Tulajdonképpen szeretem az embereket, amin néha magam is elcsodálkozom, tekintve, hogy  annyi csalódás ért főként az utóbbi pár évben, hogy akár utálhatnám is úgy en bloc az emberiséget. De nem, nem adom fel, nem akarom, hinnem kell, hogy egyszer vége lesz az önző, egoista, agresszív, eldurvult  viselkedésnek, megvilágosulnak az emberek szerte a világban, rájönnek, hogy mennyivel jobban éreznék magukat egy békés és egymással barátságos  társadalomban. Megtapasztalnák, hogy kedvességért kedvességet lehetne kapni. Jó, ez nyilván sosem lesz így, ez falanszter, de lehetnek mikroközösségek, ahol ez megvalósulhat. Léteznek is ilyenek, néha meglepő helyeken és szituációkban tapasztalhatja meg az ember a jószándékot vagy barátságosságot.  Ilyenkor átsuhan rajtam egy jóleső boldogság hullám, a szám mosolyra húzódik és már jobban is érzem magam a bőrömben.  Rengeteg jóság van ugyanis az egyes emberekben, de valahogy most mégis a sötét oldalunk dominál. Ezt hozzák ki belőlünk, hergelnek, megosztanak, frusztrálnak, mi meg hagyjuk ezt, nem vesszük észre, hogy manipulálva vagyunk. Mindnyájan. Lássuk be, mi mind birka módra viselkedünk, kényük-kedvük szerint rángatnak bennünket, mi pedig csak fásultan, bénultan bámulunk bele a világba. A változáshoz  nem elég pár fekete bárány. Azokat hamar kiveszik és levágják.

Akiket szeretek, azokat mind nagyszerű embereknek látom. Sokat hibáznak ők is, mint én is, nem vagyunk tökéletesek. Nem is az a cél, hogy, tökéletesek legyünk. Rájöttem, hogy nem is szeretem annyira a tökéletesnek látszó embereket, mert általában érzem, hogy ott valami nem oké. Gyakran bejátszik egy kis frusztráció, a mindenáron való megfelelés, a tökéletesnek látszódás kényszere és ez előbb utóbb súlyosan visszaüt. Kérdés az is, ki is számít tökéletesnek? Aki megfelel valamiféle sztenderdnek? Társadalmi elvárásnak? A környezet nyomásának? Saját magáról  kitalált imidzsének?  Én azt javaslom, hogy ne féljünk önmagunk lenni. Nem kell folyton bizonygatni a tökéletességünket, merjünk tökéletlenek lenni. Lehet, hogy amit mi tökéletlennek gondolunk magunkról, az nem is az, másoknak tetszik, mert egyedi,  mert valódi. Nem könnyű elengedni a kényszert, tudom, tapasztaltam. Tanulni kell, de az adja meg az egyéni szabadságot. 

Aztán ott van még a nemek harca is. Mostanában néha egy picit sajnálom a férfiakat, annyira kiestek a szerepükből és érezhetően nem találják a helyüket az új szituációban. Szegényekre hirtelen annyira rájuk támadtunk! Nem ok nélkül persze, mert rendesen elszállt velük a ló, elfelejtették, hogy a világ halad, változik és már nem lehet többé tárgyként kezelni a nőket, nem lehet velük büntetlenül erőszakoskodni, fölényeskedni. A nők egyszer és mindenkorra megelégelték a megaláztatásokat, nem tűrik tovább a tárgyiasításukat. Ezt a kort én a nők második öntudatra ébredésének nevezném a múltszázad eleji nőmozgalmak sikere után, mert nem volt elég választójogot szerezni, az egyenlőtlenség mostanáig fennmaradt és sok helyen tovább élnek még a hamis sztereotípiák. A változás azonban visszavonhatatlanul beindult a Meetoo mozgalommal. Ez sokaknak új, nem ehhez szoktak és meglepődnek, hogy az évszázados viselkedési beidegződések most hirtelen bűnnek számítanak. Ami eddig bocsánatos  viselkedés volt, ma már börtön is  járhat érte. Vége a dicső macsó korszaknak. A férfiak még keresik a helyüket ebben az új világban, néha még botladoznak, nekik is újra definiálniuk kell  önmagukat. 

Jó, tudom, itt nálunk, a mi kis hazánkban jelenleg ennek épp az ellenkezője a hivatalos törekvés, hiszen a vármegyéinkben megállt az idő, jobban mondva visszafordulva halad úgy jó kétszáz évvel, ki tudja hol áll meg, de ez akkor is csak átmeneti. Az idő malomkerekét ugyanis nem lehet megállítani, még ha a küllő közé botot tesznek akkor sem, mert az idő és a vele haladó változás örök és megállíthatatlan folyamat. Aki nem tudja követni,  azt egy idő után kiköpi a történelem.