Miért fontos a barátság?

Érdekes megfigyelés, hogy ahogy haladunk előre a korral, úgy csökken egyenes arányban a barátok száma. Egyre kevésbé vagyunk elnézőek vagy toleránsak az úgynevezett barátokkal. Szomorúan konstatáljuk, de elfogadjuk, hogy alig, vagy egyáltalán nincs is igazi barátunk. Vagyis olyan személy, akihez bármikor, bármivel fordulhatunk és kölcsönen megbízhatunk egymásban. Rájövünk, hogy a legtöbb eddigi barátságunk nem volt valódi. Hirtelen szimpátiára vagy érdekre épült és az első megpróbáltatás után véget is ért. Fiatalon azt gondoljuk, hogy akivel együtt bulizunk, vagy egy munkahelyen dolgozunk és van bennünk valami közös, például, hogy hasonló az ízlésünk vagy ugyanúgy utáljuk a főnököt, ez összeköt és barátok lettünk. Igen, ez működik egy darabig. De hamar véget is ér, ha az élethelyzet megszűnik,változik, valamelyikünk vagy mindkettőnk által. Például új munkahelyre megy egyikünk, már nem érünk rá fenntartani a kapcsolatot, ott új barátokra leltünk. Vagy őt kinevezik váratlanul és már nem is utálja a főnököt én meg úgy érzem, cserben hagytak. Vagy egyikünk megházasodik vagy stabil párkapcsolata lesz , gyereke születik és már nyilván az a fontosabb, mint az együtt bulizás.Felnőttként az ember valamilyen karriert épít, mindegy, milyen szinten. Ehhez ösztönösen olyan barátokat választ, akik fontosak a karrier építése során. Ha megszűnik az érdek szövetség, vége a barátságnak is.Ezért különösen értékes, ha felnőttként lelünk igazi, jóbarátokra. Meg kell érte küzdeni, de megéri. Itt az én történetem a barátságról. 

Amikor a hosszú , megrpróbáltatásokkal terhelt kapcsolatom véget ért, új életet kezdtem, új lakásba költöztem, új vállalkozásba fogtam.  A véletlenek összjátéka úgy hozta, hogy mindkét ajtó szomszédom ugyanolyan korú, hasonló anyagi,  egzisztenciális  és műveltségi szinten álló frissen elvált, ugyanakkor  beköltöző nő volt. Azonnal hatalmas barátok lettünk mi hárman, hiszen mindnyájan ugyanabban a cipőben jártunk, ez összehozott bennünket. Rengeteget beszélgettünk, kiöntöttük a szívünket egymásnak, megismertük egymás történeteit. Közös programokat csináltunk, istenien szórakoztunk. Esténként összejöttünk, borozgattunk, éjszakákon át beszélgettünk, élveztük, hogy csak egy ajtónyira vagyunk a lakásunktól, bármeddig fennmaradhattunk. Igazán kényelmes állapot volt. Aztán lassanként töredezni kezdett a bombabiztos barátság, változni kezdtek az eredeti kiindulási alapok: egyikünk bezárkózott, mert új kapcsolata lett, másikunkat lekötötte a munka, volt, hogy betegség jött közbe, szóval jöttek a megpróbáltatások, amelyek megtörték a kezdeti jóban-rosszban elvét. Ha ketten voltunk, kibeszéltük a harmadikat és fordítva. Aztán már kezdett kínos lenni a szomszédság, mert nyomasztó volt találkozni  a lépcsőházban vagy a liftben, zavartan kitérni a beszélgetés elől. Lelkiismeret furdalást okozott, ha hazamentem és nem kerestem a másik kettőt, ahogy régen. De ők sem kerestek. Eléggé megviselt ez az állapot, mert hiányoztak a lányok, de sértve is éreztem magam, gondolom, ők is így voltak ezzel. Kerültük egymást. Már ellenünk fordult a kezdeti kitárulkozás, bántuk, hogy kiadtuk magunkat gyenge pillnatainkban. Egyre jobban belesüllyedtünk az egymás hibáztatásába. Úgyhogy döntöttem és  radikálisan megtörtem ezt az állapotot: eladtam a szeretett , gyönyörű lakásomat és elköltöztem. Mikor megtudták -utólag - mert sértettségem miatt csak akkor szóltam, amikor már visszafordíthatatlan volt az adásvétel -  összetörtek. Ekkor döbbentek rá ők is, hogy mit jelentett a hármunk szövetsége, mit hagytunk elveszni kicsinyes vetélkedések, ellentétek miatt. Egymást hibáztattuk, hogy ki miatt romlott meg a kapcsolat. Kezdetben azt hittük, egyformák vagyunk, hasonló ízléssel, hasonló körülményekkel, aztán kiderült, hogy nagyon is különbözünk. Ezt már nem bírta el a barátság, de közben egyfolytában bántuk is, mert láttuk, hogy mit veszítünk. Egy olyan barátságot veszítettünk el, ami felnőtt korban ritkaság. Egy évig szinte semmit nem tudtunk egymásról. Aztán elkezdtük hívogatni egymást,  kezdett oldódni a feszültség. Végre eljöttek hozzám az új lakásba. Nem akarták szeretni az új helyet, utálták. Aztán  bevallották, hogy nagyon hiányzom. Ahányszor az ajtóm előtt elmennek a régi házban, elszorul a szívük, hogy már más lakik ott. Kis elégtételt éreztem, hogy bevallották és azt válaszoltam, hogy szerintem az igazi barátsághoz nem kell a szomszédban lakni. Ha valódi, akkor működnie kell, ha öt  vagy akárhány kilométerre vagyunk is egymástól. És csodák csodája,  újra beszélgettünk, programokat csináltunk, közös Facebook csoportot alakítottunk. Most újra barátok vagyunk, de már azért vannak fenntartásaink, nem annyira felhőtlen, mint volt, de talán komolyabb.  Most már újból nem  akarjuk elveszíteni egymást, mert tudjuk, hogy mégegyszer egy ilyen csapatot nem tudunk létrehozni, egyikünk sem, még ha ennyire különbözőek is vagyunk. Inkább toleráljuk egymást. El kell fogadni a különbözőségeket, ehhez érettség kell. Úgyhogy, úgy néz ki, ebben az új helyzetben  még erősebb lett köztünk a kötelék. Bár már nem is  annyira kényelmes az átjárás egymáshoz, ma már többet vagyunk együtt, mint bármikor.