Ma reggel az első hír, amit olvastam, Matthew Perry tragikus halála. Nem olvastam még semmilyen más visszaemlékezést, sajnálkozást, sajtóhírt, csak a puszta tényt, hogy elhunyt. Ledöbbentem. Meglepetésemre hirtelen elkezdtek ömleni a könnyeim, mint a záporeső és perceken át sírtam. Közben nem értettem magamat mi az oka, hogy ennyire megérint a halála, mert igazából nem is állt közel hozzám a színész, a Jóbarátokat annó teljesen kihagytam a  nevetséges sznobságom miatt. Mostanában kezdtem el csak nézni , mert kíváncsi voltam, miért imádta egy egész vagy több nemzedék és - hihetetlen, de váratlanul megértettem és megszerettem. Éppen most nagyjából a közepén tartok, mert másodszor kezdtem bele a sorozatba, erre itt a hír. Chandler az enyém volt, enyém is lett, a kedvenc, aranyos, gyarló fiú a sorozatból. Szerintem sokmillióan zárták a szívükbe és érezték a saját hősüknek, ezért a személyes gyász. Sokaknak jelentett örömöt az alakítása, mert valahogy érezni lehetett, átütött az őszintesége a játékában is. 

 Sok nagyszerű művész vagy hozzám közelebb álló ember halála nem indította el bennem a könnyek áradatát, nem sírok könnyen, pedig őket is nagyon fájdalmas volt elveszíteni.  Nem értem, mi lehet ez a szabályozhatatlan, ösztönös  érzés, fájdalom, tudat alatt ennyire belém ivódott volna egy húszéves , könnyed kis sorzat,  próbálok rájönni, mi történik velem. Persze, emberként, Matthew-ként is sajnálom őt, mert  tudtam a problémáiról, drukkoltam én is, mint mindenki más, hogy rendbe tudjon jönni, de ez tudjuk, nem ilyen egyszerű. Sajnos onnan, ahol ő volt, már szinte lehetetlen visszafordulni. Ég veled, drága Matthew! Köszönjük Chandler Bing, hogy segítettél, mikor mélyponton voltunk és pont erre a sorozatra volt szükségünk, hogy újra kicsit vidámabbak legyünk, szebbnek lássuk a világot. 

Most elolvastam néhány kommentet a haláláról. A legtöbben döbbentek és szívből jövő fájdalommal búcsúznak, valahogy úgy éreznek, mint én. Ennyire megfogott minket Chandler. Aki Matthew volt valójában és szenvedett, miközben mi élveztük a játékot. Volt azonban olyan hang is, hogy "szabad választása volt, ö tehet róla, a szenvedélybetegségéről, úgy kell neki." Aki ilyet ír az semmit sem tud és semmit sem érez. 

A függőség betegség, ami az egyik legszörnyűbb, ami egy emberrel és a környezetével történhet. Pedig igencsak könnyű belecsúszni. Néha észre sem veszi az ember és függővé válik.  Egyszer velem is megtörtént,  nem sok kellett hozzá, pedig soha életemben nem drogoztam, soha nem alkoholizáltam és nem szedtem gyógyszereket. Akkor mégis hogyan történt? Elmesélem, hátha segít valakinek az esetem.

Jó pár éve történt, hogy egyszerre  csak, minden átmenet nélkül elkezdtem valahogy rosszul érezni magam. Nem tudtam meghatározni, mi a bajom valójában, mert nem fájt semmim, mégis egyre rosszabb állapotba kerültem. Egy idő után nem tudtam felkelni az ágyból még annyira sem, hogy lemenjek a nappaliba ebédelni. Felkeltem és visszahanyatlottam az ágyra. Ilyen még soha nem történt velem. Úgy tűnt, mintha lusta lettem volna, vagy hisztinek látszott, nem tudom, de a családom sem értette, miért nem vagyok képes uralkodni magamon, ha egyszer nincs semmi bajom. Egy vasárnap reggel aztán, miután hiába próbálkoztam újra és újra, nem tudtam felállni, azt mondtam a páromnak, hogy elég volt, most rögtön vigyen be a kórházba. Az orvos megnézett, elvégezte a rutint, majd megkérdezte, hogy sok stressz ért-e mostanában, mert szerinte az lehet a probléma. Persze, hogy igen, dehát kit nem? Ez olyan megúszós kérdésnek tűnt, nem nagyon hittem el, mert látszólag jól voltam, nem éreztem idegesnek magam. A doktor úr azt javasolta, "kivonna a forgalomból" úgy egy hétre, közben kivizsgálnak. Így történt, alaposan kivizsgálták minden porcikámat, testileg sőt lelkileg is és minden rendben volt velem. Olyan hét nap után már nagyon jól voltam, haza is engedtek. Azzal, hogy a gyógyszereket szedjem az előírt módon. Fogalmam sem volt, mi a gyógyszer, kiváltottam a receptet aztán úgy döntöttem, nem szedem, mert már jól vagyok, visszaállt az életem, semmi bajom, minek szedném? Végre hódolhattam kedvenc hobbimnak, a shoppingolásnak, ami már nagyon hiányzott. Ancsival az egyik bevásárlóközpontban nézelődtünk, amikor hirtelen zavarni kezdtek a neon fények, majd szikrázva összefolyt minden a szemem előtt. Rosszul lettem. Nem tudom, hogy kerültem haza, akkor úgy döntöttem, beveszek a gyógyszerből, hátha jobban leszek. Így lett. Nekem fogalmam sem volt még arról sem, milyen gyógyszert szedtem a kórházban, mit okoz. Sajnos, nem mondták el, hogy nem lehet csak úgy abbahagyni. Tíz nap alatt függővé váltam és nem is tudtam róla. Ekkor felfogtam, hogy bajban vagyok. Nem akartam senkit beavatni, megijeszteni, én akartam megoldani. Azt gondoltam, ha fokozatosan csökkentem a mennyiséget, el tudom hagyni a gyógyszert. Az előírt napi hármat rögtön kettőre csökkentettem, majd hetenként fokozatosan egy, majd fél, majd kétnaponta fél és végül sikerült. 

Belegondoltam, hogy mennyire könnyű lett volna a függőség hálójába gabalyodni, ha nem kapok észbe időben. Mert csak be kellett kapni egy tablettát és elmúlt a rosszullét. Az orvos írta fel, nem árthat. Nem mindenki veszi észre a csapdát, nekem sikerült. Lehet, hogy még annyira rövid idő alatt nem vált végzetessé a függőség, viszonylag egyszerű volt a magam erejéből úgy egy hónap alatt kikeveredni belőle. De vajon mindenkinek sikerül? Mindenki rájön, hogy csapdába esett, akaratán kívül? Van-e időben segítség? Mert sokan innen indulnak  el a végzetes úton. Egyre több kell a  hatáshoz, ami lenyugtat, működőképessé tesz. Bár mindenki felismerné! Talán Matthew is hasonló gondokkal küzdött és lehet, hogy így volt képes működni, talán tudtak is róla, de a shownak mennie kellett. Ha így, hát így. Nem tudom, nem is szeretném tudni, csak egyszerűen nagyon sajnálom őt.