesanyám is így nőtt fel, árvaházról árvaházra szállították, nevelőszülők dobálták, használták ki a gyönyörű, kedves, védtelen kislányt. Egyszer megtaláltam a jegyzeteit, amiben leírta, hol és kiknél volt hosszabb-rövidebb ideig, legalább tízenöt nevet, pontos címet jegyzett fel. Húszévesen szerencséjére találkozott egy jóképű, rendes, megbízható fiatalemberrel, az apukámmal, akivel szép családot alapítottak. Sosem értettem gyerekként, hogy miért nem mesél semmit a gyerekkoráról, mindig csak egy válasza volt, ha kérdeztük, hogy "nem emlékszem". Azért élete végéig minden egyes nap elmondta, hogy milyen jó nekem, hogy van édesanyám, mert neki senkije sem volt az égadta világon, senki sem szerette. Minden nap eszében volt a vesztesége, de soha nem részletezte. Nagy homály fedte a gyerekkorát. Nem értettem akkor, hogy miért foglalkozik még évtizedek után is ezzel, miért bántja ennyire, hiszen van már saját családja, gyerekei, férje, akik szeretik, háza, szép ruhái... Most már persze értem és megértem a furcsa, sokszor őrült  viselkedését, megmagyarázhatatlan rohamait. Haláláig nem lelt nyugalomra, hiába volt meg mindene. Az elrabolt gyerekkort semmi nem pótolhatja, egész életre tesz tönkre. Ezért különösen gyűlöletes számomra mindenki, aki bármilyen módon visszaél a rábízott, kiszolgáltatott, szomorú sorsú gyerekekkel.  Nincs bocsánat!!