Észre sem vesszük, hogy örök megfelelési kényszer irányítja az életünket. Meg akarunk felelni az elvárásoknak, amelyeket a társadalom, a közeg, amelyben élünk, ránk kényszerít. Na, nem erővel, de csöndes számonkéréssel. Minél inkább engedünk a nyomásnak, annál több terhet rónak ránk. Elhisszük, amit a médiumok, a közösségi kommunikáció, az önmegvalósító könyvek és kurzusok sugallanak felénk. Legyél még sikeresebb, mindenáron valósítsd meg az álmaidat.  Érjünk a csúcsra még akkor is, ha nem is mi választottuk azt az álmot, de elhittük, hogy a miénk, hogy nincs más választásunk.  Amikor elérjük, nem érezzük magunkat boldognak. Szinte észre sem vesszük, hogy ott vagyunk, mert már újabb cél miatt aggódunk és az adrenalin is hajt,  a környezet pedig még többet vár el.  Lassan belefáradunk,  belefásulunk és ekkor jönnek az első  kudarcok. Aztán egyre több a csalódás, mert az út lefelé vezet és fájdalmas. Eleinte nem akarjuk tudomásul venni, de végül jön a csalódás. Az önmagunkba vetett hit megrendülése.  Pedig a csúcs után törvényszerűen jön a leszálló fejezet, ezt el kellene fogadni. Sokan mégis depresszióba esnek, mert csak ezt az egy utat ismerik és nem látnak kiutat. Kudarcként élik meg a bukást, pedig éppen hogy büszkének kellene lenni, mert nagyszerű teljesítmény áll mögöttük, mégis erősebb és bántóbb a leszálló ág kritikája. Talán jobb lett volna békésen üldögélni a fotelben, ahogyan azok teszik, akiktől a legdurvább kritikák érkeznek? Ők azok, akik ábrándoznak, de soha nem érnek célt, mert az túl messze van, túl nehéz. Mindenki és minden más hibás a sikertlenségükért. 

Véleményem szerint sok ember azért frusztrált és csalódott, mert nem ismeri önmagát, a saját erényeit és korlátait. Először önmagunkkal kellene tisztában lenni. Mit is akarunk valójában? Lehet, hogy amiért küzdünk, azt nem is mi akarjuk, de tesszük, mert azt hisszük, hogy elvárják tőlünk. Tökéletesek akarunk lenni. Mire rájövünk, hogy csak az időnket és energiánkat vesztegettük olyasmire, ami alapvetően idegen tőlünk, már majdnem késő. Csak majdnem, mert sosem késő újat kezdeni. Egy életünk van és az sem túl hosszú. Ha elértünk egy új életszakaszhoz, egy fordulóponthoz az életünkben, őszintén el kellene gondolkodnunk, melyik irányba folytassuk. Mi tesz boldogabbá, elégedettebbé. Mert eddig nem rólunk volt szó. Merni kell váltani, amit azzal kellene kezdeni, hogy hagyjunk fel az önmarcangolással. Hogy nem vagyunk elég jók, hogy rossz döntéseket hoztunk. Vállalni kell önmagunkat. A döntéseinkkel együtt vagyunk önmagunk, akár jók voltak, akár nem. Nem szabad vádolni magunkat és álmatlan éjszakákon át elemezgetni, mit kellett volna jobban vagy másképpen tenni. Nekem az a tapasztalatom, hogy szinte az összes rossznak hitt döntésem végül jól sült el és ezek által lettem az, aki vagyok, bármilyen is. Egyedi és értékes, mint minden ember.