Meghalt egy tehetséges fiatal sportoló, Suhajda Szilárd. Megfagyott  az Everest csúcsához közel és segíteni sem lehetett rajta, hiába indultak a serpa mentőegységek, esélytelen volt őt életben találni. Ma végleg feladták a keresését. Nemcsak a családja aggódott érte napok óta, de mi is, mindnyájan mert  ennek nem lett volna szabad megtörténnie.  A hírek alatti  kommentekben minden benne van, amit az emberek ezzel kapcsolatban éreznek. A legtöbb komment lényege a részvéten kívül az volt, hogy "minek ment oda".  De sokan érvelnek az elhivatottság, a teljes élet, a hősieség mellett. Kinek van igaza?  Szerintem pedig ez az egyszerű, fájó igazság: Minek ment oda? Meghalni?

 Csodálatos élmény lehet a hegymászás, mint sport, ahogy más sport is az. Minden sportnak vannak veszélyei, történnek  balesetek is, időnként. De egy ilyen extrém csúcskísérlet túlélése aránytalanul  nagy kockázatot jelent. Miért akarják újra és újra kihívni a sorsot, ahogy Szilárd is tette? Tudom, az úttörő felfedezések viszik előre az emberiséget, de itt nem erről van szó!  Ezek a hegyek már rég fel vannak fedezve!  Szilárd az utolsó interjújában arról beszélt, hogy ez élete álma, erre készült mindig, átélni, amikor egyedül dacol az elemekkel, magával a kőkemény Természettel. Szilárd csúcsdöntésre készült. Bizonyítani, hogy egyszál magában képes meghódítani  az Everest csúcsát, szabad tüdővel, extrém körülmények között. Tudva, hogy az orosz rulettnél is kisebb a túlélési esélye. A serpák amúgy rendszeres csúcsdöntés-túrákat szerveznek és pénzért, szervezetten viszik fel a hegyre a turistákat, megfelelő felszereléssel, oxigénpalackokkal. Még  oklevelet is adnak róla. A serpák töviről-hegyire ismerik a hegyet, az az életterük és szinte egyetlen bevételi forrásuk. Suhajda Szilárd azonban igazi teljesítményről álmodott, hogy egyedül, segítség nélkül,  face to face küzd meg a heggyel, a negyven fokos faggyal, az oxigénhiánnyal. Mert az az igazi sportteljesítmény. Csak ő és a Hegy. Nyilván tisztában volt a hatalmas kockázattal, a Halálzónában csak idén  már tizenketten ottmaradtak. Utolsó, búcsúzó üzeneteiket elküldték szeretteiknek, mikor már érezték, hogy nem fognak hazatérni soha többé. De jönnek az újabb és újabb elszánt hegymászók és látják  útközben a megfagyott holttesteiket. 

 Abban az utolsó interjúban Szilárd elmondta, hogy élete álma ez a teljesítmény és felkészültnek érzi magát.  Azt mondta, izgatott, de nem fél, mert ott a halál is más, mint lent. Majdnem azt mondta, hogy ott meghalni is szép. Nem olyan fájdalmas mint lent. De nem valószínű, hogy halálvágya lett volna, inkább talán lebecsülte a kockázatot, vagy túlzottan bízott a saját erejében. Hajtotta az adrenalin utáni vágy, az oxigénhiánytól megváltozott mentális állapot, az önmaga megismerése, ésatöbbi.  Az sem volt intő példa, hogy mestere és példaképe, Erős Zsolt és a fiatal hegymászó társa (akiről alig emlékezik meg valaki!) ott vesztette életét a fagyos sziklákon. 

Azon tűnődtem, hogy mi visz rá egy fiatal családapát, hogy kockára tegye álmaiért az életét. Mert itt már nem egyedül róla van szó és az ő álmairól. Az övé mellett valahogy elfelejtődik a hátramaradt család, a fiatal feleség és kicsi gyerekek, akiknek hosszú évekig még szükségük lenne rá. Akiket az anya persze majd valahogy felnevel egyedül is, de biztos, hogy mindegyikük megsínyli az apa, a férj érelmetlen elvesztését. De apa hős volt!  Biztos, hogy így fogják gondolni a srácok, ha felnőnek? Nem lesznek dühösek, csalódottak, hogy rájuk miért nem gondolt apa? Miért kell nélküle felnőniük? Miért volt felelőtlen? Nem lesz ott az életük főbb állomásain, nem segíti át őket az élet buktatóin, biztonságot nyújtva. Ez nem egy véletlen baleset, ami bárkivel megeshet, és  fájdalmas, de elkerülhetetlen. Ez a kaland a halál szándékos kihívása, mert minimális esélye volt a sikernek.

Erős Zsolt egy csúcskísérleténél megsérült, életben maradt ugyan, de egyik lábát amputálni kellett. Ő mégsem adta fel az álmait, esze ágában sem volt. Alig gyógyult, műlábbal újra nekiindult a Himalájának, reálisan nézve esélytelenként. Hősként ünnepelte itthon mindenki, csodálták a kitartását, bátorságát,  hogy képes tovább küzdeni a céljáért még ilyen állapotban is. Csakhogy makacsságáért nem egyedül ő fizetett nagy árat.  Miatta halt meg fiatal társa, Kiss Péter is, mert nem volt képes őt magára hagyni amikor megsérült és már nem tudott tovább menni. Az ottani szabályok szerint nem szabad menteni azt, aki megsérült, mert így egyiküknek sincs semmi esélye a túlélésre. Elgondolkoztató, hogy vajon nem egy érzelmi manipuláció áldozata volt-e  a fiatal hegymászó, aki istenítette mentorát és egyáltalán vállalkozott erre a lehetetlen küldetésre? Vajon nem élt-e vissza a feltétel nélküli rajongásával Erős Zsolt, aki mindenre elszánt, karizmatikus  hegymászó volt, aki soha nem adta fel. Szüksége volt rá, valakire, a segítségére, hogy megvalósíthassa a tervét.  Nem volt-e  önző, mert tudnia kellett, hogy nem százszázalékos az állapota? Az én válaszom, hogy de. Nagyon is. Akármilyen hősnek is tartják őt sokan, film, könyv szól a szuper sportemberről, aki haláláig nem adta fel álmait, teljes életet élt, bla, bla, de számomra sok kérdést vet fel és egyáltalán nem tartom hősnek.  Csak egy rendkívül önző ember tesz ilyet. Családot, barátot, tanítványt nem kímélve és magával rántva akart megdicsőülni. Egyedül ő számított.  Aki itt hős volt, az Kiss Péter, aki értelmetlenül áldozatul esett egy őrült egójának.

Az ember nem azért él, hogy a saját értelmetlen, öncélú ambícióinak, szenvedélyének  éljen, amikor felelős másokért is. Ehhez nagyon önzőnek és érzéketlennek kell lenni. Tegye meg, ha független, ha nincs apja-anyja, gyereke, felesége, nincsenek szerettei és nem becsüli sokra az életét. Megszakadna a szívem, ha a gyerekem ezt tenné magával, velem, velünk. Sok ember életét  befolyásolja a döntése, akik csak tehetetlen áldozatai a tetteinek. Azzal érvelnek sokan, hogy a felesége nyilván tudta, kihez megy, kivel vállal családot, sőt támogatta, elfogadta. Kérdem én: mit tehetett volna? Szerette, elfogadta, miközben aggódott, de változtatni nem tudott ezen. Meg kell magyarázni a gyerekeiknek is, hogy apa hős volt. Saját magának is.  Akit igazán szeretünk, azt nem tesszük ki ennek, annak nem akarunk fájdalmat okozni még olyan áron sem, hogy le kell mondanunk álmainkról. 

 Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az ilyen veszélyes  extrém sport a függőség egy súlyos formája, egy mentális állapot, amit  nagyszerű sportteljesítményként "legalizálnak" és így pozitív a megítélése a közvéleményben. Ezért könnyű beleesni ebbe a csapdába. A mentális betegségekkel foglakozó szakembereknek nem ártana ezzel is, mint függőséggel, többet (vagy egyáltalán) foglalkozni, ahogyan más szenvedélybetegséggel is foglalkoznak.   Nagy híve vagyok a sportoknak, általában a sportolásnak, de ugyan már! Ne a halál legyen a tét! 

Őszinte részvétem Suhajda Szilárd családjának és szeretteinek. De ne feledkezzünk meg Kiss Péterről és családjáról sem, aki előtt is ott lett volna egy teljes, boldog  élet lehetősége.