Azt már igazolta a tudomány is, hogy az idő tényleg úgy működik, ahogy érezzük: egyszer végtelennek tűnően vánszorog, máskor olyan gyorsan száguld, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Pedig az óra ugyanannyit mutat. Létezik tehát a szubjektív idő. Mi ezt már rég tudjuk. Gyerekként a nyári szünidő olyan végtelennek tűnt! A forró nyarakba minden belefért, a nyaralás, táborok, szinte végeérhetetlen volt a szabadság. Aztán hirtelen felnőttek lettünk. Az idő pedig száguldásba kezdett. A szabadságot el sem kezdjük, mire már véget is ér. Rövidülni kezdenek a hónapok. Az évek pedig úgy pörögnek, hogy észre sem vesszük, már megint eltelt egy újabb. Aztán még egy és még egy. Egyszer csak  megállunk és meglepetten rácsodálkozunk, hogy hol is járunk éppen az életutunkban. Keressük, hová tűnt az a sok év, hová lettek az elmulasztott vagy évről-évre elhalasztott terveink, amiket már nem valószínű, hogy be tudunk pótolni. A rengeteg elvesztegetett idő. Rádöbbenünk, hogy ránk is igaz lehet, amit sosem hittünk igazán el, hogy mi is öregszünk. Váratlanul ér a felismerés, mert erre nem készültünk. Még akkor sem tűnt fel, hogy felettünk is eljár az idő, amikor összefutottunk egy volt osztálytárssal, akit alig ismertünk fel, annyira öregnek tűnt. Mi persze még szerencsére fittek és fiatalok vagyunk. Hazaérve első utunk a tükör elé vezet, hogy erről meg is bizonyosodjunk. Szerencsére ugyanaz a fiatal arc néz vissza ránk, amit évek óta minden nap látunk, nincs változás.  Aztán egy ruhavásárlás során utolér a felismerés bennünket is. Váratlanul szembesülünk a kíméletlen valósággal. Ott állunk leplezetlenül és pőrén a próbafülke kíméletlen reflektor fénye által megvilágítva a dupla tükör előtt. Pánikszerűen hagyjuk el a helyszínt anélkül, hogy bármit is vennénk.  Rá kell jönnünk, hogy a tükör is éppolyan szubjektív, mint az idő. A "baráti" tükör a vágyainkat, a magunkról elképzelt képünket tükrözi vissza,  nem a valóságot. Mégis annak hiszünk és ez nem is baj, nem lehetünk mindig kíméletlenek önmagunkkal...