Ma emlékeznünk kell rájuk. A szeretteinkre, a számunkra fontos emberekre, akikkel már nem oszthatjuk meg a gondolatainkat, többé nem ölelhetjük át őket. Előbb-utóbb elmúlik az a kivételes és szerencsés állapot az ember életében, amikor még nincs kiért kimenni a temetőbe. Mikor még élnek a szüleink, a rokonaink, barátaink. Négy, talán öt éves lehettem, emlékszem, amikor a szüleimmel a halálról beszélgettünk. Vagyis inkább én csak figyeltem az ő beszélgetésüket és megrémültem az új, ismeretlen gondolattól, a haláltól. Ekkor tudatosult bennem, hogy el is veszíthetem őket. Keservesen sírva fakadtam és még ma is ugyanúgy belém hasít az akkori szívszorító érzés, a felismerés, hogy meghalhatnak. Zokogva mondtam, hogy én mindenképpen előttük akarok meghalni. Úgy éreztem, nem tudnám elviselni a halálukat. Nagyon meghatódtak, még évekig elhomályosuló tekintettel emlékeztek erre a kijelentésemre. Pedig a szereteten kívül az ösztönös gyermeki önzés mondatta ezt velem, hiszen elképzelhetetlen volt az életem a szüleim elvesztésével, ezt értettem meg akkor.

Később már nem aggódtam annyira emiatt, fiatalon nem is gondoltam komolyan a halálra. Az ember éli az életét, annyi minden történik vele a neki járó időben, iskola, munka, család, események, ezekkel telnek a napok, a hetek, hónapok, évek. Fiatalon végtelen messzeségben van az elmúlás gondolata, mintha bennünket soha nem érinthetne meg. Aztán évről-évre, szinte észrevétlenül rárakódnak az emberre az idő múlásának terhei, főleg, ha váratlanul elveszítünk valaki fontos személyt és ezt igazságtalanságnak érezzük. Ekkor rádöbbenünk, hogy az élet véges, a miénk is. Aztán eljön az ideje, amikor a szüleink hagynak itt bennünket. Akárhány éves is az ember, úgy érezzük, egyedül maradtunk, árvák lettünk, felnőttként is. Megszűnt a láthatatlan szál, ami összekötött bennünket, bármilyen is volt a kapcsolatunk. Ez az élet rendje, nem tehetünk mást, mint meggyászoljuk a szüleinket. Azt veszem észre, hogy ahogy múlik az idő, egyre többet gondolok rájuk, sorra felvillannak képek a gyermekkoromból, a velük töltött időből és már csak gondolatban folytatjuk a lezáratlan vitáinkat. Tehetetlennek érzem magam, mert soha többé nincs lehetőség tisztázni  a félreértéseket, sérelmeket. Egy idő után a fájdalom csendesedik, de a kérdések kínzóan megmaradnak. Vajon szerettek engem egyáltalán? Eléggé szerettek? Azt hiszem, nem ismertem őket igazán. Ők sem engem és nem is voltak rám kíváncsiak, elég volt számukra, amennyit láttak belőlem és feltételeztek rólam. Talán nem is akartak ennél szorosabb köteléket. Rájuk emlékezem ma. Csak a szépre és jóra akarok gondolni, mert még mindig nagyon szeretem őket, pont, ahogy négy-ötévesen. De néha, a szép emlékek közé befurakodnak nem várt gondolatok. Talán mégis van valamiféle túlvilág, ahol ezeket még tisztázhatjuk, megbeszélhetjük...Legalább is, jó lenne ezt hinni. Apuka, Anyuka nyugodjatok békében. Szeretlek benneteket.