Álmodozás, vagy álom? Igaz, hogy megálmodjuk a vágyainkat? Vagy inkább csak álmodozunk róla, elképzeljük, mi lenne, ha... A köznyelv mégis  álmoknak nevezi azt, ami igazából az éber  fantáziánk szülte vágyálom, amit mi magunk hozunk létre, kedvünkre, kockázat nélkül eljátszadozva vágyainkkal. Az igazi álmainkat ugyanis nem tudjuk irányítani, az túlmutat a saját kontrollunkon, önálló, az "én" tudatának tágabb, akaratunkon kívüli megnyilvánulása. "Az én álmom az..." "Megvalósítom az álmaimat", "Darabokra törte az álmaimat", "Arról álmodom, hogy egyszer majd.." stb. stb. Szóval, inkább az "álmodozom" kifejezés lenne a helyénvaló, de mindegy is, értjük a lényeget. 

A legtöbben maradnak is az álmodozásnál, eszükbe sem jut a megvalósítás. Túl nehéz, túl munkás, túl sok lemondással járna, így megelégszenek a szép, színes álmokkal. Majd talán mások elérik helyettük, csak ki kell várni. Ha nem, akkor legalább van kit hibáztatni. Azután vannak, aki még csak nem is álmodoznak, mert minden úgy jó, ahogy van, fantáziájuk sincs, különben is, úgysem tudnak változtatni, akkor meg mi értelme?

És persze vannak néhányan, akik tervszerűen és megállíthatatlanul haladnak az "álmuk", vagyis az éberen  "megálmodott" céljuk felé. Ők azok, akiknek a legtöbbünk számára  elérhetetlennek, sőt ostobaságnak tűnő álmaik vannak, merész terveket kovácsolnak. Határozott léptekkel haladnak a cél felé, mi meg sok esetben nem értjük, sőt megkérdőjelezzük a lépéseik logikáját vagy értelmét. Ők ezzel mit sem törődve eltökéltek, tűzön-vízen keresztül végigviszik amit akarnak, mindent és mindenkit alárendelve a tervüknek. Számukra nincs akadály, a cél szentesíti az eszközt. Néha évek, évtizedek is eltelnek, mire elérkezik a siker, amire feltették az életüket, amire mindig is készültek. Végül közülük is a csak a legelszántabbak érkeznek be. Hirtelen ott vannak a megvalósult álom kellős közepében, mégis, valahogy elmarad a várt katarzis. Megállnak egy röpke pillanatra, talán fáradt, de büszke mosollyal visszanéznek a megtett hatalmas távolságra, felidézik az átélt nehéz perceket. Ott fent azonban csak a magány és üresség honol, ritka a levegő. Mégis úgy érzik, megéri  ott lenni, akár csak egyetlen pillanatra is.  Aztán egyre inkább az üresség veszi át a helyét annak, ami addig éltette, ami kitöltötte az életüket. Hirtelen nincs már miért küzdeni. Innen kétfelé ágazhat az út: lehet újabb, még nagyobb célt választani, ami ritkán és még kevesebbeknek sikerül. De az is lehet, hogy közben elfogynak az elérhető hegycsúcsok. Vagy  addigra a kiégés, a fáradság vagy az önbizalom csökkenése már fékezi a motivációt egy újabb (hegy)csúcs  meghódítására. Ha beindul a lejtmenet, onnantól egyre gyorsul a lefelé vezető út, főleg, ha nincs segítség, kevesen képesek befékezni, vagy főleg visszakapaszkodni. Mert fogy a levegő. Sokan elveszítik a hitet önmagukban, depresszió lesz úrrá rajtuk.  A  szűkebb és tágabb környezet pedig, nevezhetjük őket akár kibiceknek is, elvárják, sőt szinte kikövetelik az újabb és újabb, nagyobb és még nagyobb teljesítményt. Nekik semmi sem drága, hiszen azt a fotelból is kényelmesen el lehet várni. Ők azok, akik, bár soha semmiért sem küzdöttek, meg sem közelítettek semmilyen csúcsot, mégis  a leghangosabbak, ha kárörvendezésről vagy alázásról van szó.