A földi létünket két alapvető törvényszerűség határozza meg, melyek a jelen tudásunk szerint megváltoztathatatlanok.  Az IDŐ és a GRAVITÁCIÓ.  Ha megváltoztatni nem is tudjuk, de legalább képesek vagyunk mindkettőt mérni.  Az  idő órája megállíthatatlanul ketyeg, halad előre,  visszafordítani, lassítani, gyorsítani nem lehet, sem befolyásolni vagy manipulálni. Minden földi élőlény élete véges, időben behatárolt. Azon belül ki több, ki kevesebb időt kap. Az idő nem ismer kegyelmet, sem méltányosságot. Nem tesz különbséget. Szinte dúskálunk benne, pazaroljuk egymásét és a sajátunkat is, mintha sosem érne véget az életünk. Legfeljebb akkor kapunk észbe, ha elveszítünk egy számunkra fontos személyt vagy megbetegszünk. Ekkor döbbenünk rá, hogy az idő nem végtelen, a miénk sem. Megérint a mulandóság. Hirtelen fontossá válnak  a percek is. 

 Semmit sem utálok jobban, mint ha lopják az időmet. Ha fölöslegesen várakoztatnak, utolsó pillanatban lemondják a talákozót (vagy még csak le sem mondják),  rendszeresen elkésnek, értelmetlen megbeszélésekkel traktálnak és hasonló időrabló  atrocitásoknak tesznek ki. Hivatalok futtatnak teljesen fölösleges köröket, órákat várakoztatva. Fel sem merül bennük, hogy éppen az amúgy is  szűkreszabott életemet rövidítik és persze, nem csak az enyémet. Hány és hány elvesztegetett óra, amit hasonló üresjáratokkal élünk át! Nem vagyok statisztikus,  de életünk nagy százaléka mehet így pocsékba. Mi lenne, ha utólag egyben elszámolható lenne és visszakaphatnánk? Éveket tenne ki. Ilyen persze nem létezik, úgyhogy jobban tennénk, ha vigyáznánk rá, nem hagynánk veszendőbe menni. Szerintem az időlopás az egyik legsúlyosabb bűntett, mivel az a  legdrágább tulajdonunk és nem pótolható. Tárgyak ellopására van törvény, az időére nincs. Pedig mennyivel értékesebb! Apropó!  Volt egy ilyen siker  sci-fi film, az Ellopott idő ( In Time - Justin Timberlake és Amanda Seyfert)  Ebben a gazdagok megvásárolják az időt a szegényektől, megy a harc a másodpercekért. Érdekes gondolat volt, de ez az egy, amit nem lehet árucikké tenni. 

A másik állandó tényező a GRAVITÁCIÓ. Egyforma mértékben hat a Föld minden lakójára, ebben sincs kivételezés. Nem tudjuk befolyásolni, hogy egyszer kicsit legyen erősebb, ha éppen nyomatékot akarunk adni valaminek, egyszer legyen enyhébb, hogy könnyebbek legyünk a mérlegen.  A gravitáció tart életben bennünket, nélküle nem léteznénk. Mégsem értékeljük eléggé, hogy élünk, hogy a Naprendszerünk bolygóinak ritka szerencsés együttállása mindezt lehetővé tette! Talán mégis helyes a Fermi-paradoxon elmélet és tényleg csak a mi bolygónkon létezik értelmes élet. Így van vagy sem, túl sűrűn biztosan nem fordul elő, úgy tűnik. Ha valamiképpen meginogna ez a törékeny egyensúly a Földön,  már végünk is lenne.  Egy gyönyörű és kivételes bolygó lakói vagyunk, mi, az összes ember és élőlény a Földön. Mégis  gőzerővel romboljuk, gyilkoljuk egymást, mi emberek, akik szinte isteni értelmet kaptunk ajándékba a  Teremtő vagy Isten, vagy bármilyen erő vagy akarat, esetleg véletlen evolució által. Elszalasztjuk a lehetőséget egy békés, boldog, paradicsomi állapot  létrejöttéhez, (vagy visszaállításához) pedig nagyon is képesek lennénk rá, hiszen minden adott hozzá. A Föld a maga részéről jóhiszeműen felkínálta a kincseit minden lakójának, és az emberiség különösen nagy lehetőséget kapott hogy használjuk a boldogulásunkhoz, hiszen alkotó észt, képességet is kapott, egyedüliként a Földön.  Mi pedig kapzsin és ostobán kizsigereljük és élhetetlenné tesszük. Nem erre szólt a megállapodásunk.  Csaknem elvesztettük a Természethez való közvetlen kapcsolatunkat, ami a legutóbbi évszázadig még többé-kevésbé fennállt. Talán az ipari forradalom volt az első szög a koporsónkon, onnantól nem volt megállás. Legfőbbképpen, ami a legutobbi  húsz év alatt történt, az felülírja és szétrombolja az emberiség sok évezredes hagyományát, amely még tisztelte az őt körülvevő világot, a Természet erőit. Fénysebességgel rohanunk a végkifejlet irányába. Mire észbekapunk, lehet, hogy késő lesz, a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Jó lenne, ha az emberiség nem csak egy futó epizód lenne a Föld sokmilliárd éves történetében. Igaz, ha nincs emberiség, az idő sem létezik, mert nem méri senki. 

Még most is, évtizedek elmúltával is érzem, ahogy ég az arcom a pofon után. Emlékszem, annyira váratlanul ért, hogy megszédültem. Hatalmas pofon volt, nemcsak egy kis meglegyintés, hanem erőből adott. Apuka száraz, kérges tenyere kőkeményen csattant az arcomon.

Nyolc-tíz éves voltam, amikor építkeztünk Pestlőrincen. Utáltam az egészet és nem értettem, hogy mi miért nem költözünk a lakótelepre, mint minden más normális család. Miért kell nekünk építkezni? Annyit éreztem, hogy megint kilógunk a sorból, különcök vagyunk ebben is. Nagyon szerettem volna én is ott élni, együtt a többi gyerekkel, akik  azokban a menő panelházakban laknak. Ahol nagy élet van mindig, míg én legtöbbször egyedül gubbasztok a szobámban a  játékaimmal és könyveimmel. Magányos, egyke gyerek voltam. Irigyeltem a többieket, akik persze ügyet sem vetettek rám, pedig, de jó lett volna odatartozni közéjük!

Egy szebb napokat látott régi villaépületben volt a lakásunk az építkezés előtt a Schönherz Zoltán utca kilencvennyolcban. A ház  hat-hét kis lakásra volt szabdalva és munkáscsaládok laktak benne. Többek között a Horváthék a három lányukkal. Ica volt a legkisebb, velem egyidős, aztán jött a Magdi és a Zsuzsa. Két-két év volt a lányok között. Nagyon szerettem volna velük barátkozni, de az anyukájuk eltiltotta tőlem őket, talán "osztályidegennek" tartott bennünket, talán bántotta, hogy nekünk kicsit jobban ment, talán szégyellte, hogy Horváth bácsinak nincs mindig munkája és inkább a kocsmában tölti az idejét. Horváth néni a környékbeli gyárban, a  Fonóban dolgozott három műszakban, egyedül tartotta el a családot.  Kemény és büszke asszony volt. Ma már értem és csodálom őt, hiszen kíméletlen volt hozzá az élet, de az otthonát mindig katonás rendben tartotta, a lányait mind taníttatta, szépen felnevelte őket. 

Úgy kétszáz méterre a lakásunktól, a szomszéd utcában, rögtön a sarki sárga ház után volt egy elhanyagolt  földdarab, a "Telek". Így nevezték a környéken az elvadultan burjánzó növényekkel benőtt területet. A telek szélén a földbe szúrva egy viharvert fa tábla volt, rajta az évek alatt elhalványodott betűkkel az állt, "Ez a telek eladó". Teltek az évek, akkorra a  tábla rogyadozva ugyan, de még mindig ott állt a helyén, már szinte észre sem lehetett venni, annyira beolvadt a sűrű növényzetbe. Titokzatos és elkerülendő hely volt nekünk, gyerekeknek.  Főleg, hogy a szüleink is megtiltották, hogy ott játsszunk, így természetesen még izgalmasabbnak tűnt. Engem is vonzott, mert tele volt egész nyáron virágzó gyönyörű,  halványrózsaszín szirmú vadrózsabokorral, ősszel meg az érett, sötétbordó madárbogyó és fanyar lisztbogyó csábított. Csak messziről nézhettük, mert a hely a környékbeli veszélyes nagyfiúk törzshelye volt és ki tudja, mit műveltek ott! Sokszor verekedtek, cigiztek és ittak is ott, állítólag. Senki sem vonta kétségbe, hogy az övéké a terület, békén hagyták őket a felnőttek is, csak ne legyen nagyobb balhé. 

Egy  napsütéses nyári reggelen anyukám felvette a  szép, világoskék krepp ruháját , amiben vásárolni szokott menni, kirúzsozta a száját, hóna alá vette a kis kék lakk retiküljét. Gondoltam, vásárolni megy. Mindig nagyon csinos volt, még az irigyei (szomszéd asszonyok) által is elismerten a legszebb nő volt a környéken. Kilépett a nagy vaskapun, de nem a szokásos irányba  indult a boltok felé. Kíváncsian utána eredtem. Befordult a Szil utcába, egyenesen a Telek irányába tartott. Dobogó szívvel követtem és aggódtam, nehogy baja essen.  Nem mondott nekem semmit, csak mosolygott, mikor kéreztem, hogy hová megy. Belépett a "tiltott zónába", átvágta magát a sűrű gyomokon, elvadult bokrokon. Egyenesen a táblához ment és egyetlen, erős mozdulattal kitépte a földből, majd  diadalmas arccal elhajította. Akkor tudtam meg, hogy a Telek most már a mi tulajdonunk. Többé senki sem mehet oda rajtunk kívül. Ettől a hírtől aztán egyáltalán nem lettem boldog, el sem tudtam képzelni a következményeit. Abban biztos voltam, hogy csak még jobban fognak utálni a környékbeli gyerekek. Eddig is különcnek tartottak, nem játszottak velem, mi lesz most! Akkor egyáltalán nem értettem még a birtoklás tényét és örömét. Nem akartam más lenni, mint a többiek. Olyan akartam lenni, mint ők és azt akartam, hogy a szüleim is olyanok legynek, mint az ő szüleik. Egyszerű munkás szülők, sok gyerekkel és vidámsággal. Hamarosan azonban még rosszabb lett a helyzet, mert építkezni kezdtünk a Telken. 

Az építkezés már gőzerővel folyt. Álltak a falak, de még nem volt tető. Kiválóan lehetett a tetőről ugrálni a homokbuckákba, amit  a betonkeveréshez hoztak a kőművesek. Úgyhogy barátkozni kezdtek velem végre a Horváth lányok is, mert élvezték, hogy jókat ugrálhatunk a házról és felfedezhetik a Telek eddig rejtett zugait is. Végül elkészült kivülről a ház, jöttek a belső munkálatok, mint vízszerelés, burkolás. Mindeközben az ország éppen a Táncdalfesztivál össznépi lázában égett. Hónapok óta csak erről folyt a szó mindenütt. Mindenkinek megvolt a maga kedence és éppen aznap volt a döntő. Nem volt még tévénk, ami akkoriban nem volt ritkaság, úgyhogy akinek nem volt, az a szomszédba ment nézni. De nem hagyta volna ki senki. Engem a Horváth lányok áthívtak, talán kicsit dicsekedni is akartak az új tévéjükkel, de én nagyon boldog voltam és alig vártam a délutánt. 

Dél körül megjött Apuka és azt kérte, hogy maradjak az építkezésen, mert kis időre el kell mennie, addig én felügyeljem a munkálatokat. Jó, mondtam, akkor még visszaér a Táncdalfesztiválig, mert meg vagyok hívva a Horváthékhoz. Hatra visszaér, mondta. Vánszorgott az idő, végül hat óra lett, de Apuka sehol. Tűkön ültem és nem is értettem, mit nézzek a munkásokon, minek kellek én oda. Értelmetlennek találtam, hogy ott várakozzak, de hát Apuka kérte, akkor maradnom kell. Aztán meggyőztem magam, hogy csak pár percre átszaladok, megnézem, hogy áll a műsor és már jövök is vissza. Apuka észre sem fogja venni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Öt perc az egész! Végül lehet, hogy kicsit tovább időztem, de egyszerűen nem tudtam felállni. Jóléreztem magam a lányokkal, hihetetlenül izgalmas volt a Táncdalfesztivál. Megfeledkeztem egy időre minden másról. Végül nagy nehezen elszakadtam a tévétől és visszamentem. Apuka persze már ott volt. Hevesen vert a szívem, hogy mit fog szólni, hogy szabotáltam a kérését. Egy darabig nem szólt semmit, az arca a szokott módon kiismerhetetlen és hideg volt. Reméltem, hogy megúszom. Épp mesélni kezdtem neki, hogy a Koncz Zsuzsa...Hirtelen rám nézett és lekevert egy hatalmas pofont. Magas, erős férfi volt, nem fogta vissza az erejét. Megszédültem, de tartottam magam. Csak akkor sírtam, mikor már egyedül voltam. Az arcom feldagadt. A munkások még ott voltak, zavartan elfordultak, mintha semmit sem láttak volna. 

Sosem felejtettem el ezt az első pofont, ez volt a legnagyobb, amit életemben kaptam. Évekig hittem benne, hogy jogos volt, sőt büszkén mesélgettem, hogy milyen jó leckét és nevelést kaptam. Hogy Apuka milyen kemény, de igazságos volt velem. Elhittem. Meghatározta az életemet is. Elhittem, hogy mindig csak szenvedéssel és önsanyargatással lehet sikert elérni. Apuka pár éve nincs már velünk. Amíg élt, fel sem merült, hogy megkérdőjelezzem a tetteit, szavait. Etalon volt számomra. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy mennyi mindenben nem volt igaza. A pofonban sem. Aztán rájöttem, hogy csak egyszerűen nem tudott túllépni az ő viharsarki, kemény és kegyetlen parasztgazda apja árnyékából. De nagyapámhoz képest még így is kifinomultnak gondoltam, aki leküzdötte az apja örökségét és ha nem is volt velem látványosan szeretetteljes, de nem volt kegyetlen. Most már tudom, hogy minden viszonyítás kérdése. Szeretném megbocsájtani azt a pofont  és megkérdezni tőle, hogy mi szükség volt rá. 

Azt már igazolta a tudomány is, hogy az idő tényleg úgy működik, ahogy érezzük: egyszer végtelennek tűnően vánszorog, máskor olyan gyorsan száguld, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Pedig az óra ugyanannyit mutat. Létezik tehát a szubjektív idő. Mi ezt már rég tudjuk. Gyerekként a nyári szünidő olyan végtelennek tűnt! A forró nyarakba minden belefért, a nyaralás, táborok, szinte végeérhetetlen volt a szabadság. Aztán hirtelen felnőttek lettünk. Az idő pedig száguldásba kezdett. A szabadságot el sem kezdjük, mire már véget is ér. Rövidülni kezdenek a hónapok. Az évek pedig úgy pörögnek, hogy észre sem vesszük, már megint eltelt egy újabb. Aztán még egy és még egy. Egyszer csak  megállunk és meglepetten rácsodálkozunk, hogy hol is járunk éppen az életutunkban. Keressük, hová tűnt az a sok év, hová lettek az elmulasztott vagy évről-évre elhalasztott terveink, amiket már nem valószínű, hogy be tudunk pótolni. A rengeteg elvesztegetett idő. Rádöbbenünk, hogy ránk is igaz lehet, amit sosem hittünk igazán el, hogy mi is öregszünk. Váratlanul ér a felismerés, mert erre nem készültünk. Még akkor sem tűnt fel, hogy felettünk is eljár az idő, amikor összefutottunk egy volt osztálytárssal, akit alig ismertünk fel, annyira öregnek tűnt. Mi persze még szerencsére fittek és fiatalok vagyunk. Hazaérve első utunk a tükör elé vezet, hogy erről meg is bizonyosodjunk. Szerencsére ugyanaz a fiatal arc néz vissza ránk, amit évek óta minden nap látunk, nincs változás.  Aztán egy ruhavásárlás során utolér a felismerés bennünket is. Váratlanul szembesülünk a kíméletlen valósággal. Ott állunk leplezetlenül és pőrén a próbafülke kíméletlen reflektor fénye által megvilágítva a dupla tükör előtt. Pánikszerűen hagyjuk el a helyszínt anélkül, hogy bármit is vennénk.  Rá kell jönnünk, hogy a tükör is éppolyan szubjektív, mint az idő. A "baráti" tükör a vágyainkat, a magunkról elképzelt képünket tükrözi vissza,  nem a valóságot. Mégis annak hiszünk és ez nem is baj, nem lehetünk mindig kíméletlenek önmagunkkal... 

Azon a novemberi vasárnapon a szokásosnál is korábban sötétedett. Egész nap borús, viharos volt az idő, kitartóan esett. Mintha a tél tartana elrettentő bemutatót az eljövendő hónapok időjárásáról. A jeges szél vadul dobálta a hullámokat a Dunán, fáradhatatlanul csapdosta a rakpart kövét. A felborult szemetesekből kirepült nejlonzacskók, papírdarabok mint tébolyult madarak repkedtek összevissza, míg fennakadtak a már csaknem csupaszon meredező faágakon. Ebben az itéletidőben néptelen volt a Duna-part. Az utcai lámpák halvány félkörívben sejtelmes fénnyel burkolták be a járdát, csak a kis benzinkút hideg fénye világította meg a közvetlen környéket. A benzinkutas fiú egyedül volt szolgálatban. Vasárnapoként amúgy is gyér a forgalom, de most már órák óta egy autó sem állt be tankolni. Unalmasan telt az idő, alig vánszorogtak a mutatók a nagy faliórán. Még messze a műszak vége. Kinézett a néptelen utcára, figyelte, ahogy hajladoznak a fák ágai, hallgatta a szél süvítését,  remélte, hogy mire mire lejár a munkaideje, kicsit alábbhagy majd a vihar. 

Ekkor látta meg a lányt, ahogy a mellékutcából felé tartott. Úgy tűnt, mintha a benzinkúthoz igyekezne, de tovább ment, a rakpart felé. A fiú csodálkozva nézett utána, ugyan mi vesz rá valakit, hogy ebben a borzalmas időben az üres partra menjen? Nézte a lányt, ahogy határozott léptekkel haladt, mint aki siet valahová. Hosszú, sötét haját szétfújta a szél, néha elsimította az arcából. Nagyon fiatal lehet, gondolta a fiú. Eszébe villant, hogy mi lenne, ha utána futna  és behívná melegedni. Biztosan átfázhatott, mert csak egy rövid dzsekit viselt, vékony  szoknyája hol zászlóként lobogott, hol a comjához tapadt a szélben. - Behívom - határozta el a fiú a hirtelen ötlettől vezérelve. Jó alkalom az ismerkedésre és még csak tolakodó sem lesz, ha mégis elutasítaná a lány, mert ő csak segíteni akart. Megkínálná egy forró kávéval az automatából. Beszélgetnének. Abból még bármi is lehet. Elindult a kijárat felé, éppen kinyílt a fotocellás ajtó, amikor egy autó kanyarodott a kútra. Ki kellett szolgálni. - A fenébe is! -  mérgelődött a fiú. Gyorsan elintézte, mikor újabb autó érkezett.  Nem volt mit tenni, azt is ki kellett szolgálni, csak magában káromkodott egyet. Végre készen volt, kirohant az útra, de elkésett, a lányt már nem látta sehol. Sehogy sem  tudta kiverni a fejéből egész este, valahogy furcsának érezte a szituációt. Mit kereshetett a lány ebben az istenetelen időben egyedül a parton? Ha csak úgy sétálni ment volna, ami persze eleve elég hihetetlen lenne, mert akkor miért volt olyan könnyedén öltözve? Utólag átgondolva egyre inkább úgy érzte, hogy a lány inkább mintha menekült volna valami vagy valaki elől. Mégis utána kellett volna menni és behívni. Nem tudott megnyugodni, rajzottak a kérdések a fejében és nem volt rájuk magyarázata. Végre lejárt a munkaideje, bezárt, elindult hazafelé. Aztán hirtelen meggondolta magát, visszafordult, hátha mégis látja még a lányt a parton, bár tudta, hogy erre kicsi az esély. Most a szél már lecsendesült ugyan, de jeges eső szitált, a hideg szinte csontig hatolt. Fázott,  pedig a meleg, kapucnis anorákjában volt. A fiú bűntudatosan gondolt a lányra, aki mennyire fázhatott akkor a vékony kis ruhájában! Egyre rosszabbul érezte magát, tudta, hogy mégis be kellet volna hívnia. Valami nem volt rendben vele, érezte. Jódarabon bejárta a partszakaszt, de a lánynak már nem volt se híre se hamva. - Talán rég otthon van már és éppen egy forró teát iszik a jó melegben. - próbált bizakodó lenni a fiú. -Talán. 

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt a város, a viharnak se híre, se hamva, csak a szél által szétfújt szemét emlékeztetett a tegnapi viharos időre. A fiú ma reggel is szolgálatban volt, most munkanap révén ketten is voltak. Még mindig a tegnapi lány járt az eszében. Mi lehet vele? Látja-e még? Munka közben félszemmel a környéket leste, nem látja-e meg újra. Tudta, hogy felismerné világosban is. Mindenképpen felismerné. Tíz körül járt az idő, amikor egy rendőrautó fékezett éles csikorgással, pont a kúttal szemben, a felső rakparton. A fiú felkapta a fejét. Abban a pillanatban mintha egy jeges kéz szorította volna össze a szívét. Biztosan csak véletlen, ez nem lehet az...De alig telt el pár pillanat és már bizonyosság lett. Azonnal tudta. Újabb szirénázó, villogó rendőrautó, majd a mentő és egy tűzoltó. 

 Aznapi hírekben: Egy fiatal nő holttestét találták meg ma reggel a Dunában. A holttestet a járókelők vették észre nem messze a Margit híd pesti hídfőjénél. Egyelőre nem tudták azonosítani, tart a vizsgálat. 

Másnap: Azonosították a tegnap a Dunában holtan megtalált fiatal nő személyét. V.A. tizenhét éves középiskolás lány valószínűleg öngyilkosságot követett el. A rendőrség vizsgálja az eset körülményeit, később adnak tájékoztatást.

Egy hét múlva: A rendőrségi vizsgálat szerint a Dunában egy hete holtan talált V.A. fiatalkorú lány öngyilkosságot követhetett el. Halálát vízbefúlás okozta. A rendőrség azonban tovább vizsgálja az eset körülményeit, további  felelősöket keres, mival a boncolás nyomán olyan információk láttak napvilágot, hogy a fiatal lányt esetleg halála előtt bedrogozhatták és bántalmazhatták. A szervezetében nagy mennyiségű szintetikus drogot azonosítottak, valamint szexuális  erőszak és fizikai bántalmazások is érhették a fiatalkorú lányt. 

Egy hónap múlva: Letartóztatások történtek az egy hónapja a Dunában holtan talált V.A. ügyében és továbbiak is várhatóak. Az eddigi nyomozás és  bizonyítékok alapján gyanúsítottként őrizetbe vették az ötvenhárom éves ismert politikust B.Z. -t,  aki alaposan gyanúsítható kiskorúak elleni, sorozatosan és csoportosan elkövetett szexuális erőszakkal, személyi szabadság korlátozásával, drogterjesztéssel és birtoklással, droggal való visszaéléssel. A nyomozás eddigi adatai szerint a férfi és baráti köréből néhányan kapcsolatba hozhatóak a fiatal lány halálával. Ebbe a körbe több ismert, meg nem nevezett politikus és üzletember tartozik, jelenleg ők még szabadlábon védekeznek. Valószínűsíthető, hogy a fiatal lányt halála előtti órákban  bedrogozták és megerőszakolták.  A nyomozás tovább folytatódik. 

Egy év múlva: Jogerősen, vádemelés nélkül  megszüntették a csaknem egy éve tartó nyomozást V.A. tizenhét éves középisklás lány önygyilkossága ügyében. Az ügyészség megállapította, hogy idegenkezűség nem történt, a lány halála előtt nagy mennyiségű drogot fogyasztott, ez vezethetett az öngyilkosságához. Kizárták, hogy bárki másnak köze lenne a halálához. A vizsgálat során tisztázásra került, hogy a testén a boncoláskor megállapított  sérüléseket a folyó sodrása, a partmenti kövek okozhatták, így nem bizonyítható, hogy bármilyen erőszakos cselekmény áldozata lett volna a fiatal lány. Az ügyészség  senki ellen nem emelt vádat az ügyben. 

Ma emlékeznünk kell rájuk. A szeretteinkre, a számunkra fontos emberekre, akikkel már nem oszthatjuk meg a gondolatainkat, többé nem ölelhetjük át őket. Előbb-utóbb elmúlik az a kivételes és szerencsés állapot az ember életében, amikor még nincs kiért kimenni a temetőbe. Mikor még élnek a szüleink, a rokonaink, barátaink. Négy, talán öt éves lehettem, emlékszem, amikor a szüleimmel a halálról beszélgettünk. Vagyis inkább én csak figyeltem az ő beszélgetésüket és megrémültem az új, ismeretlen gondolattól, a haláltól. Ekkor tudatosult bennem, hogy el is veszíthetem őket. Keservesen sírva fakadtam és még ma is ugyanúgy belém hasít az akkori szívszorító érzés, a felismerés, hogy meghalhatnak. Zokogva mondtam, hogy én mindenképpen előttük akarok meghalni. Úgy éreztem, nem tudnám elviselni a halálukat. Nagyon meghatódtak, még évekig elhomályosuló tekintettel emlékeztek erre a kijelentésemre. Pedig a szereteten kívül az ösztönös gyermeki önzés mondatta ezt velem, hiszen elképzelhetetlen volt az életem a szüleim elvesztésével, ezt értettem meg akkor.

Később már nem aggódtam annyira emiatt, fiatalon nem is gondoltam komolyan a halálra. Az ember éli az életét, annyi minden történik vele a neki járó időben, iskola, munka, család, események, ezekkel telnek a napok, a hetek, hónapok, évek. Fiatalon végtelen messzeségben van az elmúlás gondolata, mintha bennünket soha nem érinthetne meg. Aztán évről-évre, szinte észrevétlenül rárakódnak az emberre az idő múlásának terhei, főleg, ha váratlanul elveszítünk valaki fontos személyt és ezt igazságtalanságnak érezzük. Ekkor rádöbbenünk, hogy az élet véges, a miénk is. Aztán eljön az ideje, amikor a szüleink hagynak itt bennünket. Akárhány éves is az ember, úgy érezzük, egyedül maradtunk, árvák lettünk, felnőttként is. Megszűnt a láthatatlan szál, ami összekötött bennünket, bármilyen is volt a kapcsolatunk. Ez az élet rendje, nem tehetünk mást, mint meggyászoljuk a szüleinket. Azt veszem észre, hogy ahogy múlik az idő, egyre többet gondolok rájuk, sorra felvillannak képek a gyermekkoromból, a velük töltött időből és már csak gondolatban folytatjuk a lezáratlan vitáinkat. Tehetetlennek érzem magam, mert soha többé nincs lehetőség tisztázni  a félreértéseket, sérelmeket. Egy idő után a fájdalom csendesedik, de a kérdések kínzóan megmaradnak. Vajon szerettek engem egyáltalán? Eléggé szerettek? Azt hiszem, nem ismertem őket igazán. Ők sem engem és nem is voltak rám kíváncsiak, elég volt számukra, amennyit láttak belőlem és feltételeztek rólam. Talán nem is akartak ennél szorosabb köteléket. Rájuk emlékezem ma. Csak a szépre és jóra akarok gondolni, mert még mindig nagyon szeretem őket, pont, ahogy négy-ötévesen. De néha, a szép emlékek közé befurakodnak nem várt gondolatok. Talán mégis van valamiféle túlvilág, ahol ezeket még tisztázhatjuk, megbeszélhetjük...Legalább is, jó lenne ezt hinni. Apuka, Anyuka nyugodjatok békében. Szeretlek benneteket. 

Mi lett a kedves, segítőkész, udvarias magyar emberekkel, eltűntek? Elfelejtettünk mosolyogni? Ez nem csak az én észrevételem, erről panaszkodnak külföldi barátaim is. Imádtak Magyarországra jönni, bennünket tartottak az egyik legkedvesebb, legbarátságosabb népnek. Pár éve már nem ezt gondolják rólunk. Megváltoztunk. Hová lettek a régi magyarok? 

Ahányszor bemegyek egy hivatalba vagy rendelőbe, vagy csak vásárolok, szóba kell állnom az ottani illetékessel, eladóval, ügyintézővel, asszisztenssel.  Mindig rámosolygok, próbálok kedves lenni, hiszen egy pár perc erejéig közös dolgunk lesz, akaratlanul is partnerekké  válunk. Miért ne telhetne el ez a pár perc barátságosan? Mindenki jobban érezné magát. Helyette legtöbbször barátságtalan kioktatást kapok és ha szerencsém van akkor legalább megkapom a választ a kérdéseimre. Vagy nem. Olyan jó érzés, amikor nagyritkán találkozom a Kevés Kivétellel! Az egész napomat feldobja. Pedig a legújabb kutatások szerint a mosoly akkor is boldogabbá tesz, ha nem szívből jövő. Ugyanis a megjátszott mosoly is termeli az endorfint, ami a rák ellen is véd - állítják a legújabb kutatások. (Angol tudósok is kimutatták! :-) ) Azonkívül mindenki szebb, ha mosolyog!

Miért olyan nehéz mégis kedvesebbnek lenni egymáshoz? Értem én, frusztráltak vagyunk, mindenki aggódik valami miatt. Évtizedek óta nem éltünk ekkora stresszben és kiszolgáltatottságban, félelemben a jövőtől. Van bajunk elég. Talán pont azért kellene kevésbé önzőnek és érzéketlennek lenni egymáshoz. Több bizalommal, odafigyeléssel élhetnénk egymás iránt, jobb lenne a hangulat ebben a sötét helyzetben is. Be kellene látnunk, hogy nem mi, emberek vagyunk egymás ellenségei. Rossz a hangulat, mert olyan dolgok történnek velünk, amiket képtelenek vagyunk befolyásolni, mások játszanak az életünkkel. Érthető a bizalmatlanságunk, de végre be kellene látnunk, egy hajóban utazunk és  amíg mi egymást nyírjuk ki,  aközben éppen bennünket nyírnak ki. 

Mostanában mintha felerősödnének azok a hangok, amelyek szerint   újból létjogosultsága van a gyereknek adott "atyai pofonnak", természetesen pusztán csak nevelő szándékkal. Hogy tudja a gyerek, hol a helye. Legyen csak fegyelmezett jószág. Sőt közjószág. Rohamléptekkel masírozunk vissza a múltba, minimum száz évre visszamenőleg. Sajátságosan értelmezett hagyománytiszteletből a leginkább elavult és felejtésre érdemes viselkedési formákat állítanak nekünk példaképnek, követendőnek. A családok érinthetetlen "szent családdá" avanzsáltak a propaganda-mátrixban, amelyekkel mindig minden rendben van, ha van férj, aki férfi és van feleség, aki nő és van lehetőleg minél több gyerek. Vagy ahogy újabban nevezik, közjószág. Nem számít, hogyan működik,  működik-e egyáltalán, mi történik a családon belül. Most, a huszonegyedik században, Európa közepén történik mindez.  Pedig a huszadik század vége felé úgy tűnt, hogy már-már felébredtünk csipkerózsika álmunkból és végre leszámolunk  a dohos középkori gondolkodással és viselkedési formákkal, haladunk a felvilágosult  társadalom ideája felé, jó eséllyel hamarosan utolérjük  a modern, fejlett világot.  Nem akarok túl messzire menni, csak megemlítem, hogy hosszú  évszázadok óta mindnyájan ünnepeljük államalapító Szent István királyunkat, akinek köszönhetjük, hogy  rabló, vándorló törzsi közösségekből modern állammá lettünk, mert bölcsen és előrelátóan belátta, hogy a magyarság jövője a már akkor is fejlett nyugati kultúrán belül van és nemet mondott  a keleti despotizmushoz tartozásra. 

 A múlt század végén hatalmas lehetőséget kaptunk, hogy visszatérjünk Szent István örökségébe, beteljesítsük küldetését. Teljes jogú tagjai lettünk a világ  jelenleg legfejlettebb kultúrájának, Európa közösségének, ahová István királyunk  is tartozni vágyott és vezette a népét.  Örültünk, de csak pár percig. Mert nekünk nem kell az, amire mindenki más vágyik. Nekünk nem kell és kész. Nekünk az kell, hogy szenvedjünk, hogy áldozatok legyünk, akit mindenki bánt. Mi ugyanis harcos nép vagyunk. Főleg azok ellen szeretünk harcolni, aki nem bánt bennünket.  Az igazi áldozatok pedig bennünket nem érdekelnek, mert csakis mi lehetünk azok, a többiek nem számítanak. Az együttérzést nem ismerjük, mert már elfelejtettük. Pedig alapjában jó emberek vagyunk, mi, magyarok,  csak valami nagyon félrement. A kezdeti remény után  jött egy "dicsőséges" hátra arc.  Mert mi jó nemzeti hazafiakként  őrizzük a hagyományainkat, előkotorjuk a szemétből is, ha kell, akármilyenek is azok. Ebbe a nagyszerű hagyománytiszteletbe  pedig bőven belefér az önzés, a gyengébbek elleni erőszak, a gyermekek abúzálása, a nők fizikai és lelki gyötrése.  Majd ha vér folyik, akkor esetleg lépnek a hatóságok.  Addig legyen  csak a "szentcsalád" szőnyeg alá söpört belügye.  Főleg, ha rendben eljárnak misére és szavazáskor tudják, hová kell ikszelni. Addig itt minden a legnagyobb rendben van. 

Sok embert ismerek, akik igazán sikeresek lehetnének. Mindegyikükről elmondható, hogy nagyszerű és komoly teljesítmény áll mögöttük. Megdolgoztak a sikerért. Tehát a siker feltétele a teljesítmény, gondolhatjuk naivan. A teljesítmény fogalma a közgondolkodásban általában pozitív jelentésű. Azt értjük alatta, hogy valaki kemény munkával, tehetséggel elér egy bizonyos magasságra a tevékenységével. Kiemelkedik egy adott társadalmi csoportból. Csakhogy úgy tűnik, ma a siker nem ugyanazt jelenti, mint korábban hittük. Sokkal rövidebb úton is el lehet jutni a csúcsra, megkerülve az odavezető úton azokat, akik pedig jobbak, tehetségesebbek és keményebben is küzdenek a sikerért. Valahogy mára eltűnni látszanak a valódi teljesítmények, de ugyanakkor nagyobb lett a tülekedés a csúcsra. Olyanok is részt vesznek a "versenyben", akik amúgy esélytelenek lennének egy valódi megmérettetésen. Az egyetlen meghatározó ma a pénz, vagyis a sok pénz lett. Persze, hogy mindig is számított, hiszen a siker egyik értékmérője, nincs azzal baj. De mellette eddig ott volt ugyanolyan súllyal az elhivatottság, a szakmai alázat, a sportszerűség értéke, az emberség, az erkölcsi, etikai íratlan szabályok betartása. Ezek valódi értéknek számítottak valaha. Aki ezekkel az elvekkel indul, az ma esélytelen, hiszen az ügyeskedők eközben gátlástalanul a kanyarban előznek, átugorják a buktatókat és még ki is gúnyolják a szabálykövetőket. Senki sem kéri számon tőlük a valódi teljesítményt, a tömeg ájultan csodálja az önjelölt győztest és lesajnálja a még félúton sem járó, de valódi értéket képviselő "versenyzőt". Nem csoda, ha sokan feladják az eleve egyenlőtlen és így értelmetlen küzdelmet. A kilátástalanság lerombolja az önbecsülésüket is, sokszor önmagukban keresik a hibát. A tömegek számára elérhető médiumok pedig egyfolytában erről győzködnek. Így kerül csúcsra a gagyi értéktelenség és lassan elhitetik az emberekkel, hogy az az igazi érték. Mivel sokat mondják, sulykolják, el is hiszik nekik egy idő után. A többiek meg nem számítanak.  

Itt van egy kis agytorna, ha valakit érdekel az Univerzum, a Végtelen fogalma és szeret ezeken  elmélkedni, mert én például igen. Sokakat hidegen hagy, nem jönnek lázba a nem megfogható, érzékszerveinkkel nem érzékelhető világtól. Van éppen elég gond így is. Végül is, jogos. Itt élünk, a mi kis életünk a jelen valósága, tesszük a dolgunkat, minek annak múlandóságával foglalkozni? Ha lehet, nem is gondolunk rá, mert beláthatatlan és fájdalmas a saját és szeretteink elmúlása is.

"Mélységes mély a múltnak kútja" írja Thomas Mann a József és testvérei című, csodálatos művében. Gyerekként olvastam először és ezt a kezdősort sosem feljtettem el, annyira megragadott. (Hozzáteszem: főleg a mondat magyar fordítása csodálatos, mondd ki:  "mélységes mély", hű, milyen gazdag és árnyalt a magyar nyelv!)

Mert ijesztő számunkra a mélység, mint a feneketlen kút. A térben és időben egyaránt. Elképzelni sem tudjuk, csakis az egzakt tudományok tudnak közel kerülni a valósághoz, a Végtelen meghatározásához. A filozófia, a vallás pedig csak teóriákat állít fel.  Mi lesz száz, ezer vagy milliárd év múlva? Mi az idő? Ha a tér görbült, mert gömb, akkor az idő sem végtelen, a térrel görbül. Mit jelent mindez matematikailag, filozófiailag és mit mond erről az asztrofizikus? Erről beszélnek a filmben a neves tudósok. Nem állítom, hogy mindent értettem, sőt, de legalább próbáltam felfogni és tovább asszociálni.

A múlt század huszas, harmincas éveiben Einstein mellett olyan olyan zseniális fizikusok, matematikusok, mint Heisenberg, Niels Born és más, a köreikhöz tartozó tudósok lerakták a kvantummechanika alapjait. Nagy idők voltak, hihetetlenül lelkes és tudós műhelyek kísérleteztek, alkottak. Teller Ede nevét mindenki ismeri Hirosima óta. Sajnos rossz célra is használható a tudomány. Ma már sokkal többet tudunk a "Rész és az egész" (Heisenberg) működéséről, de a tudósok  elméletei a mai napig megállják a helyüket és megalapozták az atomkutatást. Tudjuk, hogy az Univerzum atomokból épül fel, amelyek folyton mozgásban vannak. Úgy sejtik, hogy a végtelen  Univerzum talán véges, lehetnek határai. Vagy egy gömbforma, akkor viszont végtelen, ahogy a gömbnek nincs eleje vagy vége sem pereme. Azon belül a részecskék állandó körforgásban, mozgásban vannak.

Az egyik tudós ezt a pédát hozta: ha egy dobozba belehelyezünk egy almát és teljesen elzárjuk, az alma egy idő után elkezd rothadni, ahogy ezt már mi is tudjuk. Egyre jobban összeesik, majd porladni kezd. Megnézzük száz vagy ezer vagy millió év múlva, az alma atomokra, neutronokra bomlik. A lezárt dobozban cirkulálnak a részecskék, surlódnak, hőt termelnek. Az egyre nagyobb hőhatásra egyszer csak szétrobbannak. (Ez lehet az atomrobbanás, leegyszerűsítve.) De mivel nem tudnak kiszabadulni a robbanás után a részecskék, kezdenek kihűlni, összeállni, végül visszaalakulnak almává. Tehát az Univerzumban az atomi részecskék cirkulálnak és talán egy másik tér és idősíkban visszaalakulnak, vagyis elméletileg létezhetnek párhuzamos világok. Lehet belőlünk is, sőt, tovább gondolva, lehetünk mi is a "klónok". Vagy akár más időben és térben lehetnek most alakuló "ősrobbanások", vagy működő "klónok" akár végtelen számban. Lehet másik Föld, lehet másik Univerzum, akármennyi. Ha tovább gondolom, lehet, hogy az Univerzum vagy a  Föld is így keletkezhetett és ez volt az "Ősrobbanás". Az idő és a tér akár végtelen, akár véges, mindenestre felfoghatatlanul mélységes, emberként soha nem fogjuk tudni elképzelni, ehhez agysejtjeinkben  a neuronok száma bármennyire mérhetetlenül sok, ennek megértéséhez kevés. Maradnak az egzakt és filozófikus teóriák, számítások. Hozzáteszem, az eddigi nagy tudósok, mint például  Einstein vagy a közelmúltból Stewen Hawkins elméletei ezidáig  igazolódtak. Újabban a James Webb űrteleszkóp, amely nemrég óta száguldozik az űrben, hatalmas, forradalmi felfedezéseket tesz nap mint nap. Hamarosan sokkal többet fogunk tudni az Univerzumról, a mi világunkról, önmagunkról. Hacsak mire megtudnánk, addig még nem pusztítjuk ki magunkat. 

Nagy bajban vagyunk. Világháború réme fenyeget. Ha logikusan keressük az okokat, mi vezetett idáig, akkor nem csodálkozunk. Minden erre mutat. Lefogadom, hogy egy MI (Mesterséges Intelligencia), ha  betáplálnánk az összes  jelenlegi és közelmúltbeli világpolitikai eseményeket, tényeket, informatikai adatokat, ami csak létezik, akkor nagy eséllyel ezt az eredményt hozná ki. De MI nélkül is egyértelmű, hogy rossz vágányra került a világ. Újból. A világháló, amely elvileg az emberiség javát kellene hogy szolgálja, a tudást, a tudományt, az ismereteket kellene hogy elterjessze a legsötétebb régiókba is, nagyban felelős azért, ami zajlik. Egyenlővé tette a valóságot a hazugsággal, a tudást a tudatlansággal, az emberséget az embertelenséggel. Ezzel egyidejűleg értékét vesztette a tudás, a művészet ledegradálódása pedig magával hozta az agressziót, a hatalmmániákusok felemelkedését.  Könnyű ma  néptömegeket  lebutítani és ezáltal uralni. Efelé haladunk rohamléptekkel és nem csak nálunk.

Ennek az attitüdnek súlyos következményei vannak. Saját bőrünkön is érezzük már, lépten-nyomon tapasztaljuk az önzést, a részvétlenséget és gátlástalan nyomulást. Ennek van ma virágkora. Nekem jó, mit érdekel a másik ember szenvedése, nyomora, elfordítom a fejem. Sőt, még facsarok rajta egyet, ha hasznom is van belőle. Ha nincs, még akkor is. Jó érzés, hogy más a szerencsétlen és nem én. Különben is, ő a hibás, miért van ott. "Miért ment oda". Miért olyan hülye és szerencsétlen. Miért ott született.

Nem fogja fel az emberiség, hogy egy csónakban evezünk, mi emberi lények, itt a Földön. Ez a gyönyörű, egyedi bolygó senkit sem jogosít fel arra, hogy kisajátítsa mások rovására. Senkit sem jogosít fel, hogy tönkretegye. Ha elpusztul, elpusztulunk mindnyájan. Nem lesz jövője az utódainknak. Mi tesszük ezt velük, a saját gyerekeinkkel, unokáinkkal, akikre a szenvedést hagyjuk.   A mai "nemzeti"-nek hazudott kormányok szerte a világban az önzésre építenek. Azzal tudnak hatalmat szerezni és hatalomban maradni, hogy más népek rovására politizálnak, gyűlöletet, agressziót gerjesztve. Ember gyilkol embert. Micsoda diszharmóniája ez a természetnek! Hiszen nem a táplálékszerzés kényszere motiválja a gyilkolást, hanem a pénz és a hatalom megszerzése. Ez pedig azt jelenti, hogy nem a Föld globális érdekeit szolgálják, hanem annak lerablását, tönkretételét. Az emberiség fennmaradásának, boldogulásának feltétele lenne a Föld értékeinek okos és igazságos felhasználása. Ez azonban ellentétes a politikusok érdekeivel, akik egyes népcsoportokat, nemzeteket halálba kergetnek, tönkretesznek, leigáznak.  A politikának, a hatalmon lévő politikusoknak csak a ma, a most  számít, ma akarnak uralkodni. Kit érdekel, hogy mi lesz az utódokkal, ők most, azonnal akarják a hatalmat. Mindent. A szenvedő nép pedig bénultan asszisztál a beteg, hatalommániás egyedek ambicióihoz ahelyett, hogy elzavarná őket. Nincs senki, aki érdek nélkül, objektíven, mintegy felülről látná a világ alakulását, eligazítaná a tanácstalan embertömeget, utat mutatna. Ezt a feladatot látta el a történelem kezdetétől az összes vallás, amelynek papjai mára szintén az aktuális hatalom kiszolgálójává és haszonélvezőivé váltak, vagy a hatalmat gyakorolják maguk is, visszaélve a népek  bizalmával, vak hitével. Úgyhogy senkitől sem várhatjuk el, hogy megment bennünket, ha magunk vágjuk a fát saját magunk alatt. Azért remény mindig van, amíg élünk. 

Egy nagyon fontos alapelv szerintem: a saját magunkba való befektetés térül meg a legbiztosabban. Ne sajnáljunk erre áldozni sem időt, sem pénzt. 

1./ Önbizalom.

Az a tapasztalatom, hogy sok nő nincs tisztában az értékeivel és emiatt bizonytalanul mozog az életben, nem tud kibontakozni kiváló képességei ellenére sem. Hagyja, hogy mások irányítsák vagy befolyásolják. Első és legfontosabb tanácsom, hogy nyugodtan bízz magadban. Jó vagy. Úgy, ahogy vagy. Nem kell máshoz hasonlítani magad, mert egyedi vagy és értékes. Vannak saját gondolataid és vágyaid, ne ijedj meg tőlük. Irányítsd te magad az életedet, ne engedd át másnak a kontrollt. Vedd figyelembe a megérzéseidet, figyelj az ösztöneid sugalmazásaira. Ne mástól várd a megoldást vagy választ a kérdéseidre. Hallgasd meg azok tanácsait, akikben tényleg megbízol, de saját döntést hozz, mert csakis te ismered igazán önmagadat.

2./ Magabiztosság

Egy nőnek szüksége van magabiztosságra. Ha magabiztos az ember, akkor elnézőbb és kedvesebb másokkal, mert megteheti, hiszen rendben van önmagával. Azt vettem észre, hogy a legdurvább, beképzelt, nagyképű, lekezelő modorú, sőt gonosz  nők (és férfiak, de most nem róluk van szó) valójában nem magabiztosak, éppen ellenkezőleg, önértékelési zavarokkal küszködnek. Bizonytalanok a saját értékükkel kapcsolatban, elégedetlenek önmagukkal, sok esetben a külsejükkel is és mindez frusztrálja őket. Talán valamilyen megaláztatást kellett elszenvedniük a múltban és ezt nem tudják feldolgozni. Emiatt dühösek és irigyek másokra és a viselkedésükkel túlkompenzálnak. Ha ilyen nővel (emberrel) találkozom, akkor már nem sértődöm meg, mint régen, mert már tudom, hogy inkább segítségre szorul és még akár sajnálom is. 

3./ Kommunikáció

Az igazi, stílusos nő tehát magabiztos. Ezt sugallja a megjelenése, az öltözéke, a sminkje, de  főleg a kommunikációja. A stílusos nő választékosan, rengeteg szót használva beszél és ír,  gazdag a szókincse,  mert művelt, olvasott. Ettől felfigyelnek rá, érdekesnek fogják tartani. Mindent meg tud fogalmazni, nem mond vagy ír olyanokat, hogy "erre nincsenek szavak" vagy "leírhatatlan", mert igazából mindenre van szó és kifejezés a magyar nyelvben. A stílusos nő változatos szavakat használ, mert egy szónak rengeteg szinonímája van és nem elcsépelt panel szövegekkel fejezi ki magát. Ennek kulcsa a rengeteg olvasás.  Főképpen irodalmi művek olvasása. Még nem késő bepótolni, ami netán kimaradt.

2./ Öltözködés

Az öltözködés fontosságára sokan csak legyintenek, mondván, felesleges magamutogatás, az igazi érték amúgy is belülről fakad. Ez persze igaz, csakhogy az öltözködés sokkal több, mint hiúsági kérdés. Azzal fejezzük ki önmagunkat a külvilág felé. Abból látszik, jóban vagyunk-e önmagunkkal, rendezett-e az önképünk. Megállapítható belőle az ember  társadalmi státusza, stílusa, igényessége, vagy ennek ellenkezője. Vegyük komolyan tehát és nézzük át a ruhatárunkat. Kímélet nélkül szabaduljunk meg a régi, divatjamúlt vagy elkopott ruháinktól. Soha ne vegyünk fel kibolyhosodott, szakadt, kifakult őskori darabokat még otthonra sem, mert ezekben igényteleneknek nézünk ki és annak is érezzük magunkat. Dobjuk ki sajnálkozás nélkül a kopott vagy sérült táskáinkat, pénztárcát, cipőinket, stb. Ha szűkös is a büdzsé, gondoljuk át, mi az, amiről le tudnánk mondani, hogy újat vegyünk ezek helyett, még ha nem is megy egyszerre. Lesz ilyen.

3./ Vásárlás

A ruháink és a cipőink mindig legyenek ápoltak, tiszták. Ez alap. Használjunk vasalót is, ha muszáj. (Egy gőzvasaló igen jó befektetés!) Vásárláskor nagyon alaposan gondoljuk meg, mit veszünk. Soha ne az motiváljon, hogy valami hű, de olcsó, leértékelt, majd csak jó lesz valamire, mert az legtöbbször kidobott pénz,  még ha látszólag megérte, jó vételnek is tűnik. Csak akkor vegyük meg, ha tényleg tetszik és pont szükségünk is van rá. Sokszor mondom, hogy többet ér egy minőségi drága holmit venni, mint sok értéktelent. Ugyanannyit költ az ember a végén és mégsincs mit felvennie, ha kell, ráadásul mégis igénytelennek látszik a megjelenése. Legtöbbször itt megy félre a ruhatárunk. Semmi sem passzol semmihez, sem színben sem fazonban.  Fontos, hogy mielőtt elcsábulunk a vásárlással, gondoljuk át, mihez fogjuk tudni felvenni és hová. Illik-e a meglévő cuccainkoz? Mindig szettben gondolkozzunk! Képzeljük el, mi mihez megy. Jó ötlet, ha otthon próbálgatunk összeállítani komplett outfit-eket a tükör előtt. Hasznos kikapcsolódás! Ezzel megkönnyítjük az életünket, ha megyünk valahová. Néha felfedezhetjük így  a régi, elfeledett kincseinket is, esetleg új életet lehelünk belé és nem kell újat venni. Én mostanában kerestem egy jó varrónőt, mert rájöttem, hogy egy kis felhajtás vagy szűkítés csodát tehet egy jobb sorsra érdemes ruhadarabbal. Véletlen folytán találtam egy csodás bőrdíszműves céget is, amelyik az egyik kedvenc designer táskám elkopott bőrszíját kicserélte és most olyan gyönyörű, mint újkorában. Csak mondom. Van ebben potenciál!  Sokan azt sem tudják, mijük van, évek óta észrevétlenül raboskodnak a szekrényben a ruháik. Nézzük át, mi jó, mi használható még esetleg kis ráncfelvarrással, mi a szemét. Attól szabaduljunk meg. Máris több lesz a hely a szekrényben és esetleg lelkiismeretfurdalás nélkül vehetünk egy-két új darabot is, mert már konkrétan tudjuk, mire van szükségünk valójában.  Korábban én is sokat hibáztam, rengeteg pénzt elszórtam fölösleges divat holmikra, amiket jó, ha egyszer felvettem. Ezért tanácsolom, hogy érdemes újragondolni a teljes ruhatárunkat és ha úgy ítéljük meg, merni kell ezen is változtatni. 

Észre sem vesszük, hogy örök megfelelési kényszer irányítja az életünket. Meg akarunk felelni az elvárásoknak, amelyeket a társadalom, a közeg, amelyben élünk, ránk kényszerít. Na, nem erővel, de csöndes számonkéréssel. Minél inkább engedünk a nyomásnak, annál több terhet rónak ránk. Elhisszük, amit a médiumok, a közösségi kommunikáció, az önmegvalósító könyvek és kurzusok sugallanak felénk. Legyél még sikeresebb, mindenáron valósítsd meg az álmaidat.  Érjünk a csúcsra még akkor is, ha nem is mi választottuk azt az álmot, de elhittük, hogy a miénk, hogy nincs más választásunk.  Amikor elérjük, nem érezzük magunkat boldognak. Szinte észre sem vesszük, hogy ott vagyunk, mert már újabb cél miatt aggódunk és az adrenalin is hajt,  a környezet pedig még többet vár el.  Lassan belefáradunk,  belefásulunk és ekkor jönnek az első  kudarcok. Aztán egyre több a csalódás, mert az út lefelé vezet és fájdalmas. Eleinte nem akarjuk tudomásul venni, de végül jön a csalódás. Az önmagunkba vetett hit megrendülése.  Pedig a csúcs után törvényszerűen jön a leszálló fejezet, ezt el kellene fogadni. Sokan mégis depresszióba esnek, mert csak ezt az egy utat ismerik és nem látnak kiutat. Kudarcként élik meg a bukást, pedig éppen hogy büszkének kellene lenni, mert nagyszerű teljesítmény áll mögöttük, mégis erősebb és bántóbb a leszálló ág kritikája. Talán jobb lett volna békésen üldögélni a fotelben, ahogyan azok teszik, akiktől a legdurvább kritikák érkeznek? Ők azok, akik ábrándoznak, de soha nem érnek célt, mert az túl messze van, túl nehéz. Mindenki és minden más hibás a sikertlenségükért. 

Véleményem szerint sok ember azért frusztrált és csalódott, mert nem ismeri önmagát, a saját erényeit és korlátait. Először önmagunkkal kellene tisztában lenni. Mit is akarunk valójában? Lehet, hogy amiért küzdünk, azt nem is mi akarjuk, de tesszük, mert azt hisszük, hogy elvárják tőlünk. Tökéletesek akarunk lenni. Mire rájövünk, hogy csak az időnket és energiánkat vesztegettük olyasmire, ami alapvetően idegen tőlünk, már majdnem késő. Csak majdnem, mert sosem késő újat kezdeni. Egy életünk van és az sem túl hosszú. Ha elértünk egy új életszakaszhoz, egy fordulóponthoz az életünkben, őszintén el kellene gondolkodnunk, melyik irányba folytassuk. Mi tesz boldogabbá, elégedettebbé. Mert eddig nem rólunk volt szó. Merni kell váltani, amit azzal kellene kezdeni, hogy hagyjunk fel az önmarcangolással. Hogy nem vagyunk elég jók, hogy rossz döntéseket hoztunk. Vállalni kell önmagunkat. A döntéseinkkel együtt vagyunk önmagunk, akár jók voltak, akár nem. Nem szabad vádolni magunkat és álmatlan éjszakákon át elemezgetni, mit kellett volna jobban vagy másképpen tenni. Nekem az a tapasztalatom, hogy szinte az összes rossznak hitt döntésem végül jól sült el és ezek által lettem az, aki vagyok, bármilyen is. Egyedi és értékes, mint minden ember. 

Mindenki szeretne saját maga legjobb változata lenni. Olyan, amelyik hasonlít a médiumokból ránk ömlő tökéletes nőideál képéhez. (Bocs, de elsősorban nőknek, nőkről írok, de egy-két megállapítás a férfiakra is vonatkozhat) Soha ennyi tökegyforma nőt nem látott a világ, mint ma. Meg sem lehet különböztetni a szájfeltöltött, keskenyített, turcsisított orrú,  megemelt arccsontú, szálazottan tetovált szemöldökű, méretes műszempillás, botoxolt, itt-ott  zsírleszívott, hajhosszabbított, műkörmös, fenékre kigyúrt (vagy implantált), stb, lányokat egymástól. Van ilyen szőke és barna változatban. Szerintem ezek a lányok később sajnálni fogják, hogy ilyen beavatkozásoknak vetették alá magukat, mert van, ami nem visszafordítható és a divat pedig  kegyetlenül változni fog.  Igaz, akkor beindul majd a visszaváltoztatjuk - ipar - sok pénzért. Előbb-utóbb visszatér a természetesség, mert az emberek már kezdenek besokallani a sok műdologtól. Egy darabig jópofa ez a fajta műszépség, de ha elér egy durva szintet,  szerintem kontraproduktívvá válik. El fog indulni a divat a természetesség megtartása irányába. Ha az is lefut, kezdődik minden előlről. Ilyen körforgás  a divat, a trend. De a természetesség szép és örök, higgyétek el. 

Vannak nők, akik ma is ellenállnak ezeknek az esztétikai  beavatkozási kísértéseknek, vagy  csak nincs rá pénzük, vagy ha lenne sem erre költenék. Mégis szépek és érdekesek. Anno pl. ott volt Barbra Streisand a nagy orrával. Gyönyörű és szexi volt. Egyedi. Ma biztos, hogy nem futna be egy ilyen orral, meg lenne műtve és tucatnővé tették volna. Egy lenne a sok közül, talán még a tehetsége  sem szárnyalt volna annyira, ki tudja. Ő így volt tökéletes. 

Szerintem egy nő kisugárzásától függ a szépsége. Ez közhely, mégis igaz. Egy önmagával elégedett nő szép. Akármilyen is és akármennyire nem felel meg a sztenderdnek. Érdekes, hogy sokszor nem a legdekoratívabb nőkbe szeretnek bele az igazi  férfiak. A  fentebb leírt "dekoratív" nőket, általában trófeaként hurcolják magukkal  a pénzükkel és luxus tárgyaikkal fontos embernek látszani akaró újgazdagok, akiknek egó-erősítéshez kellenek a drága nők. (drágák, mert egy ilyen full kinézet kb milliókba kerül) . Ez legtöbbször kölcsönösségen alapuló üzlet. (Lásd még: goldigger)

Nem azt mondom, hogy ne tegyünk meg mindent magunkért nőként, ami szebbé, vonzóbbá varázsol, de ízlésesen és mértékkel tegyük. Mindig csakis  megbízható szakemberre bízzuk magunkat és alaposan gondoljuk meg, ha mégis valamit váloztatni akarunk. Legfontosabb és alap, hogy legyünk ápoltak. Ezt kortól és pénztárcától függetlenül mindenki megteheti. Vigyázzunk és óvjuk az egészségünket, tegyünk meg mindent érte, mert hiszen az együtt jár a szépséggel. Ne cigizzünk, ne igyunk alkoholt, vagy csak nagyon mértékkel és töményet soha! Ez a két dolog már csodát tesz a bőrünkkel. Ha még rendszeresen sportolunk is, akkor meg tudjuk őrizni az alakunkat és jót teszünk testünkkel-lelkünkkel. De ne akarjunk átesni a ló másik oldalára, mert azzal csak ártunk magunknak. Ne fussunk rögtön maratont, ne akarjunk kigyúrt testépítők lenni. Csak szép kényelmesen, de mindenképpen rendszeresen, bármit is sportoljunk. A gyaloglás is jó.  A rendszeresség a kulcs.  Én kb mióta az eszem tudom, mindig sportoltam, néha volt csak kis kihagyás, ha pl beteg voltam. De alig vártam mindig, hogy mehessek újra futni, vagy edzeni. Télen síelni.  Meg lehet szokni a rendszerességet, addiktív, jó értelemben. Én legtöbbször egyedül jártam, mert a barátnőknek mindig közbejött valami, így hát nem vártam senkire. Ne a barátnő lelkesedésétől tedd függővé, hogy mész-e vagy sem. Elég jó vagy te egyedül is. 

Étkezzünk normálisan. Úgy értem, ha nem vagyunk tényleg allergiásak, akkor felejtsük el a különböző hülye diétákat, csökkentett baromságokat. Együnk, ami jólesik, de mértékkel. Egyszerűen figyeljünk arra, hogy elég zöldséget, gyümölcsöt együnk, kevés feldolgozott bizbaszt, főzzünk, ha lehet otthon, friss alapanyagokból. Kerüljük a cukros ételeket, egy idő után már nem fogjuk kívánni. Én kb öt évig egyáltalán nem ettem semmilyen cukrot, édesítőt, még mézet sem. Max banánnal édesítettem. Mikor  végül rászántam magam, hogy egyek egy makaront a cukrászdában, olyan túlédesnek találtam, nem is értettem, hogy lehet ezt megenni. Tök jól megvagyok cukor nélkül, sőt, a családom is hozzászokott, mert tőlem nem kap  soha ilyesmit. 

Másik fontos dolog, hogy hagyjuk abba a különböző szükségtelen vitamin tabletták, porok stb szedését nyakra-főre. Mikor beteg voltam, megtudtam az orvosoktól, hogy sok esetben pont emiatt lesznek hatástalanok egyes gyógyszerek, vagy egyszerűen ezek az ellenőrizetlen csodaszerek konkrétan ártalmasak a szervezetnek. Szerintem őrült pénzkidobás és az emberek lehúzása áll mögötte. Persze, van, aki valamilyen hiányban szenved, de azt állapítsa meg előbb az orvos. Őt kell megkérdezni, pontosan mit ajánl. Nekem azt mondta, hogy semmit. Máris sokat megspóroltam.

Szabadnak lenni

"Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel" (Rousseau - Társadalmi Szerődés)

Mi a szabadság? Mondhatjuk-e valaha, hogy szabadok vagyunk? Ezer féle kötelezettségünk tart fogva megszületésünktől. Már gyerekként is ki voltunk szolgáltatva szüleink kényének-kedvének, akár jó, akár rossz értelemben, hiába is tiltakoztunk egy jó kis hisztivel. A gyerek érdekében, természetesen. A gyereknek persze szüksége van a felnőtt terelgetésére, de ahogy növekszik, serdülő lesz, egyre terhesebb a számára. Ez a lázadás kora. Aztán sokszor  mégis belenyugszik a tini, és sok szülő valahogy elfelejti, hogy a gyerek már nem gyerek, szabadságra és önállóságra van/lenne szüksége. Sokszor a gyerek is elfelejti, hogy felnőtt, mert jó dolog gyereknek lenni, amikor nem kell saját döntéseket hozni. Akarunk-e egyáltalán szabadok lenni, hiszen ha szabadok vagyunk, akkor a döntés a miénk. Annak súlyával és következményeivel együtt. Lehet, hogy inkább szabadon választjuk a szabadság visszaadását. Nem kell mindenkinek. Kényelmesebb, ha mások irányítanak. Ráadásul őket lehet majd hibáztatni, ha rossz felé megy az életünk.

Azt hinné az ember, hogy a legbecsesebb az életben a szabadság. Mennyit harcoltak érte a történelem során az emberek! Aztán mikor elérték a céljukat, gyorsan visszabújtak a jó meleg alomba, hogy újra elvegyék tőlük, amiért küzdöttek. Ezerféle szabadság létezik. Szabad élet, szabados élet, szabad akarat, szabad gondolkodás. Nem vagyunk vademberek, ezért minden társadalomnak szüksége van  közmegállapodásra, a szabadság bizonyos fokú korlátozására. Muszáj felállítani törvényeket, kialakítani bizonyos rendszabályokat, hogy ne a káosz uralja el az emberiséget. Már az ókorban Platon vagy Arisztotelész is felállított teóriákat a társadalmak ideális működéséről, amelyeken a mai napig lehet vitázni, vagy például a francia felvilágosultak közül Rousseau boncolgatta a jog és erkölcs szerepét, amelyek korlátozzák az egyén szabadságát. Nézete szerint például a kormányoknak a nép közvetlen beleszólásával kell kormányozni, amit a francia forradalom is megpróbált megvalósítani, aztán hamar elfajult, mi lett belőle. Szóval, egyelőre ezek a társdalmi utópiák nem valósultak meg soha. Valamennyire mindenképpen korlátozni kell az egyén szabadságát. A kérdés az, hogy mennyire. 

A nyugati demokrácia nem egyik napról a másikra alakult ki. Visszanézve a történelmi folyamatokra, eddig ennél jobb, korrektebb  társadalmi megoldások még nem születtek. Elviekben és gyakorlatban is a nép akarata érvényesül, hiszen  a nép szavazhat, akár leválthatja a választott tisztségviselőt, ha az nem megfelelően képviseli,  különböző kormányoktól független hivatalokon, szervezeteken keresztül ellenőrzése alatt tarthatja őket. A tisztségviselők beszámolási kötelezettséggel tartoznak a nép felé, akiket a független sajtó, média  is képvisel. Végül is, talán ez áll legközelebb a rousseau-i utópiához. Nem mondhatjuk persze, hogy ez a tökéletes társadalom, millió hibája van, gyenge pontja. Leggyakrabban azzal érvelnek ellene a diktatúra- hívők, hogy a túl nagy egyéni szabadság káoszhoz vezet, a túl sok ellenőrizgetés lassítja a folyamatokat, a túl sok vélemény eltorzítja az eredeti szándékot. 

A diktatúrát nevezhetjük a jó meleg alomnak is, hiszen kényelmesen el lehet benne heverészni. Azt mondják nekünk, hogy minden rendben van, nincs más dolgunk, mit elhinni, amit el akarnak velünk hitetni. Le is szokunk a gondolkodásról, mert nem a mi dolgunk. Nem tesszük szóvá a hibákat, mert nem a mi dolgunk. Az ilyen társadalomban a legkevésbé van szükség kritikai gondolkodásra. Nincs szükség művészetre, amely elgondolkodtat, mélyre ás. Éljünk a mának, élvezzük az életet és legyünk hálásak azért, ami jut nekünk. Erősítsük a hitünket Istenben és vezetőinkben, akik csalhatatlanok. Ha nem, akkor még mindig ott van a Jóisten, ahhoz is lehet fohászkodni. 

Szomorúsággal tölt el, hogy azt látom, az emberek - nem csak nálunk, de nálunk elég erőteljesen - az utóbbi felé kezdtek elköteleződni. Kényelmes dolog a nyerőkhöz tartozni a lúzerekkel szemben. Akik azért lúzerek, mert nem a könnyebbik utat választják és a Jóisten nem a vakhittel ajándékozta meg őket, hanem tudásvággyal, kritikai képességgel. Akik túl sokat gondolkodnak és ezáltal nem megvehetők. Nekik a pénz a létfenntartáshoz és bizonyosfokú egyéni szabadsághoz kell, nem az egó felturbózására, a műveltségbeli, tudásbeli  hiányosságok pótlására, elfedésére. 

A szabadság a legszebb szó és a legfontosabb kincs az embernek. Alapvetően mindenki erre vágyik, mégha nem is értik sokan, hogy mit jelent. Elvették tőlünk a szabdság vágyát, még a nevét is kigúnyolták, anélkül, hogy értenék a jelentését - a liberalizmus ma szitok szó lett, aláznak vele. Most szabadok vagyunk, de visszavágyunk az alomba. Pedig volt majd ötven éve a magyaroknak, amikor orosz fennhatóság alatt, vasfüggöny mögött éltünk. Belerázódott a nép, megtalálta a kiskapukat, még boldog is volt a maga módján. Nem volt ember akkor, aki nem vágyott volna szabadon utazni a világban, megismerni más népeket. Ha kijutottunk, megalázónak éreztük a szegénységünket, a provinciális viselkedésünket, amiről nem is mi tehettünk. A világpolitika fordulása megszabadított bennünket az orosz gyarmatosítótól és most mégis sokan oda dörgölődznek, visszavágynak Sosem hittem volna a magyarokról, rólunk, hogy ez egyszer újra opció lesz. Amikor saját szemünkkel láthatjuk a különbséget a két lehetőség között és újra a rossz oldalt választjuk, mint már nem először szomorú történelmünk során. Én a szabadság mellett vagyok.

Azt mondják az okosok, hogy a változás jó. Változtatás mellett  általában nem jókedvében dönt az ember. Legtöbbször rákényszerül. Sokszor összeomlik az addig biztosnak hitt élete. Sokan nem tudják feldolgozni, hogy már nem ugyanaz az életük, mint amihez hozzászoktak és ez tragédiákhoz is vezethet. Pedig én állítom, hogy (majdnem) minden változás jó. Legtöbbször utólag kiderül. Ne féljünk tőle. Minden változás egyúttal egy új lehetőség. 

Amikor az ember úgy érzi, hogy egyhelyben topog az életében, a karrierjében, minden nap ugyanaz a mókuskerék, nem okoz már örömöt reggel felkelni, ellátni a szokásos teendőket, valakivel együtt lenni, akivel csak azért vagyunk együtt, mert megszoktuk és különben is, még mindig jobb, mint egyedül. Le lehet így élni egy életet. A gond akkor van, amikor nem mi döntjük el, hogy ez az unalmas élet akar-e minket. Váratlanul felmondhatnak a munkahelyünkön, holott azt hittük, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk, megcsal a párunk, holott róla aztán nem hittük volna, hogy bárkinek is kellene, bárki is érdekesnek találná...

Még akár egy betegség is kényszeríthet feladni az eddigi életünket, amikor hirtelen rájövünk, hogy minden más mellékes, csakis az egészségünk visszakapása számít. Furcsa, de ez is adhat pluszt az életünknek. Új perspektívát. Feltéve persze, hogy túléljük. Amikor sokkszerűen ér a változatás kényszere, hirtelen minden összeomlik. Az ember bizonytalannak, kilátástalannak látja a jövőt. Tanácstalan, nem talál kiutat a káoszból, a reménytelenségből, a csalódottságból. Nehéz ilyenkor bizakodónak lenni, de szükséges. Nem szabad feladni. 

Én azok közé tartozom, akik képesek anélkül is változtatni, hogy megvárják a kényszert. Általában megérzem, ha megérett a helyzet a változásra. Sokszor költöztem például az eddigi életem során, pedig minden lakásomhoz kötődtem valamiért, mindegyikben sok munkám volt, mire tökéletes lett. De valami mégis hiányzott mindegyikből, talán az új élet lehetősége, amit elmulasztok, ha maradok. Új esély kellett, új környezet, új emberek. Soha nem bántam meg, mindig egy új élet lehetőséget kaptam. Van azonban, amiben nem tudtam időben változtatni, hiába szerettem volna. Könnyű egy munkahelyet elhagyni, ha alkalmazott vagy, de ha tied a cég, te vezeted, emberek tucatjai  és azok családjai függnek tőled.  Nem könnyű csak úgy lelépni, abbahagyni, hiába nem okoz már örömöt úgy, mint az elején, amikor lelkesen felépítetted, fejlesztetted, új és új ötleteken dolgoztál, sikerre vitted. Egy cég millió kötelezettséggel jár, ha nem akarsz tisztességtelen lenni, akkor kénytelen vagy addig folytatni, amíg lehet. Megpróbálsz mindent, hogy a vihar közepén is jól kormányozd a hajódat. Ez hatalmas stresszel jár, amibe egy idő után belebetegszel. Aztán valahogy mégis jön a megoldás, csak észre kell venni és élni vele. Utólag persze rájössz, hogy nem kellett volna másokért feláldozni magad, mert ez soha nem kölcsönös, nem éri meg. Megtanultam, hogy önzőnek kell lenni, többre értékelnek, mert az önzetlenségemet nem érdemnek, hanem gyengeségnek tartják. Bár előbb tudtam volna ezt, millió lehetőség lett volna időben változtatni, ha nem törődök mások életével. Lehet, hogy ők is jól jártak volna egy kényszer változással és  én pedig biztosan. De sosem késő. 

A tanácsom, hogy megéri változtatni. Nem jó érzés, ha az ember utólag rájön, hogy megtehette volna és ezért-azért nem tette. Félt a változástól, vagy akár másokat óvott. Hidd el, mások majd megóvják saját magukat. Néha a kegyetlenség nem is olyan nagy bűn. Merj változtatni és legyél nyugodtan önző. 

IGAZ / HAMIS

Nem akarok nosztalgiázni, de régen valahogy jobban elhatárolódott az igaz a hamistól. Egyszerűbb volt felismerni az igazat. Talán, mert  főleg feketében  és fehérben gondolkodtunk. Voltak például a nagy gonddal megírt könyvek bármely témában, ezek  szinte etalonok voltak. Szigorú és nagytudású szerkesztők  hada vette bonckés alá a kinyomtatás előtt a kéziratokat, abban nem lehetett sem helyesírási hiba, sem légből kapott állítás. Az írott  és főleg a nyomtatott szónak volt ereje és hitele. Más kérdés, hogy hogyan tematizálták a kiadók, mikor melyik rendszert kellett megtámogatni. Azt a témaválasztást részesítették előnyben nyilvánvalóan, amelyik közel állt az elvárásukhoz, meg hát a tényeket is lehet csoportosítani, hajlítani, válogatni, hogy befolyásolni tudja az embereket annak megfelelően, hogy mi volt a társadalmilag kitűzött cél. Aki akart, azért ki tudta ezt bogozni és tudott ovasni a sorok között, nem volt túl bonyolult. Egyébként, ez a mai művekre is nagyrészt igaz, de korántsem válogatottak és megszűrtek semmilyen szempontból.

Az internet megjelenése mindent megváltoztatott és felforgatott. Elmúlt a kezdeti eufória, amikor úgy tűnt, hogy  vége a ködösített híreknek, a tudomány egyoldalú  vagy politikai célú kisajátításának, elérkezett az ideje a kiadatlan, betiltott irodalmi gyöngyszemek megjelenésének, tudományos eredmények világszerte való megismertetésének.  Most már minden adat, információ megtalálható és elérhető egy gombnyomással mindenki számára. Mindenki publikálhat mindent, mondhat véleményt mindenről még akkor is, ha halvány fogalma sincs az adott témáról. A professzor véleménye ugyanannyit nyom a latban egy vitában, mint a sarki boltosé. Sőt, lehet, hogy az utóbbi meggyőzőbben fog hangzani, a  tömegek számára befogadhatóbb és tetszetősebb,  szemben mondjuk  a professzor tárgyszerű és unalmas véleményével.  Eljött tehát a demokratikus paradicsom! A tudás mindenkié! Hurrá! Vagy mégsem?

Nem sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy belássuk, ez nagyon nem jött be, vagy  legalább is nem úgy, ahogy elképzeltük.  Pedig tényleg elértük, amit akartunk, minden hír fent van valahol a neten, minden tudományos eredmény dokumentációja megtalálható egy kis kutatással, minden titok és pletyka is ott van. Bármire rákereshetünk. Mindenre van akár sokezer találat. Akkor mi a baj? A baj az, hogy mindennek az ellenkezője is ott van, nem kevésbé elérhetően és hitelesnek kinézően. Ki fogja eldönteni, hogy melyik az igaz és melyik a hamis információ? Ki védi meg az embereket a hamis hírektől? 

Tovább boncolva a témát, meg kell különböztetnünk a hamis vagy téves információkat is egymástól. Vannak a véletlen vagy jóhiszemű tévedések, amelyek szintén félrevezetőek, de mégis csak egy gondolkodás szülte lehetőség, amiről vitázni lehet és az akár előbbre is viheti az adott témát. Ami ennél sokkal rosszabb és veszélyesebb, az a szándékos félrevezetés, a csalás. Mert gyerekjáték az embereket bevinni az erdőbe. Akár anyagi haszonszerzés az ok, akár valamiféle agymosás a cél. 

Persze, aki elmélyülni képes egy-egy témában és kellően kritikus a gondolkodása, annak ez nem annyira nehéz. Ki lehet szűrni a szemetet és megtalálni a gyöngyszemet. Meg lehet találni a forrást és lehet (kell) ellenőrizni. Az átlagember azonban ezt nem tudja, de nem is érdekli. Átfutja a híreket és máris magáévá teszi a neki tetszőket, melyek formálják a világról alkotott képét. Nem ő tehet erről. Feltétlenül magasabb intelligencia hányados szükséges az információk osztályozásához,  ami az össznépesség esetében nem túl magas. Világviszonylatra értem, nem csak nálunk, hanem úgy általában, de lehet specifikusan is értelmezni.

A jó oldal is működik. Gondoljunk az orvosi eredményekre, új terápiákra, amelyek elterjedése korábban akár éveket vett igénybe, ma valós időben, szinte napról napra új , forradalmi gyógymódokat tesznek nyílttá a világ összes orvosa számára. A kísérleteket sem kell évekig külön-külön lefolytatni, megosztják egymással a világ tudományos kutatói. Olcsóbb és gyorsabb is az eredmény. Vagy a csillagászati felfedezésekre, akár az élőben nézhető James Webb teleszkóp csodáira. Szinte hihetetlen, mi mindenben van segítségünkre az internet. Talán egyszer megtanulja az emberiség az értékén kezelni és nem a gyalázkodásra, gyűlöletkeltésre használják majd. Ennél már az is emberibb, ha nap mint nap megosztja az ember az aznapi ebédjének fotóit, vagy megmutatja a narancsbőrmentes hátsóját. 

Hihetetlen, mennyi minden leszűrhető egy ország öltözködési kultúrájáról! Elég végigmenni egy  nagyváros néhány utcáján, figyelni az embereket, ahogy öltöznek, viselkednek, vásárolnak, ahogy társadalmi életet élnek.  Imádok csak úgy, ülni egy kávézó teraszán és  figyelni az utca emberét. Olyan igazi "megfigyelő" tipus vagyok.  A divatot fontosnak tartom és  rengeteg mondanivalóm is lenne róla,  ezer  féle szempontból lehet elemezni, vizsgálgatni, mert társadalmi tükre egy országnak. Az észrevételeim nagyon is szubjektívek, amatőrök, arról szólnak, hogy én milyennek látom, pusztán az utcakép alapján.  Próbálom megtalálni a különbségeket, a jellemzőket, azt, hogy tényleg mindent egyformává tesz-e  a multikultúra az internet világhatalma által? A válaszom rögtön az, hogy igen is, meg nem is. Úgy tűnik első látásra, mintha a világ összes női összebeszélnének, hogy például mostantól varázsütésre minden boka kivillan a nadrágból.  Vagy nem tűrjük be az inget, vagy nem úgy,  csak műlazasággal  félig, ahogy most  éppen viseljük, ha divatosak akarunk lenni. A nők azonnal reagálnak minden árnyalatnyi változásra. A férfiak egy kis késéssel ugyan, de újabban ők is érzékenyen odafigyelnek a divathullámokra. A nagy egyformaság mellett azért  megvannak a jelentős különbségek is, amelyek jellemzőek az adott népre, annak  karakterére, lelkére. Mert minden népnek megvan a saját stílusa, csak észre kell venni.

Egyik leginspirálóbb város számomra London. Amúgy is szeretem a brit kultúrát, úgy ahogy van, a tradícióival, a szabad szellemével, humorával, sőt hibáival, mert az is van neki. De kinek nincs? Azt mondják, a hibáink tesznek  tökéletessé. Mi jellemzi a mostani nyárban a női divatot? Egyértelmű, hogy idén végérvényesen berobbant a nőknél   az utóbbi idők  legnőiesebb  ruhadivatja, a hosszú ruha, maxiszoknya változatos és élénk színekben, mintákban, lenge, nem testhezálló fazonokban, különféle szexi ki-és felsliccelésekkel.  Londonban is ez van most.  Mindenféle vad színekben, össze nem illő darabokkal viselve, szigorúan sportcipővel (!), mégis valahogy összeáll a harmonikus kép. Próbálok rájönni, mitől működhet ez az eklektika. A ruhák, szoknyák  mellett a legtöbben extrém bőszárú és szigorúan bokavillantó nadrágot viselnek. A legginseknek úgy tűnik, végleg leáldozott az idejük.  A nadrágok is színesek, selyemből vagy lenge pamutból vannak. A felsők viszont  megrövidültek, ahogy a szoknyák meghosszabbodtak, has- vagy hátvillantósak. Közös a viselőiben, akár elegáns - és látni méregdrága designer ruhákat bőven! - akár hétköznapi, boltba  leszaladós,  hogy  mindenki  sneakert hord hozzá.  Sehol egy magassarkú! Talán az irodában várja a cserecipő a dolgozó nőket, ki tudja? De az utcán mindenestre fő a kényelem és a magabiztos járás. Az ellentétek ellenére valahogy mégis jól néz ki ez az outfit, működik a dolog. A kiegészítők pedig látványosak. Márkás, méregdrága táskákat viselnek még a boltba leszaladós ruhához is, természetesen menő designer napszemüveggel. Még a biciklis bevásárláshoz is ez dukál. A Burberry és hasonló márkák üzletei itt nem konganak az ürességtől. Úgy tűnik, van pénz is a designer cuccokra. 

A divatnagykönyv írott és íratlan szabályait már rég felrúgták az angol nők, ők aztán  fütyülnek a szabályokra!  És milyen jól teszik!  Mindenki azt visel, amit csak akar és minden kapható is. Jó látni a korral, nemmel, származással, testalkattal  mit sem törődő, sok divatosan öltözködő embert. Hogy csinálják vajon? Talán a lazaság, az elfogadás lehet a kulcs Londonban. Hogy magától értetődő természetességgel viselni tudják a darabokat, egyéni szabadsággal , eklektikusan variálni a stílusokat, mert itt nyugodtan bárki bármit felvehet, senki sem szólja le vagy bámulja meg.  Egyéniség lehet az ember és nem kell szorongania, hogy hogy néz ki, mit szólnak majd.  Másik ok lehet a sokféle ember, sokféle nép, akik mind természetes módon hozzátesznek valamit a kultúrájukkal. Van, aki itt született és van, aki másutt, de  mind jól érzik magukat Londonban és láthatóan magukénak érzik a várost. Nem lehet nem észre venni azt sem, hogy itt nem látni "öreg" embereket. Mert  csak legfeljebb idősek, urak és hölgyek vannak, akik ugyanolyan igényesen és divatosan öltözködnek, mint a fiatalok. Férfiak és nők egyaránt.  Érdekes kontraszt viszont, hogy emellett nagyon is ragaszkodnak a tradicionális Anglia  jelképeihez, a királyi ház hagyományaihoz, alkalmi öltözékeihez, szokásaihoz. Ezt figyelembe véve még érdekesebb a hétköznapokban viselt ruhák sokszínű szabálytalansága.  Ez ad színt, életet a városnak,  a sokféleség és annak elfogadása. A gondjai ellenére is  azt is  látni, hogy ez egy jómódú, élhető és szerethető város.

Szeretem és érdekel a divat. Tinédzser koromban létfontosságú volt a barátságok kialakításában, hogy ki mit visel. Árgus szemekkel, kritikusan figyeltük egymást, soha nem lógtunk volna együtt olyannal, aki nem a mi kasztunkat képviselte az öltözködésével. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. Többet jelentett, mint külső megjelenést, állásfoglalás volt. Elválasztó vonal volt a legkülönbözőbb társadalmi státuszú, mentalitású fiatalok között. Voltak például a népies, puritán megjelenésű "szütyős" értelmiségi, vagy annak látszani akarók (akkor még trendi volt értelmiséginek lenni!), aztán a nyugati stílust majmoló menők, a mindig fekete, hosszú leplekben járó rock-osok, a pesti, belvárosi stílust képviselők, stb, nem emlékszem mindre. Én a menő nyugatiashoz szerettem (volna) tartozni, ezért elég kreatívnak kellett lennem, mert nem voltunk túl gazdagok. Egy péntek este éppen rock-koncertre készültem és tanácstalanul álldogáltam, próbálgattam  a szekrény előtt, de nem volt semmi sem jó, nem tudtam mit felvenni. Márpedig éppen nagyon tetszett egy srác a társaságból és menőn akartam kinézni, mint a barátnőim. Éppen elkeseredtem volna, amikor  megláttam apuka vadonatúj, fekete kötött garbóját, amit nemrég vett külföldön, nagyon vigyázott rá. Tényleg szép darab volt. Én meg fogtam egy ollót és szépen levágtam a garbó részét. Így lett egy mély nyakkivágás és mivel apuka jó magas volt, a pulcsi nekem miniruha lett. Felvettem hozzá egy övet, meg voltam elégedve a művemmel. Igaz, a srác továbbra sem foglalkozott velem, de a pulcsi-ruha bejött. Apuka annyira azért nem volt lelkes, mikor fel akarta venni és szembesült a pusztítással...

Szóval, a divat! Nagyon is fontos, hiába mondják sokan, hogy nem számít és nem a ruha teszi az embert. Hát hogyne lenne fontos! És igenis, a ruha teszi! Szinte mindent kifejez az emberről, a társadalomról, a közegről, ahol, amelyben élünk. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy lehet "hamisítani", sőt a divatipar is erre biztat. Legyél új ember, hogy rád sem ismernek, csak  vedd meg, viseld ezt vagy azt. Át lehet alakítani a külsőt úgy, hogy egy másik társadalmi csoport tagjának tűnjél, csak megfelelő ruha kell hozzá. Főképpen gazdagnak akar mindenki látszani. De lehet bárminek. Éppen ez bizonyítja, hogy milyen ereje van az öltözködésnek, hogy megtévesztően is lehet használni, jó és rossz célra egyaránt. Lehet csalásra is, de lehet simán önbizalom fejlesztésre vagy egy csoporthoz való asszimilálódásra. El lehet hitetni, hogy az vagyok, amit viselek. Aszerint  bánik velem a társadalom. A társadalmak pedig igen  változatosak. Sokféle náció, azon belül is kasztok, csoportok, klikkek léteznek. Mindegyik másképpen fejezi ki az öltözködési szokásaival is  a hovatartozást, együvé tartozást. Vannak ismertetőjegyei a gazdagságnak, szegénységnek, művészetnek, lehet puritán, hivalkodó, népies, katonás, lehet egyenruha, népviselet, stb. Azzá tudsz lenni, ami akarsz. 

Sokáig a nagy márkák divatházait nevezhettük  a "divat-vallás" pápáinak, ők határozták meg, diktálták a trendeket, mára azonban egyre inkább átvette az irányító szerepet az "internet népe", eluralkodott az eklektika a divat terén is. A gazdagságot, a kiválasztottak világát azonban továbbra is ők jelképezik. A mesterségesen fenntartott, irreálisan magas árú designer darabok birtoklása mutatja a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyzetet. Úgy tűnik, a divatházak is erre fókuszálnak most már, nem véletlenül uralkodott el szinte mindegyik luxusmárkánál a név, logó feltűnő használata a designer darabjaikon. Soha ilyen mértékben nem tették hangsúlyossá, sőt, eddig tudatosan elkerülték. Pont az adta  márka értékét, hogy diszkréten vagy rejtve tüntették fel, csak a szerencsés "beavatottak" ismerték fel a szabásról, a márka apró ismertető jegyeiből, anyagából, kidolgozásából. Ebben rejlett a varázsa. Ma messziről ordít mindenről. Ezek a rikító márkanevek már egy új fogyasztói réteg számára készülnek, amelyet nem hagyhattak figyelmen kívül és ezek az újgazdagok. Főként kelet-európai oligarchák és gyermekeik,  a semmiből nagy vagyonokra szert tett, eddig ilyenekről csak álmodozók lettek a legfőbb vásárlók, akik elvárták, hogy mindenki egyből lássa, hogy mit viselnek, mert hogy ők megtehetik. Ezzel akartak gyorsan felnőni a gazdagok áhított, kiváltságos rendjéhez. A divatipar pedig boldogan  kiszolgálja ezt az új vásárlóerőt. Eltűri a hamisításokat is, hiszen csak a márkát erősíti a növekvő igény. A fast fashion ipar pedig a szerényebb anyagi helyzetűeket látja el, ad illúzót a koppintott és havi rendszerességgel teljesen kicserélt választékával. Ezek a divatos, de minőségében silány változatok hihetetlen mértékben felfokozták a vásárlási lázat, millió tonnaszámra termelve a textilipari hulladékot. 

Ma már egyre több minimalista mozgalom üzen hadat az eszeveszett fogyasztásnak, ami semmi másra nem jó, mint a környezetünk, a Föld tönkretételének meggyorsításához. Kérdés, hogy még időben vagyunk-e és tudunk-e . akarunk-e változni egyáltalán. 

Most, hogy már mindannyian látjuk, mennyire sérülékeny a Föld, hiszen senki sem tud elbújni a tragédiák sorozata elől, el kellene gondolkoznia mindenkinek azon, hogy mit tehetnénk a saját megmentésünk érdekében. Ami most történik velünk, a pandémiák, háborúk, éghajlatváltozás okozta szélsőségek, a népvándorlás - mind egyfelé mutat. Nagy a baj és ez csak a kezdet. Akik tehetnének érdemben valamit, azok elvileg  a politikusok és a világ leggazdagabbjai, de őket - kevés kivétellel - inkább a saját helyi hatalmuk és jólétük érdekel és nem éreznek felelősséget az egész emberiségért, sőt még hazájuk összes polgáráért sem. Ha ez nem változik, akkor nagy a baj és az emberiség, sőt talán az egész Föld élővilága nyomorúságos jövő elé néz. Még mindig nem fogják fel, hogy most már a túlélés a tét. Sok embert nem érdekel, mert úgy gondolják ők jól megvannak, mert nem látnak  tovább a saját kis életüknél,  a változások pedig nem egyszerre zajlanak, bár igaz, egyre gyorsabbak és szembetűnőbbek. Nem hisznek az egész "klíma hisztiben" és nem éreznek együtt a szenvedőkkel.  De nem is őket kellene, hogy érdekelje, nem az ő dolguk, valóban. Erre lennének hivatottak elvileg a politikusok, hogy helyettünk is az emberek, sőt az egész emberiség érdekében tevékenykedjenek.  Őket azonban leköti a saját hatalmi vágyuk, anyagi harácsolásuk, inkább nem vesznek tudomást a valós globális, fenyegető helyzetről. A jövő nem érdekli őket.   Pedig  mindnyájan felelősek vagyunk a gyerekeink, a fiatalok jövőbeli életéért is. Nekik is vannak gyerekeik, unokáik. Gondolnak rá, hogy mi lesz velük, ugyanis ők lesznek az elszenvedői a ma hozott intézkedéseiknek? 

Nem az átlagember tehető felelőssé a környezetkárosításokért, hiszen ő csak azt teszi, amit tud, amire lehetősége van és amit a propagandával a fejébe sulykolnak. Ha például csak műanyag csomagolású élelmiszert tud vásárolni, akkor  azt fogja venni. Nem rajta múlik, hogy mibe csomagolják, hanem a profithajhászó rendszeren. Ő csak azt veszi, amit kap. Nem tőle kell várni, hogy ne vegye meg, nem neki kellene önmérsékletet tanúsítani. El kell adni a sok csomagoló anyagot, hogy legyen évről évre  növekvő, kimutatható nyeresége a gyártó cégnek, a szállítmányozónak pedig legyen rengeteg új  megbízása, növekvő forgalma, vehessen egyre több járművet hogy egyre több munkahely legyen, miáltal  legyen elég fizetőképes kereslet, mesterségesen gerjesztett  igény a tömegesen gyártott és totál felesleges  eszközökre, tárgyakra. Ezt a körfogást pedig  folyamatosan gerjeszteni kell, mert minden cég  nyilvánvaló érdeke a fejlődés, az egyre nagyobb árbevétel és profit. Ezért a célért a cégek nem hibáztathatóak, butaság tőlük várni a változtatást, hogy ne gyártsanak több műanyag csomagolást, ne legyenek nyereségesek, menjenek csődbe.  Az államnak sem érdeke intézkedni, mert  kell az ebből származó  adóbevétel, amiből aztán valamennyit ráfordít az állam fenntartásához szükséges  kötelezettségeire is, mivel ez elvileg az adó lényege, de egy jelentős rész megy a hatalmat támogató klientúra értelmetlen és haszontalan kitömésére, a lojalitás megvásárlására. Ez általában így működik mindenhol a világon, az a kérdés csak, hogy  hol, melyik a nagyobb arányú. 

Át kellene gondolni globálisan az egész rendszert.  Mert az egyes országok nyilván a saját érdekeiket tartják fontosnak, nincsenek összehangolva az intézkedések, sőt egymás ellen fordítják az embereket, népeket, holott sokkal fontosabb és sürgősebb lenne az egész Föld megmentése, abban áll  mindannyiunk jövője. Hogy lehetne ezen felülemelkedni? Kilépni ebből a huszonkettes csapdájából? Ki képviselhetné hitelesen az emberiséget?  Ezen kellene gondolkozni.  Megnyugtatásként  ott van erre a jó öreg vallás, hogy "majd az Isten megsegít"! Ő, vagyis  az Úr ott fent figyel és majd közbelép, ha kell és megment.  Azt várhatjuk. Sajnos, az a szomorú helyzet, hogy hiába imádkozunk, építhetünk pompásabbnál pompásabb templomokat, lehetnek egyre gazdagabbak  és hatalmasabbak a papjai, Istennek nem feladata helyettünk cselekedni. Pótcselekvésnek, placebo hatásnak  elmegy. Ha van Isten, ő pont elvárja tőlünk, hogy becsüljük meg, amivel megajándékozott. 

Kaptunk ajándékba egy gyönyörű, kék bolygót, aminek párja nincs az Univerzumban, csodálatos élővilággal és  teremtő értelmet nyert egy szorgos faj, az Ember és ezzel az értelemmel csodákat lehet tenni és egyébként tesz is,  de ugyanez az értelem előkészíti a saját megsemmisülését is. 

Azt kérdezi a Facebook

minden egyes alkalommal, amikor belépek, hogy "mi jár a fejedben...". Mindig nagy késztetést érzek, hogy rögtön meg is válaszoljam, hiszen alapvetően udvarias és fegyelmezett tipus vagyok, ha kérdeznek, mindig válaszolok, mondanivalóm általában lenne is.

Már kezdenék is gépelni, de azonnal meg is gondolom magam: ha leírom mindazt, amit tényleg gondolok, azzal kiteregetem a személyiségemet, igazi gondolataimat, ellenségeket vagy éppen barátokat szerzek vele, jó- és rosszindulatú bejegyzéseket kapok és - megmondom őszintén -  a negatív beszólásokat elég nehezen viselem. Nem a jogos érveket vagy kritikát, hanem a leegyszerűsített  minősítéseket, aminek köze sincs a tárgyhoz, viszont legalább gonoszak. Nagyon trükkös és veszélyes dolog ez az egész közösségi hálózat. Tulajdonképpen azt hitetsz el a világgal magadról, a nézeteidről, amit akarsz, függetlenül attól, hogy hazudsz vagy igazat mondasz, manipulálni akarsz vagy csak pusztán naiv vagy. Mindig lesznek követőid vagy utálóid. A legnagyobb hülyeséget is lájkolják, szivecskézik. Ugyanúgy az okos és fontos információkat, hiteles véleményeket. Ki dönti el, melyik az igaz? Az előbbi azért nagyobbat megy, általában. Eleinte lelkesek voltunk, amikor elterjedt az internet a világban, hogy na végre, most aztán az igazság pillanatok alatt bejárja a Földet, nem lehet sumákolni a hírekkel. Aztán  tessék,  ennek pont az ellenkezője lett. Túl sok a hír és az emberek döntő többsége nem is sejti, hogy álhíreket olvas és a hazugság beépül az emberek gondolkodásmódjába. 

Beszélhetünk a helyesírás végnapjairól is. Természetes, hogy lazultak a szabályok, hiszen mindenki gyorsan, hevenyészve tesz bejegyzéseket, nem is beszélve a telefonon nyomkodás következményeiről.  Ebbe nem is kötnék bele, de azért durva hibát így sem illik véteni. Hosszú órákat töltünk a semmi nézegetésével a neten, de arra már nincs idő, hogy figyeljünk az írásunk minőségére. Írunk, ahogy jön...Lezserek vagyunk és ez nem is baj. Az viszont baj, hogy ezáltal lezserek lettünk a gondolkodásban is. Vagy inkább igénytelenek. El sem olvasunk egy gonddal megírt cikket, de ostobán kommenteljük. Biztos jó érzés. Csakhogy ezáltal ez történik: csökken a szókincsünk, mert nem olvasunk. Ráadául vannak az emojik, így minek gondolkodni egy odaillő kifejezésen! Rábökünk egy szivecskére vagy egy mosolygó arcra és már eleget is tettünk az írásbeliségnek. Az az érzésem, hogy a csökkenő szókincs mutatja legjobban, hogy vészesen sivár világ felé haladunk. Csökken a leírt és kimondott szó ereje, a szavakat lejáratásra és manipulálásra használjuk. Márpedig az emberiség fejlődésének, az emberré válásnak alapja a beszéd, majd az írásbeliség  volt - remélem lesz is. Ne hagyjuk már ennyire elcsökevényesedni!

Akikért ma különösen fáj a szívem, az  írók, írástudók. Ma erre alig van kereslet. Legalább is, az igényesebb irodalmi művekre. Nincs idő (vagy inkább igény) olvasni a szépen megfogalmazott, tökéletesen megírt leírásokat, élvezni a tartalom kibontakozását, nagyszerűségét, amin az ember utána is sokáig el tud gondolkodni, észrevétlenül építve személyiségét, gyarapítva tudását. Vajon mi lenne ma a világgal, ha hiányoztak volna az életünkből a meghatározó irodalmi művek, amelyek megalapozták a mai éltünket, műveltségünket, fejlődésünket,  a világról, társadalomról alkotott képünket? Mi lett volna Shakespeare nélkül? Vagy Thomas Mann nélkül? Karinthy Frigyes nélkül? A maiak is csodálatosak, de ki ismeri őket? Tudom, az sem várható el ma már egy fiataltól, hogy olvassa el végig a Karenina Annát, legfeljebb lebutított változatát képes befogadni, vagy a filmesített változatot. Megértem, mert nehezen is azonosulhat a régmúlt korok végtelenül lassított fordulataihoz, nekik ez unalmas. Nem is biztos, hogy ezt egy műveltségi szint alatt erőltetni kellene. Ma minden meg van mutatva, szájba van rágva, nem kell elemezni, gondolkodni.  Kár érte.

Tudom, hogy a világ változik és törvényszerű, hogy ez történik, haladunk, bármerre is visz ez az út, én elfogadom, még ha nem is tetszik igazán. Azért szomorú is vagyok, mert az eddigi, ismert történelmünkben valahogy volt egy lineáris fejlődés, úgy hittük, hogy egyre jobb és jobb lesz minden, egyre összetettebb és jobb művek születnek, egyre okosabbak és műveltebbek leszünk...Aztán jött a digitális forradalom, amely ezt úgy fordította visszájára, hogy miközben tényleg okosabbak lettünk, egyidejűleg butábbak is. Paradoxon. Hiszen "mindent" tudhatunk. Mindent láthatunk. Semmi sem okoz már meglepetést. Semmire sem kell várni, minden csak karnyújtásnyira van. De vajon tényleg ezt akarjuk? Hová vezet vajon ez?  Mi lesz a fiatalokkal, akiknek már semmit sem jelent, nem ismerik a régmúlt idők kultúráját? Jó-e, hogy ők leginkább csak a billentyűk lenyomásával okosak? De mi van azokkal, akik ehhez sem jutnak hozzá? Nekik tényleg semmilyük sincs. Mi lesz velük, belőlük? 

Most ezek a kérdések jártak a fejemben, kedves Facebook!