Még most is, évtizedek elmúltával is érzem, ahogy ég az arcom a pofon után. Emlékszem, annyira váratlanul ért, hogy megszédültem. Hatalmas pofon volt, nemcsak egy kis meglegyintés, hanem erőből adott. Apuka száraz, kérges tenyere kőkeményen csattant az arcomon.

Nyolc-tíz éves voltam, amikor építkeztünk Pestlőrincen. Utáltam az egészet és nem értettem, hogy mi miért nem költözünk a lakótelepre, mint minden más normális család. Miért kell nekünk építkezni? Annyit éreztem, hogy megint kilógunk a sorból, különcök vagyunk ebben is. Nagyon szerettem volna én is ott élni, együtt a többi gyerekkel, akik  azokban a menő panelházakban laknak. Ahol nagy élet van mindig, míg én legtöbbször egyedül gubbasztok a szobámban a  játékaimmal és könyveimmel. Magányos, egyke gyerek voltam. Irigyeltem a többieket, akik persze ügyet sem vetettek rám, pedig, de jó lett volna odatartozni közéjük!

Egy szebb napokat látott régi villaépületben volt a lakásunk az építkezés előtt a Schönherz Zoltán utca kilencvennyolcban. A ház  hat-hét kis lakásra volt szabdalva és munkáscsaládok laktak benne. Többek között a Horváthék a három lányukkal. Ica volt a legkisebb, velem egyidős, aztán jött a Magdi és a Zsuzsa. Két-két év volt a lányok között. Nagyon szerettem volna velük barátkozni, de az anyukájuk eltiltotta tőlem őket, talán "osztályidegennek" tartott bennünket, talán bántotta, hogy nekünk kicsit jobban ment, talán szégyellte, hogy Horváth bácsinak nincs mindig munkája és inkább a kocsmában tölti az idejét. Horváth néni a környékbeli gyárban, a  Fonóban dolgozott három műszakban, egyedül tartotta el a családot.  Kemény és büszke asszony volt. Ma már értem és csodálom őt, hiszen kíméletlen volt hozzá az élet, de az otthonát mindig katonás rendben tartotta, a lányait mind taníttatta, szépen felnevelte őket. 

Úgy kétszáz méterre a lakásunktól, a szomszéd utcában, rögtön a sarki sárga ház után volt egy elhanyagolt  földdarab, a "Telek". Így nevezték a környéken az elvadultan burjánzó növényekkel benőtt területet. A telek szélén a földbe szúrva egy viharvert fa tábla volt, rajta az évek alatt elhalványodott betűkkel az állt, "Ez a telek eladó". Teltek az évek, akkorra a  tábla rogyadozva ugyan, de még mindig ott állt a helyén, már szinte észre sem lehetett venni, annyira beolvadt a sűrű növényzetbe. Titokzatos és elkerülendő hely volt nekünk, gyerekeknek.  Főleg, hogy a szüleink is megtiltották, hogy ott játsszunk, így természetesen még izgalmasabbnak tűnt. Engem is vonzott, mert tele volt egész nyáron virágzó gyönyörű,  halványrózsaszín szirmú vadrózsabokorral, ősszel meg az érett, sötétbordó madárbogyó és fanyar lisztbogyó csábított. Csak messziről nézhettük, mert a hely a környékbeli veszélyes nagyfiúk törzshelye volt és ki tudja, mit műveltek ott! Sokszor verekedtek, cigiztek és ittak is ott, állítólag. Senki sem vonta kétségbe, hogy az övéké a terület, békén hagyták őket a felnőttek is, csak ne legyen nagyobb balhé. 

Egy  napsütéses nyári reggelen anyukám felvette a  szép, világoskék krepp ruháját , amiben vásárolni szokott menni, kirúzsozta a száját, hóna alá vette a kis kék lakk retiküljét. Gondoltam, vásárolni megy. Mindig nagyon csinos volt, még az irigyei (szomszéd asszonyok) által is elismerten a legszebb nő volt a környéken. Kilépett a nagy vaskapun, de nem a szokásos irányba  indult a boltok felé. Kíváncsian utána eredtem. Befordult a Szil utcába, egyenesen a Telek irányába tartott. Dobogó szívvel követtem és aggódtam, nehogy baja essen.  Nem mondott nekem semmit, csak mosolygott, mikor kéreztem, hogy hová megy. Belépett a "tiltott zónába", átvágta magát a sűrű gyomokon, elvadult bokrokon. Egyenesen a táblához ment és egyetlen, erős mozdulattal kitépte a földből, majd  diadalmas arccal elhajította. Akkor tudtam meg, hogy a Telek most már a mi tulajdonunk. Többé senki sem mehet oda rajtunk kívül. Ettől a hírtől aztán egyáltalán nem lettem boldog, el sem tudtam képzelni a következményeit. Abban biztos voltam, hogy csak még jobban fognak utálni a környékbeli gyerekek. Eddig is különcnek tartottak, nem játszottak velem, mi lesz most! Akkor egyáltalán nem értettem még a birtoklás tényét és örömét. Nem akartam más lenni, mint a többiek. Olyan akartam lenni, mint ők és azt akartam, hogy a szüleim is olyanok legynek, mint az ő szüleik. Egyszerű munkás szülők, sok gyerekkel és vidámsággal. Hamarosan azonban még rosszabb lett a helyzet, mert építkezni kezdtünk a Telken. 

Az építkezés már gőzerővel folyt. Álltak a falak, de még nem volt tető. Kiválóan lehetett a tetőről ugrálni a homokbuckákba, amit  a betonkeveréshez hoztak a kőművesek. Úgyhogy barátkozni kezdtek velem végre a Horváth lányok is, mert élvezték, hogy jókat ugrálhatunk a házról és felfedezhetik a Telek eddig rejtett zugait is. Végül elkészült kivülről a ház, jöttek a belső munkálatok, mint vízszerelés, burkolás. Mindeközben az ország éppen a Táncdalfesztivál össznépi lázában égett. Hónapok óta csak erről folyt a szó mindenütt. Mindenkinek megvolt a maga kedence és éppen aznap volt a döntő. Nem volt még tévénk, ami akkoriban nem volt ritkaság, úgyhogy akinek nem volt, az a szomszédba ment nézni. De nem hagyta volna ki senki. Engem a Horváth lányok áthívtak, talán kicsit dicsekedni is akartak az új tévéjükkel, de én nagyon boldog voltam és alig vártam a délutánt. 

Dél körül megjött Apuka és azt kérte, hogy maradjak az építkezésen, mert kis időre el kell mennie, addig én felügyeljem a munkálatokat. Jó, mondtam, akkor még visszaér a Táncdalfesztiválig, mert meg vagyok hívva a Horváthékhoz. Hatra visszaér, mondta. Vánszorgott az idő, végül hat óra lett, de Apuka sehol. Tűkön ültem és nem is értettem, mit nézzek a munkásokon, minek kellek én oda. Értelmetlennek találtam, hogy ott várakozzak, de hát Apuka kérte, akkor maradnom kell. Aztán meggyőztem magam, hogy csak pár percre átszaladok, megnézem, hogy áll a műsor és már jövök is vissza. Apuka észre sem fogja venni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Öt perc az egész! Végül lehet, hogy kicsit tovább időztem, de egyszerűen nem tudtam felállni. Jóléreztem magam a lányokkal, hihetetlenül izgalmas volt a Táncdalfesztivál. Megfeledkeztem egy időre minden másról. Végül nagy nehezen elszakadtam a tévétől és visszamentem. Apuka persze már ott volt. Hevesen vert a szívem, hogy mit fog szólni, hogy szabotáltam a kérését. Egy darabig nem szólt semmit, az arca a szokott módon kiismerhetetlen és hideg volt. Reméltem, hogy megúszom. Épp mesélni kezdtem neki, hogy a Koncz Zsuzsa...Hirtelen rám nézett és lekevert egy hatalmas pofont. Magas, erős férfi volt, nem fogta vissza az erejét. Megszédültem, de tartottam magam. Csak akkor sírtam, mikor már egyedül voltam. Az arcom feldagadt. A munkások még ott voltak, zavartan elfordultak, mintha semmit sem láttak volna. 

Sosem felejtettem el ezt az első pofont, ez volt a legnagyobb, amit életemben kaptam. Évekig hittem benne, hogy jogos volt, sőt büszkén mesélgettem, hogy milyen jó leckét és nevelést kaptam. Hogy Apuka milyen kemény, de igazságos volt velem. Elhittem. Meghatározta az életemet is. Elhittem, hogy mindig csak szenvedéssel és önsanyargatással lehet sikert elérni. Apuka pár éve nincs már velünk. Amíg élt, fel sem merült, hogy megkérdőjelezzem a tetteit, szavait. Etalon volt számomra. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy mennyi mindenben nem volt igaza. A pofonban sem. Aztán rájöttem, hogy csak egyszerűen nem tudott túllépni az ő viharsarki, kemény és kegyetlen parasztgazda apja árnyékából. De nagyapámhoz képest még így is kifinomultnak gondoltam, aki leküzdötte az apja örökségét és ha nem is volt velem látványosan szeretetteljes, de nem volt kegyetlen. Most már tudom, hogy minden viszonyítás kérdése. Szeretném megbocsájtani azt a pofont  és megkérdezni tőle, hogy mi szükség volt rá.