Elég fiatalon kezdtem a vállalkozást, mikor még javában benne jártunk az úgynevezett szocializmusban, de már fel-felcsillant valamiféle reménység, hogy egyszer annak is vége lesz. Addigra már mindenki felfedezte magának a megfelelő kiskapukat, széles körben kialakultak a boldoguláshoz szükséges kisebb-nagyobb trükkök. Egy egész ország élt az ügyeskedésből. Mindenhol ez ment. Meg kellett és lehetett találni a célhoz vezető utat, a kiskaput, vagyis azt az illetékes elvtársat, aki el tudta intézni, amit kellett. Ment minden, mint a karikacsapás és ehhez nem kellett még párthűnek sem lenni. Össznépi egyezményen alapuló apróbb-nagyobb stiklik és csalások sorozata hálózta be az országot, bocsánatos bűnnek számított a mindenütt jelen lévő korrupció. A boltban, a rendelőben, az iskolában, az autószalonban, a hivatalokban, mindenütt működött. Aki ügyes volt, sokmindent elérhetett. Karakteresen különbözött azonban a korrupció a mai formájától,  mert ma a legfelsőbb kormányzat és ahhoz közelállók  törvényben rögzített joga és kiváltsága lett a minden morális mértéket meghaladó állami  korrupció vagy mondhatjuk úgy is, hogy visszaélés a joggal. Régen pedig a nép "kiváltsága" volt, a túlélés egyik záloga. Mindegyik forma súlyosan beteg rendszer.  De térjünk vissza a múltba! Ott voltak akkoriban a kormányhű párttagok, pártkatonák, a mindenható, öntelt párttitkárocskák, ők ugyan kevésbé voltak szofisztikáltak, (hú, de finoman fogalmazok!) nem is volt szükségük különösebb tudásra, viszont  hű kiszolgálói és besúgói voltak a rendszernek. Lojalitásukért cserébe nekik mindent szabad volt. Pont úgy, mint most! Néha azért mutatóba lebukott valaki közülük. Csak úgy, mint most. Csak a nagyságrend, a mérték változott, de az nagyot.

Ha volt valami, amit különösen utáltam abban a rendszerben (azon kívül, hogy mindent), az az ostoba pártfunkcionáriusok "ki ha én nem"  attitüdje volt. Mikor pályakezdőként az első munkahelyemen sokadszorra is felhúztam magam a helyi párttitkár nevetségesen dilettáns utasításain és a rengeteg képmutatáson, végképp elegem lett. Akkoriban kezdtek alakulni az első  PJT-k (Polgárjogi Társaság) majd létrejöttek belőlük a KFT-k. Óvatos nyitás volt ez a magánvállalkozások elismerése felé a rendszer részéről. Eldöntöttem, hogy egy napon vállalkozó leszek, a magam ura. De előbb még megpályáztam egy csoportvezetői állást a svájci SGS magyarországi kirendeltségén. Gondoltam, ez már majdnem nyugati állás, megfogtam az Isten lábát! Ráadásul kimagaslóan jól  fizettek és utazni is lehetett. Plusz főnöki állás! Az első! Mindig is szerettem volna főnök lenni, azt hiszem, elég tűrhető szervező és irányító vagyok. Tetszett az ajánlatuk. Egy nyugdíjba vonuló úrtól kellett volna átvennem a munkáját. Csakhogy, mint hamarosan nyilvánvalóvá vált, ő nem így gondolta és mindent meg is tett, hogy ne adjon át semmit.  Esze ágában sem volt nyugdíjba menni, hiába szerették volna a főnökei, őt ez nem érdekelte. Így  kerestek valakit, aki megküzd vele és engem találtak meg, mint ambiciózus fiatalt. Gondolták, majd én elintézem helyettük a kellemetlen feladatot.

  Valamiféle erős pártkatona lehetett ez a Türk úr a megfelelő magas kapcsolatokkal, hogy  még a vezérigazgató is tartott tőle. Megkerülhetetlen, agresszív személyisége volt, mindenki megdermedt, ha a közeledett és kieresztette mennydörgő hangját. Három vakbuzgó titkárnőt tartott háremként, akik  imádták őt és ők is, mint főnökük,  igyekeztek levegőnek tekinteni. Megállás nélkül gépeltek, ő  meg egész álló nap diktált, rendelkezett, hatalmas, fontosnak tűnő irathalmazok gyűltek a szekrényekben.  Próbáltam kitalálni a szisztémát, hogy egyáltalán, mi lehet itt a feladat, de senki sem volt hajlandó semmit mondani, bármit is kérdeztem. Ha partnerek jöttek külföldről, úgy intézte, hogy ne legyek jelen. Engem viszont azért vettek fel, hogy átvegyem a munkáját,  akár tetszett neki, akár nem és én ennek akartam megfelelni. Pár hónapig keményen viaskodtunk és már éppen fel akartam adni, mert reménytelennek láttam, úgyhogy beadtam a felmondásomat. Erre végül megszületett a kompromisszum:  kapott egy protokolláris tanácsadói állást a vezérigazgatóságon, amely szerencsére másik épületben volt, sőt, igazából  be sem kellett járnia. Szerencsére elfogadta, így végre szabad lett a pálya, amiért jöttem. Felmérhettem az új munkámat végre minden akadály nélkül és  ahogy tisztult a kép, kiderült, hogy nemhogy három titkárnőre és két adminisztrátorra, de talán egyre sem  lett volna szükség. Hihetetlen nagyszabású, kártyavárszerű sóhivatalt épített fel az öreg, le a kalappal, nem kis teljesítmény volt, én erre képtelen vagyok!  Így működött a szocializmus is. Légvárra épült és szép szavakkal volt összeragasztva. Csak úgy, mint most. Akkor nem is maradtam sokáig, csak amíg megtaláltam, amit kerestem. 

Egy napon meglátogattam egy gyerekkori barátnőmet, akiről tudtam, hogy üzletet nyitott valahol a Klauzál tér közelében. Szépen berendezett, boltíves, elegáns irodába léptem, mikor a barátnőm éppen egy hatalmas köteg pénzt számolgatott. Elakadt a szavam is, mert ennyi pénzt még nem láttam életemben. Ezt akarom én is csinálni, bármi is ez! - gondoltam, de közömbösnek mutattam magam - miközben fogalmam sem volt, mit csinál, mivel foglalkozik.  Pár szóban, rébuszokban  válaszolt a kérdéseimre, láthatóan nem akart, vagy  talán nem volt szabad beavatni engem az üzlet lényegébe. Forgalom az biztosan nem volt, azt láttam. Akkor mégis, miből van a bevétel, honnan a pénz? Azért lassan összeállt a kép a fejemben azokból az  informciós morzsákból, amiket kihámoztam a szavaiból.  Hamar rájöttem, hogy Cocom listás számítógépes alkatrészeket vesz magánszemélyektől és ad el cégeknek. Hát, ez könnyű, ezt én is meg tudom csinálni!  Döntöttem el és a szívem rögtön hevesebben kezdett verni az izgalomtól, mert azonnal tudtam, hogy itt az én nagy  lehetőségem. Ezt fogom csinálni, bár az apróság, hogy fogalmam sem volt sem a számítástechnikáról sem az üzletről, információt sem tudok kapni senkitől, hogy is működik ez.  De nem számít, majd megtanulom valahogyan. Így is lett.  Ez volt az a kor, amikor a Nyugat szankcionálta a Szovjetuniót és tagállamait, köztük Magyarországot és elzárta előlük  a fejlett nyugati technológiát. Érvényben volt az un. Cocom-lista. Egy kis állami rafinériával viszont ki lehetett játszani és ki is játszották. Utólag végiggondolva, talán pont ezért is jöhettek létre hirtelen a kisebb magán cégek, társaságok, hogy ezt az üzletet, mint a kis hangyák, bonyolítsák le, így az állam, ha  hivatalosan nem  is vásárolhatott ilyen eszközöket, kerülő úton megvehette azokat  kisvállalkozóktól. A vállalkozók pedig magánszemélyekkel behozatták ezeket alkatrészenként Nyugatról. Ausztria jócskán gazdagodott ezen az üzleten, de mindenki jól járt. Tombolt a magáninport és én is megnyitottam a saját üzletemet a Népfürdő utcában. Az akkori törvények szerint  személyenként kevés és limitált devizánk lehetett csak, így a családok apraja-nagyja felpakolta a járásképtelen dédit is és a soha ne látogatott nagynénit, mindenkit, aki csak befért   a Ladába vagy a kis Polszkiba, kiváltották a rájuk eső valutát és irány Parndorf! Vagy Wiener Neustadt! Így ment ez a szerencsére hamarosan bekövetkezett rendszerváltásig, amikor boldogan ünnepeltük, hogy felszabadultunk és így a nyugati szankciók is érvényüket vesztették. Istenem, de boldogok voltunk, hogy megszabadultunk az orosz rabigától!  Bár nekem és sokaknak végül is jó üzlet volt ez, mégsem sajnáltam, hogy vége, ráadásul sokkal jobb és hosszútávú terveim voltak. Az biztos, hogy attól kezdve, ahogy terveztem,  soha többé nem voltam alkalmazott sehol.