Mostanában mintha felerősödnének azok a hangok, amelyek szerint   újból létjogosultsága van a gyereknek adott "atyai pofonnak", természetesen pusztán csak nevelő szándékkal. Hogy tudja a gyerek, hol a helye. Legyen csak fegyelmezett jószág. Sőt közjószág. Rohamléptekkel masírozunk vissza a múltba, minimum száz évre visszamenőleg. Sajátságosan értelmezett hagyománytiszteletből a leginkább elavult és felejtésre érdemes viselkedési formákat állítanak nekünk példaképnek, követendőnek. A családok érinthetetlen "szent családdá" avanzsáltak a propaganda-mátrixban, amelyekkel mindig minden rendben van, ha van férj, aki férfi és van feleség, aki nő és van lehetőleg minél több gyerek. Vagy ahogy újabban nevezik, közjószág. Nem számít, hogyan működik,  működik-e egyáltalán, mi történik a családon belül. Most, a huszonegyedik században, Európa közepén történik mindez.  Pedig a huszadik század vége felé úgy tűnt, hogy már-már felébredtünk csipkerózsika álmunkból és végre leszámolunk  a dohos középkori gondolkodással és viselkedési formákkal, haladunk a felvilágosult  társadalom ideája felé, jó eséllyel hamarosan utolérjük  a modern, fejlett világot.  Nem akarok túl messzire menni, csak megemlítem, hogy hosszú  évszázadok óta mindnyájan ünnepeljük államalapító Szent István királyunkat, akinek köszönhetjük, hogy  rabló, vándorló törzsi közösségekből modern állammá lettünk, mert bölcsen és előrelátóan belátta, hogy a magyarság jövője a már akkor is fejlett nyugati kultúrán belül van és nemet mondott  a keleti despotizmushoz tartozásra. 

 A múlt század végén hatalmas lehetőséget kaptunk, hogy visszatérjünk Szent István örökségébe, beteljesítsük küldetését. Teljes jogú tagjai lettünk a világ  jelenleg legfejlettebb kultúrájának, Európa közösségének, ahová István királyunk  is tartozni vágyott és vezette a népét.  Örültünk, de csak pár percig. Mert nekünk nem kell az, amire mindenki más vágyik. Nekünk nem kell és kész. Nekünk az kell, hogy szenvedjünk, hogy áldozatok legyünk, akit mindenki bánt. Mi ugyanis harcos nép vagyunk. Főleg azok ellen szeretünk harcolni, aki nem bánt bennünket.  Az igazi áldozatok pedig bennünket nem érdekelnek, mert csakis mi lehetünk azok, a többiek nem számítanak. Az együttérzést nem ismerjük, mert már elfelejtettük. Pedig alapjában jó emberek vagyunk, mi, magyarok,  csak valami nagyon félrement. A kezdeti remény után  jött egy "dicsőséges" hátra arc.  Mert mi jó nemzeti hazafiakként  őrizzük a hagyományainkat, előkotorjuk a szemétből is, ha kell, akármilyenek is azok. Ebbe a nagyszerű hagyománytiszteletbe  pedig bőven belefér az önzés, a gyengébbek elleni erőszak, a gyermekek abúzálása, a nők fizikai és lelki gyötrése.  Majd ha vér folyik, akkor esetleg lépnek a hatóságok.  Addig legyen  csak a "szentcsalád" szőnyeg alá söpört belügye.  Főleg, ha rendben eljárnak misére és szavazáskor tudják, hová kell ikszelni. Addig itt minden a legnagyobb rendben van.