Színházba járni jó. Sőt, nagyon felemelő. Belegondolni, hogy mi munka van abban, hogy  a stáb létrehozzon egy igazán jó darabot, meghatódom és megtisztelve érzem magam, hogy láthatom a kemény munkájuk eredményét. Nem csak a színészi munkára gondolok, bár ők viszik a darabot a vállukon, ők jelenítik meg az előadást, de valaki megírta, dramatizálta, rendezte, sminkelte, fodrászolta, öltöztette a színészeket, berendezte a színpadi képet, megtervezte a díszletet, világította a különböző színeket, jeleneteket, őrködött azon, hogy minden működjön, összerendeződjön. Valaki biztosította a büdzsét, kigazdálkodta, mire telik. Ez is hozzá tartozik. Mi meg csak ott ülünk, csendben (lehetőleg), élvezzük, vagy éppen unjuk az előadást, majd a végén taps és vastaps a jutalom a színészeknek és a stábnak.  

A színház évezredek óta ünnepi helyszín. Mindig is imádat vette körül a dívákat és  hatalmas tisztelet övezte a férfi színészeket is. Az emberek ünneplőbe öltözve tolongtak egy-egy híres előadásra, izgatottan társalogva ácsorogtak az előcsarnokban, élénk társadalmi élet folyt itt, mígnem megszólalt az előadás kezdetét jelző csengőszó. 

Ma is öröm színházba menni, ma is van társadalmi élet, ma is szeretik az emberek a sztárjaikat, de mennyire más minden! Tegnap gondolkoztam el ezen, egy színházi premieren járva.  Hol van a megilletődött, ünneplőbe öltözözött, izgatottan várakozó  közönség? Helyette láttam  sok-sok igénytelenül öltözött férfit és nőt, akik felteszem, naponta ugyanebben a szerelésben ugranak le a Lidl-be. Viseltes sportcipőkben, fésületlen hajjal, de legalább harsányan, a büfé alkoholos kínálatát  kortyolgatva merültek élénk társalgásokba. tehát a társadalmi élet az pipa, most is meg van. Egy premieren leginkább a kultúrális élet felkent nagyságai jelennek meg, ismerős arcok egymás között, akik nyilván annyi ilyen eseményen vesznek részt, hogy nekik már nem jelent akkora élményt egy-egy  újabb premier. Talán fásultak, minek öltözzenek át, jól van ez így, hiszen a többiek is így mennek.  Talán úgy érzik, nekik derogál a külsőjükkel foglalkozni, hiszen ők a valódi kultúra nagyszerű letéteményesei, a mindent megmondók, mindent tudók. Aki nem hozzájuk fogható nagyság, lesajnálják vagy ignorálják. Ezt a megjelenésükkel is mintha csak alá akarnák támasztani. Vagy a másik lehetőség, hogy valójában ennyire ízléstelenek és igénytelenek, de ennek nincsenek tudatában. Viszont akkor felmerül a kérdés, vajon lehet valaki ízléstelen  egyes dolgokban, míg másban, például a kultúrában megfellebbezhetetelen ízlésű és tekintélyű ítész? Az ízlésért vajon  nem ugyanazon agyféltekénk a felelős? 

Szerintem az un. "kultúrális elit "kötelességeihez tartozik (kellene tartoznia) a kultúra közelebbre hozása a szélesebb tömegek felé. Főleg most, hogy eláraszt bennünket az olcsó, a gagyi szórakoztatás, erre mennek az állami támogatások is.  Nehéz helyzetbe kerültek a független művészetek. Pont ezért és pont most lenne rá a legnagyobb szükség, hogy példát mutassanak és érthetőbbé, megközelíthetőbbé tegyék a valódi értékeket, az un. "magas kultúrát" az  egyszerűbb, de befogadó  közönség felé is,  nem pedig bevehetetlen elefántcsont toronyba elzárkózni.   Ha ezt teszik,  marad nekik a gagyi valóságsók világa  és a hasonló értéktelen szórakozások. 

Várjunk csak - olvasom vissza -  hogyan is jutott a gondolatmenetem a külső megjelenéstől a magas kultúra felszabadításáig? Meg is van:   mert valahogy nekem összefügg. A másik ember tisztelelte, amit hiányolok, akik a körön kívül is léteznek. Mert mindenki számít.